Az Asiago hét fennsíkon […] szuronyrohamot vezettem az olasz állásokban küzdő arabok ellen. A roham után az állást elfoglaltuk, és noha a századból mindössze tizennégyen maradtunk meg, az állást teljes huszonnégy órán át tartottam addig, amíg erősítés érkezett” – áll Begovits János újvidéki születésű huszárőrmester szűkszavú összefoglalójában.
„…halált megvető bátorságot tanúsított az által, hogy midőn az ellenség ellentámadásai alatt a gp. [géppuska – M. G.] irányzót kilőtték, ő mint szakaszparancsnok, személyesen vette át a géppuskát, és addig lőtt, amíg egy ellenséges találat a géppuskát meg nem semmisítette. Akkor egy másik géppuskához szaladt, melynek legénysége már harcképtelen volt, s addig lőtte az ellenséget, amíg ezt a géppuskát is eltalálta egy ellenséges akna. Aztán sebesülve, kézigránáttal tartott ki, s jó példája biztatta a század legénységét, mi által sikerült a gyengén megszállt vonalat megtartani” – olvasható egy másik elszánt huszárőrmester, a nagybodófalvi Balog Dezső fegyvertényleírásában.
Még a hollywoodi partra szállós filmeken edződött mai olvasót is megrendíthetik a fenti sorok, amelyek két hétköznapi ember messze emberfeletti áldozatvállalásáról tanúskodnak. A háborús filmek a mindenek felett álló amerikai hősiesség propagandája mellett szép lassan azt is elhitették a nagyközönséggel, hogy az efféle haditettek csak a forgatókönyvírók agyszüleményei, az ennyire szélsőséges bátorságon és önmegtagadáson alapuló hősiesség filmes és regényes elem, mely messze szakadt a valóságtól.
Mi több, a hősiesség és a hős fogalma és jelensége a XXI. századra gyanússá vált, hazug pátosszal és rémtettek igazolásával, gyilkos ideológiákkal telítődött, vagy szuperhősként képregényfigurává deformálódott, maga alá temetve a közösségi példadó mindenkori ikonját is.
Ráadásul fájdalmas és igazságtalan paradoxon, hogy a vesztes háborúk hősét ritkán és akkor is csak töredékesen örökíti meg a közemlékezet, hiszen vesztett háborúknak leginkább vértanúik vannak. Különösen igaz ez az első világégés magyar „vitézeire”, akiket szinte nyom nélkül törölt el az 1945 után politika. Ezen az áldatlan emlékezeti állapoton kíván változtatni Maruzs Roland most megjelent könyve, amely a nagy háború arany vitéz-ségi érmes magyarjait veszi sorra.
Mind Begovits János, mind Balog Dezső huszárőrmestert ezzel a II. József által alapított éremmel tüntették ki 1918-as haditettük miatt. Mint Maruzs könyvéből kiderül, az első világháborúban összesen 1568 „magyar honosságú katona” érdemelte ki a legmagasabb legénységi kitüntetést, amelyet nem éppen törzskari irodamunkáért osztogattak. Ez a teljes kitüntetettek 33 százaléka, vagyis messze népességi számarányunkon felül képviseltük magunkat az Osztrák–Magyar Monarchia hősei között.
A legtöbbet az 1918. június 15. és 23. között lezajló, kudarcos piavei offenzíva miatt osztották ki. Volt, aki romániai hadműveleti területen „elsőként hatolt az ellenség kilencsoros akadályán”, majd felderítőként elfogták, „az egyik román kezéből azonban kirántotta a puskát, leküzdötte az egész járőrt, és fontos jelentéssel tért vissza. Ugyanaznap az 586-os magaslat elleni nehéz harcokban […] szuronyharcban egyedül 22 román küzdött le.”
Volt, aki egyiptomi várat ostromolt meg hatvanfős különítményével, és kőolajkutakat tett tönkre, hogy a brit flotta dolgát megnehezítse. Mind-mind kalandregénybe, de még inkább a közemlékezet méltó helyére illő cselekedet, amelyet Maruzs Roland könyve bemutat. A hősöket lexikonszerű szóicikkekben felsoroló kiadvány elsősorban szakembereknek ajánlható, de leginkább azoknak – mint a szerző írja –, „akik egy-egy haditettet olvasva eltöprengenek azon: Vajon én kész lennék erre? Lenne bátorságom megtenni?”.
(Maruzs Roland: Virtus dolgában töretlen – Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonáink az első világháborúban. B. H. N. Kft., Sopron, 2018, 414 oldal. Ára: 8990 forint)