A lányok azért nem mernek jelentkezni, mert attól tartanak, ha rosszul válaszolnának, zavarba jönnének. Az agresszívebb fiúk egyébként is lejátsszák őket a pályáról. Mindezt egy tízéves kislány foglalta össze a The New York Times című napilapban, és ugyanazzal a lendülettel mozgalmat indított, hogy ez ne így legyen.
Alice Paul Tapper persze nem egyszerű amerikai kislány, hanem egy CNN-sztár gyermeke. A közönséges tízéves amerikaiak véleménycikkét aligha hozná le a mértékadó napilap, mert nem Pajtás újság vagy Kincskereső. És a közönséges amerikai tízévesek azt sem tudják, mi az a The New York Times. Ezért feltételezhetjük, hogy az egyébként az esélyegyenlőségért rajongó CNN-sztár bizony felemelte a telefont, és az egyik kolléga figyelmébe ajánlotta a gyermeke írását. Bizonyosan nemcsak egyetértett annak minden sorával, hanem büszke is volt rá. Melyik szülő ne lenne az?
Mint megtudjuk, a tízéves Alice Paul az anyukájával a kocsiban a női egyenjogúságról szokott beszélgetni, sőt a nevét is az eredeti Alice Paulról kapta, aki a női szavazati jogokért harcoló mozgalom egyik vezetője volt. A kislány pályája tehát ki lehet jelölve: ő is érzékeny nőjogi harcos lesz, akinek azonban már nem kell sötét utcákon plakátokat ragasztania, vagy füstös kocsmákban svájcisapkában az egyenlősdiről beszélgetnie. Az ő jövője a világos, tágas egyetemi előadó, a gendertanokból írja a szakdolgozatát, a doktoriját. Szép, izgalmas és mozgalmas élet vár rá.
Azért időzzünk el kicsit Alice Paul megfigyelésénél, már csak azért is, mert amit állít, az tételesen nem igaz. Még akkor sem, ha az általa indított mozgalomnak, melynek jelképe az Emeld fel a kezed! feliratú kitűző, sok lelkes követője van is. (A mosómedvementők is sokan vannak.) Aki ismeri a fiúgyermekek fejlődési ívét, pontosan tudja, hogy a lányok sokáig jóval előrébb járnak náluk: hamarabb beszélnek, gyorsabban lesznek szobatiszták, szebben és szívesebben rajzolnak, énekelnek, olvasnak, igaz, hogy rövidebbet ugranak.
A helyzet az iskolába lépve sem változik. A lányok jelentkeznek, a fiúk bóbiskolnak. Kirínak a sorból, mert nincs türelmük az aprómunkához, és általában sem gondolják, hogy az iskola az ő szereplésük terepe. Ellent kell tehát mondanunk Alice Paulnak, mert aligha valószínű, hogy az amerikai lányok másként fejlődnének, mint a lányok úgy általában, akiknek a statisztikák szerint a lendületük kitart egészen a közoktatás végéig. Egyre magasabb a női egyetemi hallgatók aránya, egyre feltűnőbb az értelmiségi pályák elnőiesedése, már a műszaki képzéseken is több a nő. Más kérdés, hogy később hogyan boldogulnak.
És akkor kanyarodjunk kicsit vissza a genderszemponthoz! Valamikor régen, még a történelem előtti időben, de lehet, hogy harminc éve volt, azzal gyanúsítgatták a bölcsészlányokat, akik akkor is erős többségben voltak a fiúkkal szemben, hogy jogász férjet fogni mentek az egyetemre. És bizony ilyen meg is esett. A bölcsészlányok férjhez mentek a jogászfiúkhoz, gyermeket szültek, tanítottak, aztán hogy boldogok lettek-e, vagy sem, azt nem tudhatjuk. Az még olyan világ volt, amelyikben a lányok szerettek volna férjhez menni, mert így látták a szüleiktől, nagyszüleiktől, meg mert valahogy ez volt a génjeikben.
A gyerek utáni vággyal együtt. Sokan magyarázgatják, hogy mi történt, mitől lett ilyen más a világ. Az egyetemista lányok már a műszaki szakokon sem kelnek el, pedig ott egykor nagy kincsnek számítottak, mert most alig van fiú. Lehet, hogy nem is akarnak elkelni, vagy legalábbis ezt mondják. De még olyan harmincas lányt nem láttunk, aki ne vágyott volna, ha nem is fényes esküvőre, de legalább egy stabil párra.
Nem mondjuk, hogy a férfiak által cserbenhagyott lányokból és a melegekből lesznek a genderisták, mert ez így tételesen nem igaz. Sőt azt sem, hogy a női egyenjogúságról nem kell beszélni. Bizony kell, sokat. Csak meg kellene találnia a hangját ennek a beszédnek. Ha nem akarják végképp elrontani, akkor itt az ideje.
Nem olyan téma ez, amelyet érdemes köznevetség tárgyává tenni.
