Magasra kellett ugrania a kalapáccsal annak, aki darabokra törte a Barcellonetta és a Maiorca utcák kerámia névtábláját a házfalakon. Nem valahol Közép-Európában vagyunk, még csak nem is Romániában, ahol 1918. december 1. tiszteletére népszokássá vált a magyar településnevek román nemzeti színű átsatírozása.
Hanem Algheróban, azaz L’Alguerben, Szardínia jelentős katalán kisebbségű tengerparti kisvárosában. Kisebbség a kisebbségben: dacos katalán öntudat él itt a dacos szárd öntudatú környezetben, az olaszországi autonóm tartomány északnyugati partvidékén, ahol a lakosság 24 százaléka katalán. És ahol még a szállodai hűtőszekrényen is ott virít a Catalan Frigor márkajel a miheztartás végett…
Múlt hétvégén e városka közelében, a nyaranta felkapott, most azonban szellemtelepként kongó üdülőhelyen, Stintinóban rendeztek kétnapos konferenciát az első világháború végére emlékezve. Egyszersmind ideinvitálva Európa veszélyeztetett kisebbségeinek képviselőit, hogy száz év távlatában az „európai álomról”, identitásról, nemzetiségekről és kisebbségekről tanácskozzanak. Mindehhez a súlyos hátteret azonban a Stintinótól látótávolságra fekvő földdarab, „az ördög szigete”, Asinara, azaz Szamár-sziget szenvedéstörténete adta.
E sorok íróját, a téma kutatóját is meghívták a szervezők, hogy képviselje Magyarországot, és az első világháborús osztrák–magyar hadifogoly-kálváriát magyar szemszögből mutassa be, illetve hogy a tanácskozás záróeseményeként levetítse a Szamár-sziget rabjai című filmet, amelyet Major Anita rendezett. 1915 telétől ugyanis több ezer magyar katona raboskodott a lágerszigeten – a sok ezer más nemzetiségű monarchiabeli hadifogoly mellett –, akik közül sokan Asinarán leltek végső nyughelyet a csontkamrában. A szervezők kiemelték a meghívólevélben, hogy az asinarai centenáriumi megemlékezéssorozat négy évének legkiemelkedőbb eseménye az volt, amikor Áder János köztársasági elnök 2016-ban emlékművet avatott a szigeten a magyar kápolnánál.
A tanácskozás különlegességét az adta, hogy egy légtérben jelenhetett meg katalán, korzikai, csehországi német, dél-tiroli olasz, szardíniai magyar kutató, illetve brüsszeli kisebbségvédő politikus – összességében lesújtó képet adva a jelenkori Európa etnikai kisebbségeinek helyzetéről. Amint arra többen is kitértek, 1918 őszén a kontinens nemzeti viszonyai gyökeresen megváltoztak, a nemzetiség és kisebbség fogalma átértékelődött, és az első világháborús áldozatvállalás a későbbiekben olyan statisztikai vitákba torkollott, amelyek a mai napig meghatározzák az emlékezetpolitikát.
Jó példa erre, hogy három éve ugyanezen a helyszínen Szerbia római nagykövet asszonya hisztérikusan kirohant volna az előadóteremből, ha tapintatosan meg nem állítják, amikor e sorok írója előadásában arra figyelmeztetett, hogy a táborok áldozatait nem használhatjuk föl efféle számháborúzásra az emlékezetpolitikai vitáinkban, és hogy minden nemzet kutatóinak törekedniük kell a valós adatok megjelölésére, kezdve azzal, ami a foglyok nemzetiségi összetételét illeti. Szerbia ugyanis minden követ megmozgatott azért, hogy átírja a sziget történetét, többek között a Balkánról Szardíniára deportált hadifoglyok szerbiai őreiből és sanyargatóiból kreálva áldozatot.

Férfi katalán szeparatista zászlóval a betiltott népszavazás „újrajátszásán” a referendum első évfordulóján. Halál az életért?
Fotó: Reuters
Halál az életért – ezzel a címmel tartott előadást Didier Rey, a Korzikai Egyetem történésze, aki bemutatta, hogyan módosítgatták a franciák és a korzikai nacionalisták az első világháború korzikai áldozatainak számát az elmúlt száz évben, hol alá-, hol fölébecsülve azt, attól függően, melyik csoportnak éppen mik voltak az aktuális politikai érdekei.
Abban azonban mindig is nagy volt a francia konszenzus, hogy a korzikaiakat többnyire „semmirekellőnek”, „semmirevalónak” tartsák. Giorgio Ma-deddu szárd történész is azt hangsúlyozta, hogy az olasz hadseregen belül aránytalanul nagy volt a szárd férfiak mozgósítása (és persze vesztesége): a nagy háború idején 800 ezer lélek élt a szigeten, ennek mintegy tíz százaléka került ki a frontra.
Az ő munkaerejüket pótolták osztrák–magyar hadifoglyokkal, akik a legfrissebb kutatások szerint Szardínia 74 táborában voltak elhelyezve és dolgoztatva – a termőföldektől a bányákig. Azt mi tettük hozzá előadásunkban, hogy az Isonzónál és a Doberdón sokszor szárdok néztek farkasszemet magyarokkal, miközben ők egységesen „osztrák–magyarként”, mi pedig „olaszként” kezeltük az ellenséget.
Hétmillióan beszélik a katalán nyelvet a spanyolországi Katalóniában, a világon összesen több mint tízmillióan vannak, többen, mint a portugálok vagy a görögök – nyomatékosította Joan Elies Adell Pitarch, a barcelonai Institució de les Lletres Catalanes szakembere. Annak ellenére, hogy e kisebbség története többnyire elnyomások hosszú időszakaiból áll, amelyeket időnként a demokrácia felvillanásai szakítanak meg.
A csehországi Richard Neugebauer kevésbé derűlátó képet festett a csehországi németek helyzetéről: míg a két világháború között 3,3 milliós német ajkú közössége volt Csehszlovákiának, a 2011-es népszámlálás már csak 18 ezret mutatott ki, a csehországi lakosság mintegy három százalékát. Attól tart, hogy a következő cenzus már csak tízezer alatti német kisebbségről számol be, ami szerinte egyet jelent azzal, hogy Csehországban megszűnik a németség politikai, nemzetiségi jelenléte – és kormányzati támogatása is.
Neugebauer úgy vélekedett, hogy részben a Cseh Királyság német és cseh lakossága közötti feszültségek vezettek az osztrák–magyar birodalom felbomlásához: a háború hasznából ugyanúgy részesült mindkét csoport, ám a problémáiból már korántsem; míg a németek mindvégig hűségesek maradtak a Monarchiához, a csehek előszeretettel dezertáltak, mivel „ez nem az ő háborújuk volt”; a német parasztok többsége hadikölcsönbe fektette megtakarításait (és tönkrement), míg a csehek ettől megkímélték magukat.
Richard Neugebauer érdekességként jegyezte meg, hogy a Szudéta-vidék gauleitere, náci helytartója, Konrad Henlein SS-tiszt is a közeli Szamár-szigeten raboskodott az első világháborúban mint a Monarchia hadapródja…
„Az erdélyi magyarok nem értenek minket, amikor finnországi svéd kisebbségként Finnországnak szurkolunk a Svédország elleni meccsen, náluk ez elő sem fordulhat – mondta Johan Häggman, a brüsszeli FUEN, azaz az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának képviselője. – Mi ugyanis nem etnikai, hanem nyelvi kisebbségként határozzuk meg magunkat. Az erdélyi magyarok sosem drukkolnának Romániának, ha a magyarokkal játszanak, a katalánok pedig mindenkinek drukkolnak, aki Spanyolországgal küzd meg.”
Häggman szerint azonban tény, hogy a Minority SafePack civil kezdeményezés a maga több mint egymillió aláírásával az európai kisebbségek ügyében arra kényszeríti az Európai Tanácsot, hogy garantálja a kontinens kulturális és nyelvi sokszínűségét a törvénykezésben is.
Mindenesetre, amíg a tanács egyet megmozdul, addig is még számos névtáblát törnek össze vagy mázolnak át a szardíniai Algherótól az erdélyi megyékig. Az erdélyi magyarok és a katalánok meg elszántan szurkolnak.