A huszadik századi tragédiákon és pusztuláson átesett Magyarországon számos visszaépítési tervről hallani, talán egyik sem régebbi, mint a budai Vár újjászületéséről szóló, 1945 óta tartó vitafolyam. Főként a királyi palota és környéke, a Szent György tér környezetének újrarendezése nehéz kérdés. Nem véletlenül: lassan nyolcszáz éve a magyar államiság szimbolikus és tényleges középpontja ez a térség, amit csak a kommunizmus kényszerszünete tört meg. És immár több mint másfél évtizede újra itt van az államfő s mostantól a miniszterelnök székhelye is.
Magának a királyi palotának az újragondolása azért is aktuális téma, mert a háború után részben még menthető épület kommunizmus idején történt kibelezése és a mostanra már eléggé korszerűtlenné vált, hamarosan kiürülő múzeumi funkciója után valamit ismét kezdeni kell a döbbenetes méretű épületmonstrummal. E gigászi munka főpróbájaként értékelhető a Királyi Lovarda egykori épületének visszaépítése a semmiből. A Várhegy meredek nyugati lejtőjén teljes díszében pompázik az egykor volt, újra lett épület, bár átadása még nem történt meg.
Ez a terület mindig is a királyi udvar kiszolgáló környezete volt, ahol a XIX. század folyamán már istállóépületek és kocsiszínek sorakoztak. A királyi palota legteljesebb kiépülésének idején, 1901-re készült el a lovarda új, reprezentatív épülete Hauszmann és Hoepfner Guido tervei alapján. Ez az eklektikus, neoreneszánsz és neobarokk elemeket is tartalmazó épület a királyi udvar lovas életének központja volt, közepén tágas csarnokkal a lovas bemutatókhoz. Az épület előtt állították fel ifj. Vastagh György alkotását, a Lovát fékező csikós szobrát, amely most a palota udvarán áll, de hamarosan visszaállítják a lovarda elé. Az épület körül reprezentatív rámpa és a Stöckl-lépcső vezetett föl a Várhegy oldalán – most ezek is visszaépülnek.
Az újjászületett épület vázszerkezete már betonból és acélból készült: a korszerű és gyors metódus miatt rövid idő alatt eljutottak a befejezésig. Most viszont, ahogy a külcsín – a hatalmas szecessziós, katedrálüveges ablaksor és a rézdíszekkel ékesített, kanadai palából újraalkotott tető is – rákerült az épületre, olyannak tűnik, mintha egy évszázada háborítatlanul ott állna a lovarda. Remélhetőleg hamarosan a belső tereket, a mennyezeti stukkókat és a díszes faszerkezetet is megismerhetjük.
A projekt sikerült, az épület áll, most már csak arról lehet és kell is értelmes vitákat folytatni, illetve magunkban tűnődni, hogy pont a lovarda épületére miért van szükség. A jelen tervek szerint bérelhető rendezvényközpontként fogják használni, illetve újra lovas bemutatók színhelye is lehet. Igaz, az utóbbihoz jó esetben teljes lovas infrastruktúrát is kellene teremteni a szűkebb – és szűkös – környezetben. A dilemmák megmaradnak: hiába egy jól dokumentált, fennmaradt tervrajzokkal, fotókkal megörökített épület visszaépítése, a társadalmi, kulturális, életmódbeli és reprezentatív szokások, valamint az építészeti anyagok és előírások is megváltoznak. Egy nulláról újjáépített épület soha nem lehet már olyan, mint az eredeti, csak az eredeti épület és szellemiségének (poszt)modern megidézése lesz a végeredmény. Ezek a dilemmák a királyi palota leendő, tervezett újjászületésekor nagyságrendekkel súlyosabbak lesznek. Ma Budapesten és egész Magyarországon reprezentatív építkezések – és visszaépítések – végeláthatatlan sora zajlik, ami örvendetes. Viszont minden esetben – így a Királyi Lovarda esetében is – publikus és döntéshozói vitákat kell (majd) folytatni arról, hogy az elkészült gyönyörű épületeket miként lehet tartósan és fenntarthatóan életre kelteni.