Az elmúlt évtizedek sorsfordító eseményeket hoztak, amelyek sok embert vélt vagy valós meggyőződése felülvizsgálatára késztettek. Sokaknak lehet kellemetlen, hogy önnek túl hosszú az emlékezete.
– Készülök is arra, hogy összegyűjtsem az emlékeimet, a hozzájuk kapcsolódó dokumentumokat, köztük nagy íróink, költőink nekem küldött leveleit Weöres Sándortól Illyés Gyulán, Ottlik Gézán át Pilinszky Jánosig. És még sok eltávozott pályatársamét. A megszülető könyv nemcsak irodalomtörténeti „adalékok” foglalata lesz, hanem emlékidézés is – és így alanyi hangú kortörténet. A hetvenes évek elejétől a Kortárs című folyóirat versrovatának vezetője voltam, fiatalemberként a korszak legnagyobbjainak, nagy öregjeinek a kézirataival is foglalkoztam. Szerkesztő vagyok azóta is, sok újdonságot nekem az irodalomban nehéz mondani. A nyolcvanas évek volt a mi generációnk nagy korszaka, és nemcsak azért, mert izgalmas és pezsgő volt az irodalmi élet, hanem mert a politikai-társadalmi környezet lefedte a komoly ízléskülönbségeket. A szerzők egymás mellett dolgoztak, bár nem volt véletlen, ki milyen társaságban rúgott be. A rendszerváltoztatáskor, 1989 első felétől számíthatóan az egység szétrobbant, megszűnt a beszéd és a beszéd tere, a beszélgetésből acsargás lett. A telefonos címlistákban több lett a kihúzott név, mint akit szívesen felhívott az ember.
– Kötelezőnek tűnt odaállni valamelyik párt, mozgalom mellé?
– Az egypártiból többpárti diktatúra lett, fogalmaztuk meg utóbb a közhelyet, valahová állni kellett, kívül maradni nem lehetett. Elkezdődött a politikai kiszorítósdi, az érdekérvényesítés, azon folyt a küzdelem, hogyan osztható fel a múlt és a jövő. Kié lesz a hatalom, ki kerül közelebb a konchoz, az ösztöndíjakhoz, a kiadók költségvetéséhez, a külföldi kéjutakhoz. És nagyon fontos volt, hogy ekkora váltás után ki fogja diktálni az emlékezetpolitikát. A kilencven utáni első négy év erről a harcról szólt a kultúrpolitikában is. Én a Csoóri Sándor–Bíró Zoltán–Csurka István-körhöz tartoztam, politikailag az akkori MDF-nek az általuk reprezentált irányához, de az irodalmi ízlésem azért nem esett egybe az övékkel. S később (két-három év után) látva az új kormánypolitika küszködését és elhivatottságát, megértőbb lettem Antall József felfogásával kapcsolatban is. Politikai karrierem csúcsa az volt – ha ilyenről egyáltalán beszélhetek –, amikor 1993-ban a miniszterelnök kinevezett a Magyar Távirati Iroda vezetőjének. Utolsó aláírása az én igazolványomon szerepel. Hadd ne hallgassam el, hogy oly sok év után is a maradék „lakitelkiek” között érzem jól magamat. Én, az „Antall-huszár”, ahogy Kiss Gy. Csaba barátom tréfálkozik velem a budapest–varsói gyorson.
– Nehéz elképzelni, hogy politikai varázsütésre szűnt meg a szellemi egység, hogy jöttek a politikai komisszárok, és heves ellentéteket szítottak az addig békésen kvaterkázó magyar írók között.
– Szalonszinten a baráti körök már korábban is megjelentek, pontosabban fogalmazva: létezett addig is külön szalon- és külön kocsmakultúra. Mára az lett a helyzet, hogy van a kánon, tehát nem egy kánon a többi között, hanem egyetlenegy, a kirekesztődők meg vagy mennek utána, vagy még a létéről sem vesznek tudomást. A kánont, a beszédmódot a liberálisok írják, és ezt tekintik irányadónak a konzervatívok is. Elég, ha a győzelemre jutó konzervatív kormánypártok szóhasználatára figyelünk Angliában vagy Németországban, de Magyarországon is kötelező igazodni némely „píszí” lükeséghez. A kulturális kánonhoz visszatérve: „a másik oldal” tiltakozásul inkább csak sóhajtozik, panaszkodik, és olykor ügyetlenül előás olyan dolgokat is, amelyeket nem biztos, hogy kellene. A kánon által preferált társasággal az a bajom, hogy alkotói – brutálisan egyszerűsítve – keveset ismernek a konkrét világból. Vagy az, amit esetleg tapasztalnak, nem bírja érdeklődésüket. Az irodalomnak azért néha szólnia kell az emberről is, nem árt, ha egy elbeszélésnek van története, nemcsak „narratívája”, amelyet majd a kritikus haver megfejt. Ha valaki végigolvassa Tar Sándor írásait, pontosan követheti a rendszerváltoztatásnak a „munkásokra”, urambocsá!, a „munkásosztályra” gyakorolt hatását, ahogy a művezetőből segédmelós lesz, majd állás nélkül marad, aztán jön a válás, elvész a lakás, jön a gyógyszer, az alkohol, a végső lecsúszás. Ehhez hasonló pontos világképet a divatos irodalom nem rajzol, még Borbély Szilárd egekbe emelt könyve is merő fikció, nem sok köze van a világhoz, ahol mintha játszódna. Egy szegény beteg ember kényszeres fikciója. Esterházy Péter is akkor írta a legjobb oldalakat (ha éppen nem „vendégszövegekkel”dolgozott), amikor arról beszélt, amit ismert, tudott: az apja történetéről, a kitelepítésről. És Mészöly Miklós is akkor volt talán a leghitelesebb, amikor élete utolsó éveiben visszafordult a szekszárdi kivárosi-kisúri világhoz. Szilágyi Istvánnál nincs ma szerintem nagyobb élő magyar író, a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő remekmű, mégsem része a kánonnak.
– Vesszőparipája, hogy egy korszak irodalma nem lóghat a levegőben, kell legyen szellemi múltja.
– Egyetemeken végigtanítottam elejétől végéig a magyar irodalmat, van tehát róla ismeretanyagom. Meggyőződésem, hogy szükség van a régi dolgok ismeretére ahhoz, hogy az újak hitelesek legyenek. Számomra ma Szilágyi István mellett Krasznahorkai László a másik legnagyobb magyar író, aki a mai apokalipszist Hamvas Béla-i eltökéltséggel ábrázolja, de közben a magyarországi alföldi mélyvilágról is híreket közöl.
– Nem lehet, hogy az embereknek elegük van e katasztrofális világokból, ezért fordulnak el tőlük?
– Az irodalom a társadalomtudomány torz leképezése. De lehet, hogy ez se pontos fogalmazás. Regényt, mondják Tolsztojra hivatkozva, csak a boldogtalan házasságról lehet írni. Az irodalom számára mindig maga a lét, azaz az élet és a halál a fontos, főleg az utóbbi, és ezt nehéz derűsen ábrázolni. A lét „mint olyan” (ahogy kamaszkorunkban Lukács Györgytől tanultuk) kevés okot ad a derűre. Lehet, hogy húsz év múlva az unokáink ezeket a mai borús és melankolikus irományokat bájos kötetként fogják olvasgatni. Nagy baj, hogy a kánonirodalom markáns sugallata, üzenete szerint a múltat el kell felejteni. Nincsenek mesterek sem. A hetvenes években megkérhették az írókat, hogy meséljenek kedves olvasmányaikról, tiszteletre méltó elődeikről. A költők még beszélgettek, az idősebb bemutatta a fiatalabbat, mindenki olvasta a másikat, volt kapcsolat a generációk között. Ma nincs mester, nincs példakép, mert a posztmodernitás elvből tagad minden tekintélyt. A nyolcvanas években Mészöly Miklós mester volt, köré gyűlt a társaság, Balassa Péter és Nádas Péter Kisorosziban még a szomszédságába is költöztek. Ahogy azonban a rendszerváltoztatás első nagy és brutális pártharcai után (Demokratikus Charta, istenem!) Mészöly politikailag kezdett kevésbé érdekessé válni, beteg lett, leszakadtak róla a fiatal kánontagok, magára hagyták. Ugyanez a helyzet, vélem, manapság Kertész Imrével is. Amíg futott a szekér, ott volt vele mindenki, most meg, hogy betegeskedik, és nem is mindig úgy fogalmaz, ahogy elvárják tőle, hát…
– A magyar irodalom egy része készül feledésbe merülni. Ki olvas már Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, de mehetünk még vissza: Szép Ernőt, Bródy Sándort?
– Mondok ennél cifrábbat. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítva, ahol a diákok a korosztályuk elitjét képviselik, feladtam Esterházy Termelési-regényét. Korszaknyitó mű volt a maga idejében. A diákok fele nem bírta végigolvasni, nem tudták, mit kezdjenek vele. Ki az a Gregory Peck, kérdezték. A mű szenzációja mostanra eltűnt.
– A világ elektronizálódásával eltűntek az irodalmi műhelyek is. Az író annak idején besétált a szerkesztőségbe a kéziratával, találkozott a kollégákkal. Most e-mailen küldi be az írását. Nem lesz könnyű dokumentumok nélkül megírni a magyar irodalom XXI. századi történetét.
– Ebben sok igazság van. Tizenkét éve vagyok a szombathelyi Életünk főszerkesztője, ez idő alatt jó, ha három író járt nálunk. Bezzeg a régi Mozgó Világnál! Bejön Hajnóczy Péter, teát kér, morog, anyázza a pályatársakat, aztán kint már várja a bor. Neki ma is van kultuszféléje, de ki beszél róla manapság a „mértékadók” közül? Talán túl tehetséges volt. És nemcsak a műhelymunka szakadt meg, hanem a papíralapú levelezés is. Idén egy-két képeslap érkezett már csak karácsonyi üdvözletként.
– Lehet, hogy az irodalomtörténész-szakma veszélyben van, nincs jövője, de mi lesz a sorsuk a kortárs irodalom legjelesebbjeinek?
– A nyolcvanas évek végén fabrikált irodalmi kánon kezd lehanyatlani, képviselői egyre csendesebbek. Annak idején engem is megkeresett Balassa Péter és Radnóti Sándor, hogy Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című munkáját elemezve vizsgáljuk meg, milyen a prózának az az új iránya, amelyik megváltoztatta az epikát. Ebből kimaradtam, mert rájuk kérdeztem: „És Szilágyi Istvánnal mi van?” A megszülető Diptychon című kötet határozta azután meg a kánonvilág beszédét, erre tapadtak rá a fiatalok. Abszurdum, de az írók elkezdtek a kritikára figyelve írni. Az lett a szempont, hogy mit írnak róluk, ami számukra is folyamatos frusztrációt okozott. Mára ennek a világnak – úgy látom – kezd vége lenni. Itt vannak a fiatalok, a remek történetmondók, akik az internetes világ gyermekei. A slam poetry társasága már kilépett a könyvkiadók világából, számára a tízezer kattintás a siker.
– Szakmai munkássága összefonódott a közéleti-politikai szerepvállalással, irodalmi rovatokat vezetett, egyetemen tanított, volt MTI-vezérigazgató, most az Életünk című irodalmi folyóirat főszerkesztője. Egyik vállalás hozta a másikat?
– Véletlen események sorozata. Az egyetem elvégzése után több mint húsz esztendőt tanítottam az ELTE-n, majd a Pázmányon is. Az egyetemi oktatás, a napi kötelező készülés felbecsülhetetlen haszonnal járt más területeken is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az irodalommal való foglalatoskodás hozta az egyéb megbízatásokat. Meg persze sokszor a közéleti indulat, tevékenységi kényszer.
– Milyen jövőt jósol az irodalomnak, hiszen minden a nem olvasásról szól?
– Többeket, köztük engem is felkértek, hogy a Hitel februári számában írjunk listát arról, szerintünk melyik hat könyv marad meg az elmúlt 15 évből. Nem egyszerű feladat, nekem hatnál azért jóval hosszabb a listám. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal, hogy mára az irodalmi sikert a két-háromezer eladott példány jelenti, sok könyv jelenik meg két-háromszáz példányban, amelyből százat megvesz a szerző és rokonsága, egyet-kettőt az ellenségei (bár azoknak általában elég a pletyka), a többi megy a kukába. Az irodalom azonban nem fog megszűnni, versek tömege található az interneten, ami azt mutatja, hogy az írásra, önkifejezésre és talán a teremthető szépségre, az igazság kimondására óriási az igény. Divatosak az anekdoták, a rövid esetrajzok, a viccek. Szinte egyszerre jelentek meg a szombathelyi egyházközség anekdotái és a Bethlen téri zsinagóga humoros történetei. A boltok is tele vannak vastag könyvekkel, bár nagy részüket alighanem kevésbé ajánlatos fellapozni. De az soha nem lesz kérdés, mi az irodalom, mert ez nem példányszám vagy sikerfüggés kérdése. Csupán a minőségé.
