-Pályázatában az élő irodalommal való kapcsolatot hangsúlyozta, miközben az intézményt, amelyet vezet, múzeumnak hívják. Jót tehet ez a hely az irodalomnak?
– Már-már ikonikus műemlék épületben működik a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), ez egyszerre áldás és átok, hiszen – bár gyönyörű terek vannak benne – a változásnak korlátokat állít. Városi palota, és nem archívum vagy kiállítótér. Nem is elég nagy. Ezért ki kell dolgozni a hosszú távú fejlesztési tervet, merre lehet még terjeszkedni. A PIM azonban nem csak az egyetlen belvárosi, Károlyi utcai épületből áll, hozzá tartozik a Zichy-kastélyban működő Kassák Múzeum, a Kányádi Sándor kezdeményezésére megszületett tabáni Mesemúzeum, az egyik legsikeresebb részlegünk, az irodalomszerető utánpótlás nevelésének színhelye, továbbá február 1-től az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet az egykori Bajor Gizi-villában működő kiállítóhellyel, valamint a vidéki filiálék: a széphalmi A Magyar Nyelv Múzeuma és a sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeum is. Az irodalmi múzeum nemcsak kiállítóhely és rendezvényközpont, hanem nagy értékű irodalmi hagyatékok otthona is.
– Köztük Kertész Imrétől, akinek a hagyatéka nem a PIM-be, hanem a Terror Házába került.
– Kertész Imre az irodalmi archívumát már évekkel ezelőtt a Berlini Művészeti Akadémiára hagyta, a most alapított Kertész Imre Intézethez a tárgyi hagyaték került. Úgy tudom, emlékhelyet alakítanak ki a Török utcai lakásból. Azt gondolom azonban, hogy a magyar írók hagyatékának a PIM a természetes otthona. Meg is teszünk most mindent a megfelelő infrastruktúra megteremtéséért és a feldolgozás gyorsításáért.
– A PIM keretében működik a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA). Ennek lényege, hogy a tagok közé választott írók még életükben, életjáradék fejében átengedik műveik nyilvános digitális közzétételét. Ebbe a szerződésbe nem tartozik bele a hagyaték átadása?
– A DIA csak ingyenes oeuvre-hozzáférést jelent, és nagy előnye, hogy a folyamatos szöveggondozásnak köszönhetően a mű az utolsó érvényes, az író által is jóváhagyott változatot mutatja. A hagyaték nem kerül automatikusan a múzeumba, illetve a DIA-t finanszírozó állam tulajdonába. Az örökösökkel folytatott tárgyalásokon fontos kegyeleti és jogi problémákat kell megoldanunk.
– Van-e még egyáltalán a hagyományos értelemben vett irodalmi hagyaték? Már nincsenek szövegvariációk, amelyeket a filológusok majd összevethetnek, csak számítógépen felülírt oldalak.
– Az időben átadott számítógépről a múzeum szakemberei le tudják menteni a korábbi szövegváltozatokat is. Ez új filológiai perspektívát nyit.
– Sok felajánlás és vételi ajánlat érkezik?
– Kéziratok, könyvtárak, személyes tárgyak is. Annyi, amennyit az örökösök meghagytak, jónak látnak. Joguk van a vételi ajánlatunkra nemet mondani, és joguk van szelektálni is.
– A kívülállónak úgy tűnik, hogy nincs tiszta munkamegosztás az irodalmi emlékeket őrző közgyűjtemények között. Sokan például csak most tudták meg, amikor a Szózat kéziratát az Akadémián kiállították, hogy azt nem a PIM-ben őrzik.
– Ez is csak azt bizonyítja, milyen gazdag a kulturális intézményrendszerünk. A PIM számára a hely mágiáját az Arany-, a Petőfi-, az Ottlik-, a Márai-, a Szentkuthy-kéziratok adják. Azért ez nagy vonzerő.
– Térjünk vissza még az eredeti kérdésre: a múzeum nem a halott dolgok helye-e?
– A múzeum annyit ér, amennyit a gyűjteményéből feldolgoz, és közkinccsé tesz. Ez kézi és szellemi munka, katalogizálás, digitalizálás, amihez ember kell. Éppen ezért a PIM fontos kutatóhely is.
– És mennyi a feldolgozatlan hagyatékuk?
– Olyan nincs, amelyikről nem tudható, hogy milyen darabokból áll. Filológiai kutathatóság szempontjából azonban van némi lemaradás.
– Ha egy múzeum túl aktívan lép ki a rendezvénypiacra, a műhelymunka talán hátrányba kerül…
– Biztos, hogy nem ideális 365 nap alatt 400 rendezvényt hirdetni. Történelmi palotáról van szó, jó, ha használják a tereit, és nem is rendszeridegen a múzeumtól a rendezvény, de a kettő, a szakmai munka és a rendezvényszervezés elkülönül részben egymástól. Tervem, hogy a kiállítási programot nyugodtabbá, tervezhetőbbé tegyem. 2017. június végéig ismernünk kell a 2018-as terveket, és a saját rendezvényeket az alaptevékenységgel közvetlen kapcsolatba kell hozni. Mondok egy példát: a DIA-tagok itt tartják a könyveik bemutatóját, itt ünneplik a születésnapjukat. Ez természetes, ugyanakkor szeretném, hogy az akadémia működése láthatóbb legyen. Az új tagok választása lehetne igazi ünnep, ami előtt komoly diskurzus folyhatna arról – persze csak a tagság körében –, hogy kit is válasszanak meg. Míg a nemzet művésze vagy színésze ünnepélyes keretek között veszi át a címét, a DIA mindezt csendben teszi, alig értesül róla a közvélemény. Pedig nagyon jelentős intézményről és komoly életművekről van szó.
– Ha már szó esett a csendről. Főigazgatói pályázatában hangsúlyozta a magyar irodalmi művek fordításának, külföldre juttatásának és menedzselésének a fontosságát. Mi ezzel a múzeum dolga? És miért várjuk, hogy minket tárt karokkal fogadjanak, ha mi sem veszünk tudomást másokról, mondjuk a környező országok irodalmáról?
– A fordítás támogatásának eddig is a PIM volt a központja. A kiadók évi 25 millió forintos keretre pályázhattak, ha külföldről kiadási szándék érkezett. A fordításba beleadtak ők is, mi pedig kipótoltuk a költségeket. Most ez a keret a duplájára emelkedik, és részben meg szeretném fordítani az eddigi gyakorlatot. Ne csak a külföldi kiadók jöjjenek hozzánk, hanem mi is nézzük meg a hazaiak portfólióját, és döntsük el együtt, mi lehet belőle külföldön eladható, valamint ha már kikerült a külföldi piacra, akkor menedzseljük is a műveket! Találjunk például helybéli újságírót, aki jó elemzést ír a műről, komoly hálózatot tud mozgósítani! Vagyis a meglévő részleg működését olajozzuk meg! Balog miniszter úr részéről a fordítástámogatás kapcsán egyszerre fogalmazódott meg a hiányérzet és az ígéret. Én úgy látom, nem lehet mindig csak ülni és várni, hogy külföldön támogassák a magyar irodalom megjelenését, proaktívnak kell lennünk. Kétirányú utcáról van szó, s szorosabb kapcsolatot kell kialakítani a külföldi kiadókkal, fordítókkal.
– Meddig kell, lehet ma elmenni a kiállításokkal a szellemi bulvár irányába?
– Ami az ízlést, a megjelenítést, a kultúrát illeti, múzeumi látványban az átlag felett vagyunk. Arra figyelünk, hogy egyensúlyban maradjon a tudományos tevékenység és a látvány. Itt van például az Írói fogások – terítéken az irodalom című kiállításunk, amely a felívelő magyar gasztrokultúrához megadja az intellektuális irodalmi alapot, ezáltal az irodalom is bevonódik ki-ki személyes szférájába.
– Ilyen szempontból mit lehet kezdeni a kétszáz éves Arany-évfordulóval?
– Arany kapcsán rengeteg érdekességről beszélhetünk. Mondjuk arról, hogy egy 45 éves anya tizedik gyermekeként született, és kétszáz éve nem volt megszokott e kései gyermekvállalás. Vagyis mindig van remény a zseni születésére. De persze nem csak az író élettörténete a fontos, feladatunk az is, hogy a poétikai nagyszerűségét is bemutassuk. Ráadásul azokkal az eszközökkel, amelyek a fiatal generáció számára is vonzóak. Ez történik már a Petőfi állandó kiállításunkon is, amely nagyon népszerű. Nekem az a dolgom, hogy a múzeum filiáléit még jobban bekapcsoljam a fősodorba. Erre jó alkalom lehet Szabó Magda születésének századik évfordulóján a Mesemúzeum bevonása, vagy hogy a kerek Kassák-évfordulók kapcsán a legizgalmasabb időszakához, a húszas évekhez kötődő kiállítást a Károlyi-palotában rendezzük meg, együttműködve természetesen a Kassák Múzeumban dolgozó kollégákkal. És a színháztörténeti intézetben vagy a Bajor Gizi-villában is sok olyan program lehet, amely utal a többi tagintézményben lévő kiállításokra, és persze fordítva is igaz ez.
– A közgyűjtemények azonban féltve őrzik, nem szívesen adják ki másoknak a kincseiket.
– Az intézményi sovinizmus és öntudat között keskeny a mezsgye.
– A digitalizálás ezt az ellentmondást feloldhatja. A magyar muzeológia a korábbi sok terv és nagy pénz ellenére is rosszul áll e területen. Mintha nem lenne érdeke, hiszen bevétele származik abból, ha maga értékesíti az anyagát.
– Az egyik elképzelés szerint a digitalizáció által maradéktalanul hozzáférhetővé kell tenni a közgyűjtemények anyagát, mivel azok közpénzből működnek. A gyűjtemények harcosabb őrzői ezt tagadják. Én annak a híve vagyok, hogy legyen megjelenítés, de a teljes, jó minőségű hozzáférést korlátozzuk. Azért fizetni kelljen.
– Ha az eddig digitalizált magyar múzeumi anyagmennyiséget nézzük, még eldönthető ez a dilemma.
– A PIM-anyagoknak is csak a töredéke van digitalizálva. Legyen előbb világos a digitalizálási tervünk, mérjük fel, hogy állunk, mire vagyunk képesek, milyen a személyi adottságunk! A digitalizálás valóban világméretű elvárás.
– Beiktatásakor komoly ígéreteket kapott miniszterétől, Balog Zoltántól. Mire lesz pénze?
– Az ígéreteket és az elvárásokat is komolyan veszem. Ahhoz, hogy a fent leírt tevékenységeket valóban magas szinten tudjuk végezni, számos változtatásra van szükség. Korszerűsíteni a kéziratok őrzésének helyét, javítani a digitalizáció körülményeit, és ha jelen akarunk lenni a reprezentatív rendezvények piacán, akkor az egyedülálló teremsorunk audiovizuális berendezéseit is meg kell újítanunk. De bővülhet a nagy sikerű Mesemúzeum is, a Kassák Múzeumnak otthont adó Zichy-kastélyra is ráfér egy alapos felújítás, és a sátoraljaújhely-széphalmi múzeumainkban is van fejlesztenivaló.
– A végére hagytuk a Wass Albert-történetet. Pályázatában leírta, a sajtónak nyilatkozta, hogy kiállítást készül rendezni az erdélyi írónak, mert nem lehet, hogy ha valakinek ennyi szobra és utcája van, akkor ne legyen róla irodalmi értékelés. Nehezen hihető, hogy ez lesz főigazgatói munkájának sikerdarabja.
– Nincs ravaszkodás e bejelentés mögött. A magyar irodalmi közélet szempontjából releváns, hogy a húszas évektől kezdve melyik erdélyi íróból lett kulturális-politikai tényező, és melyikből nem. Bánffy Miklósról, akinek azt is köszönhetjük, hogy Sopron magyar város maradt, még tér sincs elnevezve, irodalmi munkássága is sajnos csak kevesek által ismert. És miért tűnik el a köztudatból Tamási Áron, Kós Károly, hogyan viszonyuljunk Nyirő Józsefhez? Vagyis mitől lesz az ugyanabból a fészekaljból kirepülő egyik íróból politikai tényező, rajongott személyiség, a másikból, jóval nagyobb tehetséggel, alig olvasott szerző? Kik és hogyan fújják az irodalmi passzátszelet, kiből lesz kultusz, és miért? Szerintem ez fontos kérdés, érdemes utánajárni.