– Hosszú volt az út Nógrád megyéből a Wall Streetre?
– Inkább egy nagy kaland. Az életem máig a tanulásról, a válaszok kereséséről, a boldogulásról és a bizonyítási vágyról szól. Nagyapám a második világháború után tbc-sen jött vissza egy amerikai fogolytáborból. A kommunisták kuláknak bélyegezték, és elvették a boltját, kocsmáját, cséplőgépét, földjeit. Ebbe 44 évesen belehalt. Édesapám már egy más világba született, és érvényesült. Egy állami gazdaság igazgatója és az MSZMP KB tagja volt. Ő is fiatalon, 1995-ben halt meg. Ahogy az orvos mondta, legszívesebben azt írná a kartonjára: „A halál oka a rendszerváltás.” A sors fintora, hogy ezek után lettem én a Wall Streeten bankár.
„Kerouac-periódus”
– Kinek akart bizonyítani?
– Édesapám befolyásos ember volt, ezért fiatalkoromban folyamatosan bizonyítani akartam, saját erőmből igyekeztem sikerre jutni. Volt, hogy azért kaptam ötöst, mert „üdvözlöm az apukáját”, és volt, hogy azért buktattak meg, mert „változott a politikai helyzet”. A szüleim 14 éves koromban kollégiumba adtak Balassagyarmaton. Sokat köszönhetek ennek a négy évnek: barátokat, polgári gondolkodást, kalandokat, kihívásokat. Mindig szerettem olvasni, több mint háromezer könyvem van, ma is egyszerre többet olvasok párhuzamosan. Szeretem a verseket is, Váci Mihály Származás című írása nagy hatással volt rám. Aztán a rendszerváltás után Gödöllőre kerültem, az egyetemre, és egy csereprogramnak köszönhetően jutottam ki először az Egyesült Államokba, a Minnesotai Egyetemre.
– Miből élt?
– A kétéves programnak csak egy része volt tanulás, mellette dolgoztunk. Voltam favágó, targoncás, kamionsofőr, tetőfedő, hegesztő. Letettem a permetezői vizsgát Michiganben, dolgoztam narancsfarmon Floridában, mostam aranyat Alaszkában, lapátoltam havat Minnesotában. Ez volt az én „Kerouac-periódusom”. Vettem egy 16 éves Buick kocsit. Száz mérföldön fogyasztott egy liter olajat, de bejártam vele Amerikát. Ha pénz kellett, dolgoztam, amikor lett, újra útra keltem. Húsz dollárral a zsebemben is a világ császárának éreztem magam, mert tudtam, a következő kanyar mögött újabb kaland vár. Az ötven államból 48-ban voltam. Másztam a Denaliban, kajakoztam a Yukon folyón, eljutottam az autóval elérhető legészakibb pontra, a Halott ló-öbölbe. Itt volt egy különösen felemelő pillanat. Van egy kis hely Alaszkában, amelyik arról híres, hogy aki ide eljut, és hozza a származási helységnévtábláját, azt nyilvántartásba veszik, a táblát pedig felerősítik egy póznára. Több mint húszezer volt már akkor ott, de a szülővárosomé Pásztó felirattal volt köztük az első magyar, amelyet légipostával küldtek utánam. Amikor pedig eljutottam New Yorkba, Manhattanben lementem a Wall Streethez. Van itt egy rész, ahonnan gyönyörű a kilátás a Szabadság-szoborra. Pár dollár volt a zsebemben, vállamon egy zöld hátizsák, és csak álltam a Hudson folyó partján, megszorítottam a kék színű korlátot, ránéztem a hátam mögötti épületre, és azt mondtam: „Egyszer itt fogok lakni.”
– Mikor jött ismét haza?
– Az egyetemi program után, diplomázni. Ez volt az 1990-es évek közepe, amikor munka mellett, a CEU-n kezdtem el egy MBA-diplomát, ami lehetővé tette, hogy újra visszatérjek Amerikába, és ott fejezzem be az egyetemet. A feleségemmel fiatal házasok voltunk. Ő maradt volna, de engem hajtott a New York-i fogadalmam. Megállapodtunk: ő maradt, én pedig elindultam újra egy hátizsákkal. Így kerültem a Case Western Egyetemre, Ohióban. Két dologban voltunk biztosak, egyfelől abban, ha nem próbálom meg, életem végéig bánni fogom. Másfelől tudtuk, ha sikerül is teljesíteni a fogadalmam, nem maradunk örökre Amerikában, hazajövünk. Amikor lediplomáztam, az egyik professzorom kávézni hívott, és azt kérdezte, mik a terveim, „mert Amerikának ilyen emberekre van szüksége”. Ez volt életem egyik meghatározó beszélgetése. Azt mondta, kapok egy esélyt. Na nem munkára, hanem egy interjúra. A többi az én dolgom. Így ülhettem le az AmTrust Bank elnökével felvételizni. Előtte elrohantam a könyvesboltba, és vettem öt könyvet a bankrendszerről, a banki közgazdaságtanról, amelyeket gyorsan átfutottam. A beszélgetés elején büszkén bemutattam az önéletrajzomat, miket tanultam, honnan jövök, hány diplomám van. De az elnök csak annyit mondott: ez őt nem érdekli, ide mindenki jött valahonnan. Azt mondjam meg inkább, hol látom magam öt év múlva. Mit tudok csinálni, amiért neki most érdemes engem megfizetnie.
– Meglepődött?
– Lefagytam. Gondoltam, ennyi volt. Hát bátran bemondtam: „Ha ad most egy dollárt, év végén 1,25-öt adok vissza.” És megkaptam a munkát, a párom pedig nem sokkal később kijött utánam. Magyarországon ez volt az az időszak, amikor az újdonsült kapitalizmusban mást sem lehetett hallani, mint hogy innen, a tengerentúlról irányítja a világot a pénzemberek egy szűk köre.
– Miért, nem így volt és van ma is?
– Nem egészen. Pláne a párom számára, aki életében akkor látta először Amerikát. A világnak azt a másik felét, ahol a bankár férje egy bérelt öreg házban a dél-afrikai barátjával lakott, és azon a matracon aludtunk, amelyet a padláson találtunk.
– A bankban mivel foglalkozott?
– Az első banki munkámban a hitelkártya-portfólió eladása volt a feladatom. Itt kerültem először közvetlenül kapcsolatba a Wall Streettel. Később egy operációs osztálynak lettem a vezetője, ami egy kicsit „parkolópálya-érzést” adott. Egy napon azonban megkeresett a bank tőkepiaci osztályának a vezetője, és felkínált egy olyan feladatot, amelyet addig senki nem tudott megoldani. Ez a mostani számítógépekkel, szakemberekkel már nem kihívás, akkor azonban az volt. Modelleznem kellett, hogy milyen kamatkörnyezetben hogyan teljesítenek a különféle hitelek a bank portfóliójában. Magyarul mit érdemes megtartani és mit érdemes eladni a Wall Streeten. Először azt hittem, kínaiul beszél. Két hónapot kértem, mosolygott, és azt mondta: ha ezt megcsinálom, mindent megértek a bankvilágból. Ez a megoldhatatlannak tűnő feladat volt az, ami azután a Wall Streetre vitt. Vettem három könyvet a programozásról. Elemeztem, majd hirtelen összeállt a kép. Ültem az irodában éjjel kettőkor, teszteltem és grafikonokat készítettem egy programmal, amelyet én írtam. A főnököm időnként bejött, idekattintott, odakattintott, és bólogatva kiment. Végül is megoldottam. A program egy-egy alkalommal három-négy órán keresztül futott, de hetente behívtak a vezetőségi ülésekre, hogy értékeljem, mi maradjon, és min adjanak túl.
– Vagyis egy újabb időszámítás kezdődött?
– Bizonyos szempontból igen, hiszen átkerültem a tőkepiaci osztályra. Kezdtek közvetlen kapcsolataim kiépülni a Wall Streettel. Közben megalakítottuk a clevelandi pókerklubot is. Az ejtőernyőzés mellett ugyanis kártyázni kezdtem. A főnökömmel ez még közelebb hozott minket egymáshoz, hiszen ő is sikeres pókeres volt.
– Szeret kockáztatni?
– Attól függ, mikor, mit és mennyit. Nem vagyok szerencsejátékos. Ha kaszinóba megyek, soha nem játszom rulettet, black jacket. Vagyis soha nem fordulok a kaszinó ellen. A póker ennél sokkal egyszerűbb, ugyanakkor sokkal komplexebb: legfeljebb harminc százaléka szerencse, a többi matematika, valószínűségszámítás, közgazdaságtan, emberismeret. Nem az a lényeg, milyen lapod van valójában, hanem az, hogy a többiek mit hisznek el ebből. Ám úgy gondolom, az, aki egy hátizsákkal nekiindul Amerikának, és négyezer méterről ugrál ki egy kisrepülőből ejtőernyővel, az szeret kockáztatni.
– Mit tapasztalt a hőn áhított Wall Streeten?
– Már a főnökömtől is sokat hallottam róla.
A kétezres évek elején öt nagy bank osztozott a főszerepen: a Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a Merrill Lynch, az elhíresült Lehman Brothers, illetve a Bear Stearns voltak ezek.
– Mennyire volt feszített a tempó?
– A clevelandi főnököm 38 évesen ment nyugdíjba a Bear Stearnstől, három szívinfarktus után. Ennek ellenére elhatároztam: ennél a banknál szeretnék én is dolgozni, be is adtam a pályázatomat. Szerencsére az ehhez szükséges zöldkártyát már korábban megkaptuk. Mint később megtudtam, akkor 2650-en adtunk be önéletrajzot egy üres pozícióra. Másfél évig jártam állásinterjúkra Clevelandból New Yorkba.
– Miről lehet ennyi ideig kérdezősködni?
– Ott az alelnöki feladatkör középvezető beosztás, ám számtalan egyéb adottságot és tapasztalatot is mérlegelnek a felvételkor. Volt, hogy elsőnek kellett leülnöm egy nagy tárgyalóban. Figyelték, hová ülök, van-e és milyen toll van az ingem zsebében, merek-e alkoholt inni a vacsorához, amelyre ők hívtak meg, milyen ételhez milyen bort rendelek. Volt egy interjú, ahol három emberrel ültem szemben, az egyik a gazdasági bővülés számításáról érdeklődött, míg a másik azt kérdezte, mennyi nyolc a köbön, amíg a harmadik egy logikai feladványt adott. Kiválasztottak, csak az volt a kérdés, hol tudom a legtöbb profitot termelni.
Zárás után a New York-i tőzsdén. Kipukkadt lufi
Fotó: Reuters
Mint madarak a dróton
– Megközelítőleg negyed évszázad távlatából még emlékszik az első munkanapjára?
– Amíg élek, nem felejtem el. Miután elfoglaltam az asztalom, és elrendeztem magam körül néhány holmit, pár percre mentem csak ki a teremből. Ám mire visszaértem, megdöbbenve láttam, hogy kisebb tömeg veszi körül az asztalomat, miközben üvölt az egyik kereskedő. Majd hatalmas erővel belevágta a kukába azt a réz névtáblámat, amelyet még az előző, clevelandi bankból hoztam el emlékül, és tettem ki a monitorom fölé. Fel sem tűnt, hogy senkinek nincs ilyen gravírozott táblája, csupán egy papírlapra írták fel a nevüket, s ragasztották a monitorra. Fellengzős volt ez a viselkedés – állította az a bróker, aki a Wall Street egyik legjobban kereső szakembere volt. Miután védekezni próbáltam, harsányan felröhögött, mondván, ezzel a „rosszfiúakcentussal” a James Bond-filmekből inkább hallgassak, és majd ő figyeli, hogy mennyit „termelek”. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen stílusban beszéljenek egymással a bankárok, ám 2007 előtt még teljesen más világ volt.
– Mi volt a feladata a Bear Stearnsnél?
– Egy olyan csoportban dolgoztam többedmagammal, ahol a különböző intézményi befektetők, főként bankok, biztosítótársaságok kötvényportfólióival foglalkoztam.
– Mindez a gyakorlatban miként nézett ki?
– Megkeresett bennünket egy regionális – amerikai, japán, európai vagy éppen afrikai – pénzintézet azzal, hogy van egy ötvenmillió dolláros kötvényállománya, amely eddig három százalék hozamot ért el. Ám azt szeretnék, ha ennek mértéke magasabb, akár négy százalék lenne. Erre mi megvizsgáltuk a portfólióját, és általában azt ajánlottuk fel, hogy ha annak egy bizonyos részét, mondjuk a tíz százalékát eladja nekünk, akkor teljesítjük, amit szeretne. Miután akcentussal beszéltem, általában hozzám kerültek a külföldi ügyfelek. Nem telt el sok idő, és már azt éreztem, enyém a világ! A bankárok bankárai voltunk.
A Wall Streeten a profit természetes velejárója volt minden feladatnak. A Bear Stearns pedig különleges volt ebből a szempontból. Ahogy nálunk mondták, ide nem kellett pedigré. Ide „PSD”-ket kerestek. Vagyis: „Poor, Smart, with a Deep Desire to Get Rich”, azaz: „szegény, okos, de hatalmas elszántság van benne, hogy gazdag legyen”. Időközben kaptam állásajánlatot a Goldman Sachstól és a Lehman Brotherstől is. Ám én maradtam.
– Mi tartotta ott?
– Különleges világ volt ez akkor. Nem az számított, honnan jössz, egyedül a teljesítmény volt a lényeg. E szerint ismertek el bennünket.
– Ez a hála dollárban kifejezve mennyi?
– A kötvénykereskedelmi osztályunkon egy-egy munkahely évente több mint tízmillió dollárba került. Tehát ezt kellett kitermelnünk magunk után. Egy befektetéssel foglalkozó bankban ez a terület a jéghegy csúcsa. Csak a mi emeletünkön 450 dolgozó ült egymás melletti padsorokban, úgy, mint madarak a dróton, és mindenki előtt monitorhegyek sorakoztak.
Fotó: Teknős Miklós
Több tízmilliós bónuszok
– Meddig lehetett ezt ebben a tempóban csinálni?
– Volt, aki nem bírta, és hetek múlva elment, volt, aki ebben élt évekig, mint én is. Minden reggel hét óra tíz perckor volt az első tárgyalásunk, ahol megbeszéltük a napi stratégiát. Már itt számított, kinek jut hely a tárgyalóasztal körül, ki az, aki a fal mellett áll, és ki lesz az, aki be sem jut a terembe, noha itt dolgozik. Normális esetben este kilenc és tizenegy óra között értem haza. Előfordult, hogy a kollégám este fél tízkor lefordult a székről. Hozták a hordágyat, elvitték az ügyeletre. Húsz perc múlva ott ült, és folytatta, ahol abbahagyta. De olyan is előfordult, hogy ott aludtunk az irodában. Reggel lementünk a konditerembe zuhanyozni, azután vettünk egy friss inget, és kezdtük elölről az egészet. Ma már ilyen sincs.
– Mindezért mennyi fizetés járt?
– Ha valaki jó volt, akkor sok. Ezzel együtt a „sok” is relatív fogalom. Ahogy mondják: minden szám mögé lehet képzelni még egy nullát. De hogy ne kerüljem meg a kérdést, a több tízmilliós bónuszok teljesen természetesek voltak abban az időben.
– Aki ide bekerült, az megfogta az isten lábát?
– Szerintem igen. Ez volt a „Pénz Templomában az Oltár”. Én legalábbis – nem félek bevallani – így éreztem. Minden, amit tanultam, amiért harcoltam, küzdöttem, kulminálódott ebben a színtisztán a pénzről szóló versenyben. A világ legjobbjai versengtek egymással.
– Luxusban éltek?
– Több kollégám is. Egy alkalommal egyikük kihívott bennünket az utcára. Egy kamion parkolt ott, majd kinyitották az ajtaját, és kigördült a gyomrából egy méregdrága sportautó. Megdolgozott érte, ennyit ért a munkája – autóban számolva. Ettől függetlenül nehezen tudtam feldolgozni azt a pazarlást, kivagyiságot, amelyet ott tapasztaltam. Az emberek félistennek képzelték magukat. Aztán kiderült, hogy pont ők váltak hullócsillaggá. Igaz, egy darabig sokan hatalmas, lesötétített ablakú fekete limuzinnal jártak reggelente munkába. De ez az egész Államokra jellemző: „Nem titkolom a vagyonomat, nem irigylem a szomszédomét, de felteszem magamnak a kérdést: mit csinálhat jobban, mint én, és ha ő jó, akkor én is el tudok jutni oda, hogy nekem is meglegyen minden.” Ez az igazi versenyszellem és motiváció, és nem az, hogy a másiknak rosszat akarok.
– A család miként tolerálta az életmódját a napi 15 órás munkarenddel?
– New York a karrierek városa. Huszonöt év után sem ismerek senkit, aki azért jönne ide, mert itt szeretne megöregedni. Ide megméretni jönnek magukat az emberek. Befektetni, kipróbálni, mennyit tudnak, és mit bírnak. Nekem szerencsém volt, olyan társat találtam magamnak, aki támogatott ebben.
– Látták annak a jelét 2007 év elején, hogy három hónap múlva kártyavárként omlik majd össze az eddigi, idillinek mondható lét, és csődbe megy a munkahelye?
– Utólag mindig okosabbak vagyunk. Intő jel volt, hogy harminc éven keresztül az ingatlanárak emelkedtek, a hitelből vásárolt lakásokat egyre drágábban, szép haszonnal lehetett eladni. Pánikként ért bennünket, hogy bedőltek a hitelek. Szintén erre utaló jel volt, hogy két befektetési alap árfolyama is gyengülésnek indult 2007 januárjában. Emlékezzünk csak a Postabank történetére: pár óra kellett hozzá, és volt, nincs!
– Ennek ellenére semmit nem tudtak előre?
– Állítom, hogy mi, akik ezt ott végigéltük, nem vettük észre, hogy akkora baj lesz, hogy márciusban lehúzhatja a rolót a Bear Stearns, és kezdetét veszi a világgazdasági válság, az a káosz, amely az emberiség modern kori történelmének második legnagyobb pénzügyi csapása volt. Egyszer csak kipukkadt a lufi.
– Minden elúszott?
– Szó szerint nem maradt semmi.
– A semmit miként élték meg?
– Hosszú házasság után ez volt az első év, hogy babát vártunk. A kisfiam meghalt. Talpra kellett állni. Nem a munkámra koncentráltam, hanem a feleségemre, Timire, aki pár hónap múlva agyvérzést kapott. Nehéz volt, bénulások, sugárkezelés. A munkára támaszkodtam. „Pénzünk van” – mondtam. Az utolsó munkanap péntekre esett, szombaton a kollégáimmal együtt még visszamentünk, de a biztonsági őrök már nem engedtek be az egykori munkahelyünkre. Emlékül valaki egy kétdollárost, azaz az utolsó értéket ragasztott az egyik földszinti ablakra.
– Ki lehet valaha heverni ezt a sokkot?
– Nem tudom. Együtt lehet vele élni, küzdeni lehet vele. Elfelejteni nem lehet, de ez is csodálatos Amerikában: nem az a lényeg, mi rogyasztott térdre, az a lényeg, hogyan állsz fel.
– Ilyen időszak után csak jó jöhet…
– A Bear Stearnsnél, ha jól emlékszem, 32-en lehettünk az én osztályomon, a J. P. Morgan kettőnket vett át. Talpra álltunk, nem adtuk fel. Megvettük azt a lakást Manhattanben, ahol évtizedekkel előtte egy hátizsákkal a korlátot fogtam. Abigél leányom 2009-ben született. Nem felejtettük el a sok évvel ezelőtti fogadalmat: tudni kell hazajönni. Ekkor döntöttük el, nem a Picasso, a jacht, a Ferrari számít. A nagymamák, a balatoni nyarak és Magyarország a fontos.
– Milyen munkahelyi lehetőségeket kapott?
– Volt bőven ajánlat: London, Genf, Frankfurt. A J. P. Morgan legközelebbi irodája Bécsben van. Innen két óra alatt Pesten vagyunk. Juli leányom 2011-ben született Bécsben, a Balatonnál tanult meg biciklizni. Van ennél fontosabb?
– Magára ismer, vagy valamelyik kollégájára A Wall Street farkasa című filmben?
– A bankárok mostanság nem ilyenek. Ha valaki valóban kíváncsi erre a világra, annak ajánlom a Margin Call, azaz a Krízispont című filmet Kevin Spacey-vel a főszerepben. Na, ebben az van, amiről beszéltem. A lényeg szerintem az emberben van.
