Nemrégiben, miközben a kertet ástam, kincsre bukkantam. Nem, nem aranyrögöt vagy pénzzel teli ládikát hantoltam ki a földből, csupán néhány szem burgonyát, helyesebben – hogy mellőzzem a fennköltséget – krumplit, ahogy felénk is mondják. Azonnal leesett a tantusz. Még a tavasszal, amikor terítettem szét a komposztot, maradt közötte krumplihéj, amely nem bomlott le. Az örökítő anyag tényleg maga a csoda, a félig rohadt krumplihéj kihajtott.
Egyszer talán meg is kapáltam a még zsenge növényt, amikor locsoltam, tőle sem sajnáltam a vizet, de akadt sürgősebb, fontosabb teendő: palántázni a paradicsomot, paprikát, padlizsánt, zellert, kapálni a borsót, zöldbabot, permetezni a szőlőt. Így hát a krumplit sorsára hagytam: nemcsak az aszállyal, hanem a gátlástalanul terjeszkedő sütőtökkel és a burjánnal is meg kellett harcolnia. Alul is maradt e küzdelemben, nyár elejére a növényből már semmi sem látszott, de a minden élőlénybe kódolt túlélési parancs mégis igazgatta a sorsát: néhány kisebb-nagyobb szem gumót csak kiszenvedett magából. Belém pedig magot ültetett, jövőre talán krumplit is kellene vetni, csak úgy próbaképpen, a magam szórakoztatására.
Magam szórakoztatására – tűnődöm el. Mintha öncenzúrát gyakorolnék, mintha szégyellni való lenne korunk fiának, hogy túrja a földet, ily haszontalan dologgal foglalatoskodik; a rög helyett inkább az éltető globális tápláléklánchoz tapadna még szívósabban, termelné a GDP-t, építene kapcsolatokat, karriert, fáradozva nemesen-nemtelenül az előmenetelen, új autóra és egzotikus nyaralásra spórolna (az arról készült képeket a boldogságot dokumentálandó posztolná a közösségi médiában), s belátná végre: korunkban az összehordott pénz s a vele járó befolyás, hatalom az egyetlen értékmérője az emberi minőségnek is.
A földnek másként működik a lelke. A kertet föl kell ásni, hasznos megtrágyázni (a komposzt is megteszi), aztán porhanyósítani (rotálni), mert különben nem fogad be semmit, majd a növényt gondozni kell, hogy termést hozzon. A kertben nincs haszontalan tárgy, nincs kidobásra ítélt szemét. A gyümölcsfákról és a szőlőtőkékről lenyesegetett gally és vessző sem fölösleges melléktermék, nem égetem el még nedvesem, kifüstölve a szomszédokat, mint a fővárosi víkendező, hanem dobozba gyűjtöm, a padlásra cipelem, ahol nyáron kiszárad – télen nem kell gyújtóssal bíbelődni: ez a fáradozás jutalma. Nem csak a levágott fű, minden szerves anyag, lám, még a krumplihéj is új élet forrása.
Ha igazán őszinte vagyok magammal, akkor azt mondom, a kerttel, a földdel való foglalatoskodás talán az egyetlen tevékenység az életemben, amelyikről pontosan tudom, mit miért csinálok. Mert hogy ebből az írásból mi sarjad, meg a többiből, lesz-e utóéletük, hatnak-e, arra bizony csak nagy-nagy öntudattal felelhetném: hát persze!
Dolgozunk látástól vakulásig a találóan mátrixnak nevezett globális térben, mert egyszerűen nem tehetünk mást, szükség van az érte járó fizetségre, amelyből aztán terméket vásárolhatunk, fogyaszthatunk, „élvezhetjük az életet”. De nem árt olykor elgondolkozni azon, a munkánknak ebből a viszonyrendszerből kiragadva van-e értelme. Mert ha eluralkodik a rutin, a kvázi kényszer szülte beletörődés, akkor pusztán parancsra cselekvő, arctalan katonává silányulunk ebben a világban, s különbséget közöttünk csak a rendfokozatunk tesz.
Népi íróktól lopott gondolatok, a földhöz való megtérés ráadásul az öregedés csalhatatlan jele – kimondatlanul is hallom az ítéletet. Ám aki nem próbálta, nem is tudhatja: a földdel való gyötrődésnél semmi sem int jobban a teremtett élet tiszteletére.
A föld az élet ciklikusságára is megtanít; s nem csak éves ritmusban, hiszen például a kivágott fa helyett másikat illik ültetni. Az emberi életben sincs ez másként. A virtuális térben hánykolódó ember hajlamos erről megfeledkezni, s nem csak a generációk során felhalmozott javakat, még önmagát is feléli, amikor önhitten, önzőn nem gondoskodik az utánpótlásáról, önnön érdekét, boldogulását megtéve az élete egyetlen értelmének. Így addig a felismerésig el sem juthat, hogy a gyereknevelés végtére hasonlatos a kertészkedéshez. Öntözni, nyesegetni, óvni kell az „alanyt”, amely – ha jól végezzük a munkánkat – busás haszonnal lep meg minket.
A torz eszmék valójában a kizsigerelt, elszikesedett lelkek vadhajtásai. Ránk férne egy erős mélyszántás, hogy pusztuljon a gyom, kifagyjon a kártékony féreg. De már az is felforgató, aki a felszínt kapirgálja.
Először persze mindenki a neki teremtett kertet művelje meg! Ez sem egyszerű. A feleségem szerint a szőlő csak foglalja a helyet az udvarból, a gyerekeim nekik szabott munkaként a füvet rendszeresen csak sokadik unszolásra vágják le.
Valószínűleg valaha így éreztem, így tettem én is. Ma már azt is tudom, a gyors siker legalább olyan veszélyes, mint a sorozatos kudarc. Egyik sem sarkall kitartó munkára. A kincsek is belénk vannak kódolva. Csak elő kell őket ásni.