A csíksomlyói kálvárián felfelé kaptatva 1992 egy őszi napján Sinkovits Imre szuszogása erősödött. Az ötödik keresztnél kérte: „Pihenjünk!” „Krisztus urunk azért nehezebb teher alatt rogyadozott” – évődtem cipekedőként is. A Nemzeti Színház májusi turnéján a Salvator-kápolna tövében megismerkedett Kedves Béla remetével, aki szerelmi fájdalmában élt a hegyen. Őszön Imre vásárhelyi ünnepi estét vállalva somlyói útra vágyott, hogy Kedves Bélát meglátogassa. Tapostuk a harmatos füvet; táska, nejlonszatyor, cekker megpakolva, még a remete kutyájára is kolbásszal gondolt. Imre lemálházott, verejtékezve rágyújtott, s két karját széttárva az alanti párafüggönyön át széttekintett a napsütötte tájon: „Milyen jó levegő van itt” – és örömös érzésében a füstöt arcomba fújta.
A gomolyból aztán elém tűnt a somlyói kolostor, s máris a régi iskolák szelleméről s kiváló, léleknevelő tudós tanárokról beszélgettünk. A kolostorra mutattam: Fülöp Árpád fiatal tanárként bukkant rá a misztériumokra, melyekről először a főgimnázium 1891/92-es értesítőjében tudósított, majd a Franklin Társulat 1897-ben kiadta a gyűjteményt. A honi színházi élet nem moccant, még Hevesi Sándor sem, aki pedig a tízévenkénti oberammergaui passiójátékokra is ellátogatott. Hevesi direktorsága idején Gréban Igazi passiója került színre (1924), amelyet a Nemzeti 1943-ban ismét előadott.
A somlyói becses anyagból még Alszeghy Zsolt és Szlávik Ferenc jegyzeteivel és szerkesztésében jelent meg válogatás (1913).
Sorsszerű szereposztás
Letelt a szünet, cihelődtünk, újabb stációk felé indultunk, s amint észleltem, Siki bá’ a történelem keresztjét is magára vette, a Trianon utáni idők gyermekkorának élményeire váltott – lesz még magyar feltámadás! S hogy valamiképp a színház közelében maradjunk, Voinovich Géza Magyar passióját említettem, amelyet Hevesi rendezésében a Nemzeti 1931-ben mutatott be, s az év nyarán (június 13.) a Szegedi Szabadtéri Játékok is ezzel kezdte életét.
Aztán nagypénteki komorságunkat enyhítendő a Székely himnusz szövegét író Csanády György I.N.R.I. című húsvéti játékát említettem. Ha akkor tudatom, hogy későbbi tanára, Abonyi Géza alakította Jézust, és Major Tamás Júdást – Imre pakkjait ledobja, s nagyot döndül a székelyek szent hegyén: „Úristen! Micsoda sorsszerű szereposztás! Abonyi? Osztályfőnököm a kereszten? Örökös tag volt, és 1948-ban Uray Tivadarral és másokkal Abonyit Major kirúgta a Nemzetiből! Belerokkant, és 1949-ben a keserűség örökre elvitte. Még a kórházba is jártunk hozzá próbálni, törődése holtáig kísért bennünket!” Mondhattam volna erre: a szerep ritkán javítja a komédiás jellemét, hiszen Csanády Júdása így okolta árulását: „Nem pénzért tettem… Nem bírtam el az ő jóságát és nem bírtam el a gyűlöletemet, meg kellett tisztulnom önmagamtól.” Az egykori direktor aligha tisztult, mert kései emlékezésében (Koltai Tamás: Major Tamás) nyeglén beszél kirúgásairól, hozzá: Abonyi sorsát Lehotay Árpádéval keverte. Aki egykor a Magyar passió Jézusát alakította.
Sinkovits Imre Sütő András Advent a Hargitán című színművében a Nemzeti Színházban
Az utolsó keresztnél
Az újabb pihenőnél Tamási Áronra hivatkoztam, hogy eleddig népi fogantatását, folklórszínpadát dicsérték, ám gyermekkorából sarjadt krisztusi hitét és gondolkodását is hasznos volna tisztázni. Tamási hatalmas amerikai élményként Max Reinhardt társulatának vendégjátékát említette. A The Miracle (Mirakel) című némajátékot, mely „a legtökéletesebb művészi produkció volt az összes newyorki színjátszások között, amiket csak láttam.” (Bajszerző nagyvilág). Reinhardték budapesti Mirakel-előadása fölött (1927) Kosztolányi kevésbé ámult, mint Tamási, akit ihletett a csodadramaturgia, a középkori misztérium, melyben apácák és ördögök tűnnek fel. Tamási Vitéz lélek című játékának mélyéről is a feltámadás próféciája harsonáz (1941. I. 25.); noha a falu népe veszejtené, Balla Péter megújulást hirdet, házat épít, s példája megváltja a közösséget! Lám, Ady jajdulta, hogy húsvéttalan nép vagyunk, de Tamási színháza éppen a feltámadást hirdeti! „Tamási… – mondta Imre, s kis tűnődés után folytatta – Negyven éve játszom színpadon, és Tamási Áron kimaradt az életemből.”
Indultunk tovább, Imre erősen zihálva felfelé pillogott, és számolta a kereszteket a tetőig. Sorsával is vajúdhatott, mert a következő stációnál némaságát megtörve hivatását összegezte: „Tudod, a színészt ugyan az esti taps élteti, de ettől még a hiányt, húsvéttalan színi voltát szenvedheti. Szenvedtem én is eleget.” Felértünk. Nyitottuk volna a kaput, de a kilincs nem moccant. Imre megállapította: „A szamár nincs bekötve, Kedves Béla sincs itthon.”
Pakkjainkat Imre sajnálkozó levelével a kerítés léceire akasztottuk, aztán a Salvator-kápolna felé vettük az irányt. Nem követtem, nem akartam zavarni áhítatát. „Tudod, azért szeretve tisztelt pápánk, II. János Pál tudomást vehetne csángó magyar testvéreinkről” – mondta, amikor kilépett. A fény már betöltötte az alanti tájat, így a felekezeti béke jegyében közös örömünkre hivatkoztam: 1980 nyarán a templomban a Mária-szobor javításakor egy üreget találtak a talapzatban, ahonnan az iratok mellett két doboz misztériumdráma került elő. A somlyói atyák a ’89-es politikai fordulatig titkolták, nehogy múltunk becses anyaga a szeku fogságába kerüljön. Így a Várszínház 1981. novemberi bemutatója, Balogh Elemér, Kerényi Imre, Novák Ferenc, Rossa László teremtő képzelete még Fülöp Árpád nagypénteki misztériumára alapozott. A Kodály-gyűjteményből illesztettek betlehemest, s a játék végén a kereszt alatt Hámori Ildikó előadásában compassióként, megrendítő szépséggel hangzott fel az Ómagyar Mária-siralom: „Valék siralom-tudatlan / Siralomtól süppedek…”
Arról beszélgettünk, amit K. Dejmek lengyel rendező a hatvanas években úgy fogalmazott: Keressük őseink színházát. S lám, a passió igazolta: Szófiában a Nemzetek Színházának találkozóján (1982), Varsóban épp II. János Pál első hazalátogatásának napjaiban (1983), Rómában húsvétkor (1984) őseink színháza ünneppé emelkedett a nagyvilágban is. Ám a francia Le Havre-ban bukás! De nem a passió bukott, nyugtattam Imrét, hanem a város kommunista polgármestere. Magyar felesége sugallatára tervezték a nemzeti napokat (1983. február), ám gazdája veszett az eseménynek. Turistaként jó sorom odavetett: a délutáni előadást százan se látták, az esti passió pedig elmaradt. „A jó előadást az is jellemzi, hogy bírja a megpróbáltatásokat”
– jegyezte meg Imre, arra célozván, hogy a ’81-es bemutatót követően Iglódi Istvánt infarktus ütötte le a színpadról, s Ivánka Csaba hirtelen, de végleges szerepátvétellel több mint négyszáz előadáson szenvedte Jézus kálváriáját.
A Nemzeti történetének legnagyobb vendégjátékán (1982. május 20–29.: 22 előadás!) Imre az Advent együttesével járta Székelyföldet. Úgy vélte, a passió a legnagyobb ünnepet Szeredában élhette. Lejtmenetben az utolsó keresztnél megálltunk. „Tévedés!” – mondtam. Május 24-én délután a bukás szele meglegyintett bennünket. Zsúfolt ház, s hiába bolondoztak az ördögök, a csíkiek dermedten nézték a játékot. Szünetben bementem a társalgóba, s a színészek dermedten ültek, ilyet még nem éltek! A második részben már oldódott a hangulat, végül a passió hatalmas ünnepléssel zárult. Mi történt?
Először is a székelyek nem hitték, hogy a Nemzeti Színház szerepel városukban, s ami súlyosabb, 1990-től annyi Budapestről érkezett s rádióból sugárzott hitványság, istenkáromlás szakadt rájuk, hogy gyanakodtak. Óvták lelküket a csalódástól, féltek a végső becsapástól. Aztán József atya megáldotta az együttest, s így már felszabadult boldogság töltötte be az esti játékot. Másnap József atyával a kolostor könyvtárában már a holnapról beszélgettünk, arról, hogy a megmenekült kéziratokat Muckenhaupt Erzsébet gondozza, Pintér Márta Zsuzsanna pedig a passiók közlésével foglalkozik…
Összegzés prózában
Olykor, ha Imre szobámban járt, fel-felpillantott a könyvespolcra: pálos, jezsuita, protestáns, minorita iskoladrámák testes kötetei sorakoztak ott. Kilián István és munkatársai (Demeter Júlia, Czibula Katalin, Pintér Márta Zsuzsanna) érdeme: a színház, a drámatörténet európai méretekben is kivételes leleteit tárják elénk évtizedek óta. Régi passiónkat sok helyütt játszották, most a Nemzetiben új előadás született. Vidnyánszky Attila már az oltár alatt bújtatott anyagból építkezett. A régi drámai emlékek könyvsorozatában jegyzetekkel, hatezer lapon, három kötetben jelenik majd meg.
A somlyói szakirodalom pedig egyre gazdagodik: Mohay Tamás a pünkösdi búcsújárás történetét dolgozta fel (2009); Medgyesy S. Norbert kiváló könyvben összegezte a darabok művelődési és lelkiségtörténetét. Pintér Márta Zsuzsanna Nap, Hold és csillagok, velem zokogjatok címmel gazdag mutatvánnyal és eligazítással szolgál az új passióleletekből. Tűnődöm: hol a rendezők nemzedéke(i), akik alászállnak a múltba, és magyar játékszínt álmodnak? Lengyel drámaírók és rendezőnemzedékek mai teremtő képzeletét, Wyspiański, Mrożek színpadra fogalmazását azok a középkori szerzetesek, páterek és mesterek is érlelték, akik a dicsőséges feltámadásról vagy József életéről írták legendájukat. Megújítandó iskola- és nevelésügyünk példája a somlyói ferences diákok színháza is, ahol 1721 és 1787 között nagypénteken és más ünnepeken színházat játszottak. Schola Ludus – így mondta Comenius Sárospatakon. Egykor Imre bátyámmal erről is tűnődtünk, s arról, hogy hit, élet és színház lelkiségben elmerülten minden korban összetartozik.
A remények hajnalán, 1945 tavaszán, menekülvén a szovjetektől, a horvátnádaljai templomban a passióban kamaszként bizakodva énekelte Péter apostolt: Ha meg kell halnom is veled, nem tagadlak meg Té-é-é-é-égedet! „Azóta is mennyi árulás, vereség, de harmadnapon mégis feltámadás!” – összegezte prózában Imre ott, a somlyói kereszt alatt ’92 októberében.
