Göröngyös és beláthatatlan, gyakran mindössze nyomtávnyi földút kanyarog a főváros szívéből felfelé a budai domboldalon, a budakeszi-makkosmáriai Angyalok királynéja kegytemplomhoz. Az egytornyos, barokk stílusú épületnél a járművel megtehető út véget is ér, innen már a turistáké a terep. Az épület mellett rendezett parkolót alakítottak ki, mi is itt hagyjuk autónkat.
A trópusi esőerdő hangulatát idéző fülledt időben gyalog vágunk neki az erdőnek, kincskeresésre indulunk. Bár a titokzatos, rejtett és varázslatos zsákmányok ma már egészen mások, mint hajdan, a kutatás, a nyomozás, az ismeretlen utáni hajsza éppoly izgalmas vadászat a ma embere és különösen a gyerekek számára. Túravezetőnk a Geocaching egyesület elnöke, Fazekas Zsolt – akit párja, Tímea, valamint gyermekei, Julcsi és Boldizsár is elkísérnek – már az elején megismertet néhány részlettel, amelyekkel érdemes tisztában lenni.
– A geocachinget magyarul geokesingnek ejtjük, amely a görög geo, azaz a föld, illetve az angol cache, azaz a rejtekhely szavakból tevődik össze. Olyan foglalatosságot jelent, amely a természetben a kincskeresés ősi szenvedélyével egyesíti a modern technikát – oszlatják el a kételyeket kísérőink.
Végre egy egészséges időtöltés, amely az Egyesült Államokból hódította meg a világot 18 évvel ezelőtt, amikor a GPS-t már nemcsak katonai, hanem civil használatra is engedélyezték. Magyarországon egy évvel később jelentek meg az „első fecskék”, azóta pedig már 25 ezer hódolót és másfél millió sikeres „kincsmegtalálást” lehet elkönyvelni. A játék lényege végtelenül egyszerű: egy jól lezárt ládikát a játékos elrejt egy általa kiszemelt, valamilyen szempont szerint megismerésre, felfedezésre érdemesnek ítélt helyen, és egy erre alkalmas GPS-készülékkel rögzíti ennek a helynek a koordinátáit. Ezeket az adatokat feltölti az egyesület weboldalára, majd a regisztrált játékosok letöltik azokat GPS-készülékükre vagy mobiltelefonjukra, és megkeresik a rejtekhelyet.
Zsolttal – aki a geocaching mellett szenvedélyes túrázó – egymás mögött, libasorban ballagunk felfelé a hegyoldalban, a gyerekek magabiztosan kezelik a kis navigációs készüléket. Nem nehéz a terep, inkább csak keskeny az ösvény.
A kincsvadászat gyakorlati kivitelezésével kapcsolatban több kérdésre is választ kapok.
A hagyományos geoláda, vagyis a kincsesládikó egy vízhatlan (eredetileg élelmiszer-tároló) doboz, benne egy-egy magyar és angol nyelvű szabványüzenettel azok számára, akik csak véletlenül botlanak bele a csomagocskába. Az adminisztráció érdekében mindig tartalmaz a ládikó naplófüzetet íróeszközzel, valamint kisebb ajándékokat (kincseket), amelyek a megtalálót illetik. Ám ezeket csak akkor illik elvinni, ha a sikeres kincskereső hozott helyettük másikat. Így a következő sikeres játékosoknak sem kell üres kézzel távozniuk.
A ládába tilos élelmiszert, édességet, csokit és hasonló nyalánkságokat helyezni, egyrészt, mert ezek hűtés nélkül tönkremehetnek, másrészt odavonzzák a közelben élő állatokat, amelyek megrongálhatják a ládát vagy annak környékét, ráadásul meg is betegedhetnek a tartalmától.
A naplófüzet tartalmazza a láda adatait: nevét, földrajzi koordinátáit, felfedi, hogy ki rejtette el a kincset, és mikor, továbbá megad egy jelszót. A füzetbe röviden fel kell jegyezni a megtalálás pontos idejét, a megtaláló nevét. A jelszó feljegyzése és az ajándékcsere után a ládát vissza kell tenni eredeti helyére, lehetőleg úgy, hogy a közelben tartózkodók ne szerezzenek tudomást róla. Törekedni kell a kincs alkalmas, de nem feltűnő álcázására, ám tilos a geoládát elásni, illetve olyan módon elrejteni, amely eleve kizárja a célirányos keresés sikerességét.
Miközben részt veszek a „kiképzésen”, már meg is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a ládikának lennie kell. A gyerekek kipirosodva pásztázzák a földet, odébb rugdossák a lehullott gallyakat, kisebb fadarabokat, sőt még a bozótosba is be-belesnek. Mintha karácsony volna, úgy kutatnak az ajándék után.
Közben ismerkednek fűvel-fával, termésekkel, madarakkal. Majd egyszer csak Julcsi felkiált: megvan! Mohos fatörzs mellett, avarral betakarva pihen a ládika megtalálójára várva. A családi csapat máris pecsétel, az ő kézjegyük a Fazék, feljegyzik a füzetben található jelszót – hiszen ez a bizonyíték, hogy megtalálták a kincset –, majd beírják az aznapi dátumot és a doboz felnyitásának időpontját. Hatalmas a gyerekek öröme, teljes a siker.
A magyarok egyébként előszeretettel keresgélnek Erdélyben, a Hargita hegység legmagasabb csúcsán, az 1801 méter magas Madarasi-Hargitán, vagy épp Kárpátalján is ládikókat, ám azért itt a távolságok és a nehézségi fokozatok mellett jó, ha naponta egy-egy dobozka előkerül.
Kezdem azt érezni, hogy a geocaching esetében nem egyszerűen természetjárásról, hanem sokkal többről van szó. Az egyesület hitelességét jelzi, hogy együttműködési megállapodást kötött a Magyar Turisztikai Ügynökséggel is, most is épp közös nyereményjátékot szerveztek, amelynek célja, hogy a természetjárók felfedezzék az ország rejtettebb zugait és kincseit. Magyarország tehát sokkal izgalmasabb, mint amilyennek gondoljuk, a kincskeresés csupán jó ürügy, hogy kicsik és nagyok felkerekedjenek kirándulni. A gyerekek Tímea szerint mint a szivacs, úgy szívják magukba a növény- és állatfajták nevét, a nevezetességekről a tudnivalókat.
– Létezik extrém kincskeresés is, például barlangban, amikor kúszni-mászni kell egészen szűk réseken át, és hihetetlen föld alatti világokat fedezhetünk fel, amelyeket kevesen látnak. Ez a legnehezebbek közé tartozik, és óvatosságot igényel – magyarázza Zsolt. – A nagyközönség a legtöbbször betonozott úton jár, mi ezt csupán „nyakkendős túrának” hívjuk.
Eközben újabb magasságokat küzdünk le: elhagyott, régi kőfejtő bánya területén kialakított, gondozott emlékhelyet és szép kilátópontot is meglátogatunk. Majd innen még pár méter, és olyan sziklarészhez érkezünk, ahonnan Törökbálint, Budaörs és a főváros egy darabkája is remekül belátható. Lábunk alatt a városi nyüzsgés, itt viszont csend honol, és megnyugvást ad az erdő mohás-nedves fanyar illata a késő délutáni napsütésben. A csend azonban most kicsit hosszabb időre hagyja el az erdei ösvényt; úgy tűnik, másik csoportnak is a mi kiszemelt ládánkra fáj a foga.
A túra végén Tímea és Zsolt is úgy köszön el tőlünk: Magyarország rád vár! Ők ellenkező irányba sietnek a gyerekek után. Talán még egy kincsesládát felkutatnak sötétedésig, bár az elszántságukból az is kitelik, hogy elemlámpát ragadnak, és nekivágnak egy éjszakai túrának.