Az igazat megvallva kicsit félve ültem be a moziba a legújabb magyar film, a hárommilliárd forintnyi állami támogatással készült Kincsem bemutatójára, bár az előzetes magával ragadó volt, illetve a rendező, Herendi Gábor neve is reménykedésre adott okot, hiszen a Valami Amerika részeit és a Magyar vándort is szerettem. Azonban legyünk őszinték: az utóbbi időben a nagy volumenű magyar történelmi drámák egymás után buktak meg. Ám a Kincsem nemcsak hogy filmművészeti szempontból sikerült nagyszerűen, de talán még arra is képes, hogy a fiatalok számára újra divatba hozzon egy olyan történelmi korszakot, amelyet a dicső múlt pátosszal teli, hősiesen tragikus légköre vesz körül.
A Kincsem – csak részben valós eseményeken alapuló – története dióhéjban a következő: Blaskovich Ernő gróf (Nagy Ervin) az 1849-es fegyverletételt követő megtorlásokban elveszti édesapját, akit annak osztrák barátja, Otto von Oettingen báró (Gáspár Tibor) gyilkol meg. A báró ráadásul a családi kastélyból is elzavarja a fiút, megfosztva örökségétől. Nem csoda hát, hogy Blaskovich bosszút esküszik. Ám felnővén céltalan, léha, kicsapongó életet él, adósságot adósságra halmoz, és hiába próbálja meg legalább a lóversenypályán legyőzni ősi ellenségét, ez sosem sikerül neki.
Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem bukkan Kincsem, a már-már vadló, akit senki sem tud megszelídíteni, rá mégis hallgat. Ő lesz Ernő szerencsecsillaga, illetve közvetve a monarchiabeli magyaroké is, hiszen Kincsem osztrák lovak felett aratott sikerei reményt adnak a függetlenedni vágyóknak. Blaskovich mindent megtesz azért, hogy visszanyerje családi örökségét, bármit feláldozna – egészen addig a pillanatig, amíg Oettingen báró lánya, Klára (Petrik Andrea) közbe nem lép. Onnantól kezdve aztán a szerelem vagy bosszú kérdésénél súlyosabb dolgok is kockán forognak.
Mindebből láthatjuk, hogy klasszikus történelmi kalandfilmről van szó, de Herendi ügyes ötlettől vezérelve csavart egyet a XIX. századi történeten. Ez már önmagában megakadályozta azt, hogy történelmi pátoszban és érzelemdús giccsben ázzon a Kincsem, filmje így fiatalos lendületet kapott, mégsem veszített történelmi hitelességéből. A tízmillió filmkritikus országában biztos lesz, akinek nem tetszik majd az ilyetén modernizálás, ám bátran állíthatjuk, hogy a kosztümös drámák mesterei, a britek sem csinálták volna jobban.
A steampunk stílusra jellemző, bőrből készült ruhák, fémes kiegészítők, vicces kellékek (például Lennon-napszemüveg), valamint a XXI. századra vonatkozó kiszólások, allúziók és utalások: Klára a Mizu című dalt dúdolgatja, szelfipózba vágják magukat a szereplők a régi fényképész előtt, mind beleillenek a film világába. A hangulathoz a zene is illeszkedik: a folk-rockos és klasszikus motívumok keverésével Hrutka Róbert mind az aláfestés, mind a főcímdal esetén kitűnő munkát végzett.
Ugyanúgy, ahogy a viccek, gegek is mind „ülnek”, a megfelelő pillanatban hangoznak el, a humorosabb karakterek sem esnek át a ló másik oldalára, senki sem ripacskodik. Illetve, bár sokszor hasunkat fogtuk a nevetéstől, a Kincsemből nem lesz vígjáték. Ami kifejezetten örömteli, hiszen nem is vígjátékra ültünk be a moziba. De nemhogy nem lesz vígjáték, ahol a történet megkívánja, ott Herendi tökéletes érzékkel fagyasztja meg a pillanatot, vált komorabb hangnemre. Ennélfogva a rövidnek épp nem mondható film egy pillanatig sem lesz unalmas, egyszer sem néztünk rá az óránkra a moziban ülve. A magával ragadóan izgalmas lóversenyes montázsok pedig csak még lüktetőbbé teszik az amúgy is feszes, jó ritmusú alkotást.
Pörgős, izgalmas, poénos, van mondanivalója, mégsem szájbarágós – mondjon bárki bármit: a Kincsem menő.
(Kincsem. Magyar romantikus kalandfilm, 121 perc, 2017. Rendezte: Herendi Gábor)