„Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján több mint indokolt megjelentetni e munkát” – írta Mindszenty József 1956 című kötetének bevezetőjében a könyv egyik szerkesztője, Soós Viktor Attila. Valóban elgondolkodtató és különös, hogy ilyen hosszú ideig nem volt nyomtatásban olvasható ez a fontos forrás. Persze az írás töredezett stílusa alapján úgy tűnik, az 1956. november 4-étől az amerikai követség védelmét és vendégszeretetét kényszerűségből élvező bíboros nem közlésre szánta feljegyzéseit. A szöveg magán viseli az átélt megrázó események, majd a forradalom leverése utáni súlyosan fájdalmas napi történések nyomait.
Helyenként rendkívül érzelemgazdag, másutt inkább vázlatszerű, szikár felsorolás. A bíboros alighanem hosszabb időn keresztül készíthette, a reflektált napi események alapján úgy tűnik, még a hatvanas évek elején is dolgozott a szövegen. És bár nem tudjuk, mi lehetett a szándéka 1956-ra vonatkozó feljegyzéseivel, az biztos, hogy az 1974-ben megjelent és világszerte hatalmas sikert aratott Emlékirataimba kisebb-nagyobb változtatással sok részlet bekerült a most már nyomtatásban is olvasható sorokból.
A bíboros esztergomi szobra
Mindszenty József mind a mai napig a világszerte legismertebb magyarok közé tartozik. Amikor 1948. december 26-án elfogták, rövid idő alatt az egész világ értesült a bíboros bebörtönzéséről, és a szabadabbik rész azonnal tiltakozott is. Az esztergomi érsek felkészült a szenvedésre és a vértanúságra, és nem alaptalanul, hiszen minden jel arra utalt, hogy végezni akarnak vele. Valójában nem tudhatjuk, a kommunisták miért kímélték meg az életét, hiszen könnyen kaphatott volna halálos ítéletet, és az is kész csoda, hogy a kínzásokat túlélte. A hatalom számára az esztergomi érsek félreállítása volt a fontos, mert úgy gondolták, az egyház megtöréséhez óhatatlanul szükség van kiiktatására.
Külön érdekesség, hogy máig létezik és virul az a hajdani kommunista hatalom által terjesztett és sulykolt nézet, amely szerint kizárólag Mindszenty volt az akadálya az állam és az egyház közötti megegyezésnek. Annak ellenére, hogy nemigen volt és van a világon olyan kommunista diktatúra, amelyik ne korlátozta volna a katolikus egyház működését. Mindszenty maga is tudott erről a rágalomról, letartóztatása előtt, megkínzása során is felhozták ellene a vádakat. 1956-os visszaemlékezésében is kitért rá: „Kúszó hírként terjesztik a rendszer-jubileumok idejére, hogy oly kifosztott az Egyház Magyarországon, annak az oka a prímás keménysége Rákosi nobilis gyengédségével és finomságával szemben. Rákosi csak a Horthy-korszakban (1920–1944), az ő fogsága idején létesült katolikus egyházi intézményeket (1-1 bencés, cisztercita, ferences, 2 premontrei főgimnáziumot, a fővárosi Regnum Marianum új plébániatemplomot), a zalaegerszegi elemit, polgárit, tanítónőképzőt akarta elvenni, a korábbiakat (997–1918. november 16-ig) meg akarta hagyni. Ilyen ajánlatot tett a prímásnak, aki elutasította azt. Az Egyház kifosztója így nem Rákosi volt.”
Hanem Mindszenty – legalábbis a máig is létező rágalom szerint. Persze a vádakból semmi sem igaz, az esztergomi érsek soha nem kapott ilyen ajánlatot, de ha belegondolunk: mi értelme lett volna Rákosi részéről az efféle alkudozásnak, amikor a cél az egyház teljes eltiprása volt? Ha valami nagyon megrázó Mindszenty bíboros történetében, az az, hogy e rágalom 2016-ban is létezik, és a sikeres propaganda következményeként nem csak a nemzetközi baloldal narratívájában fertőzi a gondolkodást. Pedig itt egy egész nemzetről van szó: az egyház kifosztása és eltiprása még akkor is az egész magyarság tragédiája lett volna, ha más felekezeteket nem érint. De a zsarnokság nem felekezetspecifikus.
(Mindszenty József: 1956. Írások a hagyatékból. Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán, Soós Viktor Attila. Szépmíves Könyvkiadó, Budapest, 2016, 280 oldal. Ára: 3490 forint)
