Bár csak a magam nevében beszélhetek, mély meggyőződésem, hogy Illyés Gyulának valamennyien adósai vagyunk. Sőt halála után éppen 35 évvel, ha lehet, nyugtalanítóbb ez az adósság, mint amikor még közöttünk volt, és a vele szembeni méltánytalanságokat talán könnyebben lehetett volna jóvá tenni.
De hát ki is, mi is ez a „valamennyien”? Jó lenne azt válaszolni rá, hogy „mi, magyarok”, hogy a „nemzet”… Itt és most az ezredelőn, olyan század után, amelynek bő felében Illyés meghatározó szellemi, művész és közéleti szereplője volt a magyar életnek, indokoltabb a szordínós fogalmazás (ha talán némileg fellengzős is): „mi, akik a magyarsághoz, a nemzethez tartozónak hisszük, tudjuk és valljuk magunkat”.
Akik számára a nemzethez való kötődés nem történelmi vagy genetikai esetlegesség, ugyanegy nyelvbe, ugyanabba a hagyományba és kultúrába „vetettség” feszélyező véletlene, hanem akik számára a nemzethez tartozás eszméje és élménye a személyi önazonosítás sarkalatos pontja is. Bár idetartozónak vélem magamat is, és bár személyes mulasztásaimat aligha tudom már pótolni, jó érzés élni az alkalommal, és eltűnődni Illyés Gyula szerepén a magyar századok távlataiban – azaz: 35 év után is engedni sugárzó ittléte élményének.
Józsefhegyi utcai lakásán egyszer jártam, de már csak pár évvel a halála után, leánya és veje meghívására, legendás tihanyi lakhelyén soha, noha számtalan hívott és hívatlan vendég megfordult itt. Elmondhatom, hogy nem tartozom azok közé, akik Illyés Gyula atyai barátságára hivatkozhatnak, esetleg azzal tetszeleghetnek; és nem voltam szakértő kutatója sem munkásságának, mégis úgy érzem, át- meg átszőtte jelenléte az én hajdani évtizedeimet is. S azzal biztatom magam emlékeimnek idézése közben, hogy ezek a magánemberi apróságok is „korfüggők”, árnyalják közösen megélt időnket.
A legnagyobb személyes élményt – amelyhez talán egy kézfogás is járult – Lakiteleknek köszönhetem: 1979. május 19-én itt szólalt fel a „fiatal írók” találkozóján, és az ő sodró mondatai emelték ezt az együttlétet a nemzeti kérdésről való diskurzus legfontosabb eseményei közé a pártállami évtizedekben.
De igazából az utolsó mondata hangzik folyamatosan bennem négy évtizede, amely azt az „öregapai” intését-ajánlását követte, hogy „emelt fő és mosoly”. Az a szellemi derű és elképesztő stiláris érzékenység diktálta a zárószavakat, amelyeknek a kimondása közben tudatában kellett lennie annak, hogy pátosz kell a búcsúszavakhoz, de abból még egyszer szárnyaljon föl (vagy alá) a kedély.
„A nemzet műhelyébe léptek – vett nagy levegőt –, és – kacsintott a szó – éltesse isten a tisztes ipart.” Ez a mondat az én Illyés-emblémám, mert ebben együtt van a családapa nagyvonalú bölcsessége és a „törzsfő” megkérdőjelezhetetlen tekintélye – s mögötte az alkotás és küzdés majd nyolcvan esztendeje.
S ha örök adósságként kell immár elkönyvelnem, hogy nagyobb munkát, esetleg egy-két könyvet nem írtam róla, némi megnyugvással észlelem, hogy vagy tucatnyi írásom (köztük egy nagy botrányt kiváltó kollázsom 1982 őszéről) is ott van dokumentálatlan emlékeim társaságában. Írtam verselemzést, könyvismertetéseket, sokszor idéztem tanulmányokban, faggattam könyveit a XX. századi „baloldaliság” mibenlétét kutatva vagy „nemzetvédelem” és „néppártiság” örök vitájába merülve.
Az MSZMP hivatalos lapja (fiatalabbak kedvéért…), a Népszabadság kért fel 1976-ban, hogy nagyobb cikkben ismertessem az Illyés Gyula munkái sorozatban Itt élned kell címmel kiadott gigantikus gyűjteményét. Benne olyan kultikus művekkel, mint a Magyarok és a Hajszálgyökerek. Nem akármilyen kihívás és „megtiszteltetés” volt ez…
Hosszú kitérő lenne, telis-tele elképesztő történeteivel a politikai és ideológiai gazemberségnek, ha csak jelezni is próbálnám Illyés és a „párt” kulturális politikájának viszonyát – akár a kezdetek kezdetétől, 1919–20-tól, de még a kádárista „konszolidáció” időszakaszaiban is.
Legyen elég ennyi: enyhén szólva is „ambivalens” volt ez a kapcsolat. Illyést nem lehetett kirekeszteniük, sőt muszáj volt tisztelniük (bár zsigerileg bizonyára mélyen idegenkedtek tőle, Kádár viszont alighanem rokonszenvezett vele), ám persze nem mehettek el szó nélkül ideológiai „fogyatékosságai” mellett sem.
Ezek zöme a mindenkori marxisták köreiben (már a harmincas évektől) a „nacionalizmus” poklos körébe tartozott. Vagy amit annak minősítettek. (Felejthetetlen, ahogy egyik főállásban „pártközpontos” kollégánk az ELTE-n a Kortárs 1970. októberi számával hadonászva járta a folyosót. Láttátok? – hebegte, és mutatta Illyés Koszorúját: „kassai zúgárus, bukaresti cselédlány, / bejruti prostituált szüle-hívó / nyelve…” – ezt meri…)
Nos, cikkemet megírtam, elküldtem, de nem a lap kulturális vezetése invitált kis beszélgetésre, hanem maga Rényi Péter, az igazi és örök főszerkesztő. Az ő akkori hatalmát a lexikális források még csak jelezni sem bírják, kelletlen volt velem, közönyösen barátságtalan, de vastag szemüvegét fel sem emelve meg akart győzni, hogy fogadjam el: a marxizmus (azaz ő, R. P.) ezt így meg úgy.
Minden mondatomba belekötött, minden mondatot át akart íratni. Nem írni, hanem velem íratni. Meg akart győzni. Én meg ógtam-mógtam, legfeljebb dünnyögtem, hogy így Rényi elvtárs, meg úgy. Nem volt ez hősködés, csak makacskodás. Számomra csak annyi volt a tétje, hogy ha megjelenik a cikk, ne nézzenek se gazembernek, se hülyének. És elsősorban Illyés ne nézzen egyiknek se. Mi volt az „ősszövegem”, és mi lett belőle kinyomtatva – sejteni is alig sejdítem. Valami kompromisszumféle a „hetvenes évek” modorában. Vihar nem lett belőle, az biztos.
Míg a szigorúan őrzött „Blaha”-féle sajtóház II. emeletének képeit próbálom előhívni, az a szívmelengető tény kér szót, hogy életem mindkét legfontosabb szerkesztőségi munkahelyének „köze volt” Illyés Gyulához. A Mozgó Világ (1975–1983) az ő egyik verscímét emelte maga fölé.
S amíg ő élt, kimondatlanul is biztosak voltunk abban, hogy a lap marad, mert hiszen csak nem meri betiltani a Cserje utcai „szomszéd”, Kádár János, aki reggelente olyan előzékeny respektussal meg-megáll páncélozott autójával a sétáló költő mellett a rózsadombi lankán…
A másik lapom, a Hitel meg 1988-ban azt a tervet váltotta valóra, amelyet a nyolcvanas évek elejétől alighanem Illyés képviselt a legerősebben, s akinek úgy kellett 1983-ban végleg eltávoznia, hogy nem lehetett olyan lapja, amelyben valóban otthon érezhette volna magát.
1983-as temetéséről Belon Gellért, a főpap megrendítő gyászbeszéde maradt meg bennem, aki „megkövette” az eltávozottat, hogy az egyház nem tudott igazán a segítségére lenni Isten keresésében. Feleségem távolabb állt, és – ez az igazi női „szempont” – egyforma élességgel emlékszik a mellette álló Ruttkai Éva ibolyacsokrocskájára és arra, ahogy Aczélék a „spontán” Himnusz első hangjaira hogy kezdenek behúzott nyakkal eloldalogni…
Adósai vagyunk valamennyien Illyés Gyulának. S nem csak emlékeink megőrzésével, azaz nyilvános felidézésével. Hanem azzal is, hogy folyamatosan dolgozzunk azon, hogy meghatározzuk – most már az utókor évtizedeiben (rengeteg új „anyag” felbukkanása után) –, ki is volt ő. Mi is lenne, mi is lesz a helye a magyar kultúrában és a magyar politikatörténetben.
Ha valami szerepem még lehetne ebben a munkában, számomra a legnagyobb megoldandó lecke „a nemzeti költő”, sőt „az utolsó nemzeti költő” szerepének a lehetőségig hiteles bemutatása lenne. A folyamatosan változó és mégis állandó hatalommal szemben a következetes nemzet- és népképviselet; hogy miként volt összeegyeztethető a nemzeti ideavilág és a realitások iránti lankadatlan figyelem meg a nyelvek-kultúrák és művészi újdonságok iránti befogadói nyitottság; a stabilitás és mobilitás viszonyának állandó újraértelmezése.
S az, hogy ebben a nyomtatott és hangzó mondatoktól mind ingerültebben idegenkedőbb világban egy kis nyelv is elhiggye és elhitesse, hogy olyan, a jelenben is érvényes remekei vannak ennek a „nyelvi-emberi közegnek”, mint a Haza a magasban, az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Koszorú…