Becslések szerint a második világháború utolsó hónapjaiban a háborús területekről 600 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Közel harmaduk civil volt, mégis hadifogoly lett. Sokan közülük magyarországi németek és nők, akiket csupán néhány napra vittek el dolgozni, és évek múltán érkeztek haza.
A Szovjetuniónak szüksége volt a munkáskézre, ezért építette ki már korábban a Gupvi-táborok rendszerét. A túlélők többsége 1947–48-ban hazatérhetett, akiket azonban a szovjet hadbíróságok elítéltek, csak 1953-ban, Sztálin halála után szabadulhattak. A rossz körülmények és bánásmód, a hideg és éhezés miatt nagy volt körükben a halandóság.
Az oroszok 70 ezer ember halálát ismerik el, de becslések szerint az út során, illetve beleszámítva azokat, akikről nincs hivatalos feljegyzés, összességében 200 ezer ember nem tért vissza. Nyomuk nincs, a szovjetunióbeli rabtemetőket elpusztították. Stark Tamás történész, Gulag-kutató könyve, az „…Akkor aszt mondták kicsi robot” a korabeli dokumentumok felhasználásával ad képet a magyar lakosság elhurcolásáról. Ezek a dokumentumok levelek és beadványok magánszemélyek és hivatalnokok tollából, akik a málenkij robotra elhurcolt emberekről kérnek tájékoztatást, illetve kérik szabadon engedésüket.
A szerző a külügyminisztérium hadifogolyosztályának levelei közül, a 347 dobozból álló anyagból válogatta össze a kötet anyagát. Mindez száraz, szakszerű összefoglalása annak, amit Stark könyve tartalmaz. És ez így helyes, hiszen történettudományi munkáról van szó adatokkal, tényekkel, számokkal, eseményekkel.
A levelek olvasása közben azonban a kívülállás már nem tartható fenn. „Mondjuk meg, hogy nem bírjuk már tovább hadifoglyaink bizonytalan sorsát”, írja 1947-ben 142 Borsod megyei asszony Dinnyés Lajos miniszterelnöknek. „Hallomásból, tehát nem hivatalosan tudom, hogy a fiamat több fiatalkorú tanítványával együtt 1946. okt. hóban a budapesti szovjet törvényszék 10 év javítómunkára ítélte el, és előbb Sopronkőhidára, majd büntetésének kitöltése végett a Szovjetunióba szállították ki. Az ellene emelt vád állítólag az volt, hogy fiam kiskorú tanítványai röpcédulákat írtak, és azokat sokszorosítás útján terjeszteni akarták. Ezek a röpcédulák azonban tudomásom szerint a magyar nemzet nagyjai jelmondatait tartalmazták minden kommentár nélkül. […] 65 éves idős asszony vagyok, fiam egyetlen örömöm” – írta özvegy Oloffson Gusztávné, Placid atya édesanyja a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökének, M. I. Sverniknek fia, Oloffson Placid bencés tanár ügyében. Mindhiába.
Civilek és politikai elítéltek levelei váltják egymást a könyvben jelezve, hogy ez a kor senkit nem kímélt. A bizonytalanság a főszereplő, mert nem érkeznek hírek, nem tudni, él-e, hal-e a gyermek, a feleség, a férj. Mindez közvetlenül a második világháború után, amikor egyszer már túl kellett élni, a halottakat el kellett gyászolni.
És akkor azok, akik túléltek, akik megmaradtak, kiszabadultak a fogságból, koncentrációs táborból, ismét eltűntek. A magyar elöljáróságok, hatóságok, családtagok tették a dolgukat, nem rajtuk múlt, hogy a leveleknek, beadványoknak semmi eredményük nem volt. Ez ugyanis a kommunista rendszer logikája: a megfélemlítés, a következmények nélküli játék, amelynek emberéletek voltak a játékszerei.
Több mint negyedszázaddal a rendszer bukása után még mindig csak csordogálnak a történelmi hírek. Mire mindenre fény derülhet, már nem marad túlélő, aki jóvátételt érdemelne, sem bűnös, akit felelősségre lehetne vonni. Kétszázhetvenhat levél olvasható Stark Tamás könyvében. Mindez már történelem, de apáink, nagyapáink élete.
(Stark Tamás: „…Akkor aszt mondták kicsi robot” – A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2017, 495 oldal. Ára: 3790 forint)