Ha az ember éveken át írogat egy ilyen rovatot, attól tartok, nem elég, ha csak viccelődik a saját esetlenségein, fel kell mutatnia valamit, amit ma divatos szóval úgy neveznek, hogy társadalmi felelősségvállalás. Írtam itt eleget arról, hogy mennyi szenvedést okozott nekem az iskolarendszer diákként is, anyaként is. A legkisebb gyerekem Waldorf-iskolába jár első óta. Ez a legeslegjobb dolog az életünkben. A nagyobbik lányom is Waldorfban végezte az általános iskolát, aztán egyházi iskolában folytatta, maradjunk annyiban, hogy ezen már nem tudok változtatni, annak viszont tudok örülni, hogy a legkisebbnek jó helye van.
Az idén százéves a Waldorf-mozgalom, Rudolf Steiner a Waldorf Astoria gyár munkásainak gyermekei számára alapította az első iskolát 1919-ben Stuttgartban. Azóta ez a világ egyik legsikeresebb és legelterjedtebb alternatív oktatási rendszere, és bár Németországban van a legtöbb ilyen rendszerű iskola, arányaiban Magyarországon jár a legtöbb gyerek Waldorfba.
Minden szeptemberben el szoktam olvasni a közösségi oldalakon 1500 posztot arról, hogy milyen az ideális iskola, és mit mondott erről Vekerdy, és hány boldog nép van, amelynek fiai – a magyarokkal ellentétben – érzelmi megbetegítés nélkül járják végig a közoktatás éveit, hogy aztán maradéktalanul kibontakoztatott képességeikkel vegyék irányba a siker csúcsait. Ezek szerint mindenki ilyen iskolát szeretne.
Mégis, amikor azt mondom, hogy az én gyerekem éppen ilyenbe jár, méghozzá a szomszéd faluba, jön a megrökönyödés: „De a Waldorfban nem tanulnak semmit, ott mindenki azt csinál, amit akar, nem tudnak se olvasni, se írni, se továbbtanulni, nem?” Nem.
A nagyobbik lányom tavaly érettségizett, volt waldorfos osztályából mindenkit (tehát mindenkit!) felvettek valamilyen felsőoktatási intézménybe, a gimnáziumi osztályából jó, ha a felét. A Waldorf-gimnáziumokban ugyanis van 13. osztály, amikor mindenki csak az érettségire és a felvételire tanul, de ami a legfontosabb: természetesnek veszik, hogy nem lehet mindenki mindenből jó, nem azt tartják teljesítménynek, ha valaki még tornából is kitűnő, hanem azt, hogy ha meg tudta valósítani az álmait.
Életem két csúcsélménye is a Waldorf-iskolákhoz köthető. Az egyik egy szeptemberi Szent Mihály-nap volt. Tudjuk, hogy Szent Mihály legyőzte a gonoszt jelképező sárkányt. Ezen az ünnepen a waldorfos gyerekek bátorságpróbát tesznek, a legkisebbek átbújnak mondjuk egy takaró alatt, aztán egyre komolyodnak a feladatok, a nyolcadikosok kint alszanak az erdőben, persze sok szülő kíséreté-ben. Annak idején én ott voltam, sohasem fogom elfelejteni! Amikor lassan derengeni kezdett a hajnal, az osztálytanító felébresztett minket. Ültünk a Nagy-Kevélyen, és hallgattuk a Jelenések könyvéből, hogy „lőn nagy harc az égben, Mihály és az ő angyalai harcolnak vala a sárkánnyal”. Oszlott a sötétség, felragyogtak az első sugarak. Hányszor merítettem ebből a képből erőt azóta?
A Fény mindig, mindennap legyőzi a Sötétet.
Tavaly volt ötödikes a kisebbik lányom, az ötödikeseknek ilyenkor rendezik a Waldorf-olimpiát. Egész évben erre készülnek – hiszen az ókort, a görög mitológiát tanulják –, edzenek, görög ruhát varrnak maguknak, gyakorolják a klasszikus versenyszámokat, de nem az a fontos, hogy ki győz, hanem az a kép, amelyet megjelenítenek: a birkózók úgy ölelik át egymás karját, hogy kialakuljon közöttük a kör, egy kút kávája, és a kútban lévő vizet a másik iránti tisztelettel tisztán kell tartani. Megtanulják, hogy a diszkoszra a görögök fohászt írtak, és úgy kell elhajítani, hogy szépen szálljon, és az isteneknek legyen idejük leolvasni a rajta lévő imát.
A sok Waldorf-iskola sok kis ötödikesét városállamokba osztják – nem, nem kellett dolgozatot íratni, mindenki tudta, mit jelent spártainak vagy ithakainak lenni, alig várják a sorsolás eredményét! A városállam napokig együtt edz. Aztán eljön a nagy nap. Esküt tesznek a szent láng előtt, küzdenek leginkább magukkal, a meleggel, de megvárják, aki elesett. Üvöltve biztatják a kerekesszékes kisfiút, de hagyják, hogy egyedül érjen be.
Nem tudom, ki hányadik lett, mint ahogy azt sem tudom, ki jó tanuló, és ki nem. Azt tudom, hogy a gyerekem fejből tudja a János vitézt, tud rózsaablakot szerkeszteni, furulyázni, ruhát varrni, tudja, mikor kell valakit megölelni, sírt Dido halálán, és készített virágszirmokkal felszórt utat az elsősöknek. Alig győzöm esténként hallgatni, hogy mit tanultak, mi történt az iskolában, hol jártak, mit csináltak… Boldog.
Tulajdonképpen mi is azok vagyunk.