A 2005-ben megnyílt Müpa modern épülettömbje a Rákóczi híd pesti hídfőjénél, a Nemzeti Színház szomszédságában áll. Benne kapott helyet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, a Fesztivál Színház, valamint az épület Duna felőli oldalát elfoglaló, a Várból ideköltözött Ludwig Múzeum, amelynek területe összesen 12 ezer négyzetméter.
– Nyugodtan körbe lehet nézni, csak egyet kérünk: a műtárgyakhoz ne nyúljanak – már amennyiben rá lehet jönni, hogy mi a műtárgy, és mi nem az – figyelmeztet a legkevésbé sem viccből Szokán Erika restaurátor, amint belépünk az alagsorban helyet kapó restaurátor-műhelybe. Állványok, dobozokban várakozó festmények, középen pedig hatalmas, felülről megvilágított asztal fogad.
– A restaurátor-műhely többfunkciós tér. Itt fogadjuk a műtárgyakat, és itt zajlik állapotfelmérésük is, ezért a környezeti tényezők ennek megfelelően vannak kialakítva. A hőmérséklet állandóan húsz fok, a páratartalom nagyjából mindig negyvenöt százalékos, a világítás pedig körülbelül négyezer kelvines színhőmérsékletű, ami kiválóan megfelel a dokumentáláshoz – kalauzol Szokán Erika, aki szerint bőven hagyni kell időt az akklimatizálódásra, mert minden, ami hirtelen történik egy műtárggyal, az nem tesz jót neki. Károsodást okozhat, ha hirtelen változik a hőmérséklet vagy a páratartalom. A fa például nedvesség hatására megduzzad, száraz levegőben összehúzódik, így a környezeti tényezők változása különösen látványos szokott lenni például egy fatáblánál.
A fal melletti magas festőállványon új szerzemény, Türk Péter munkája látható: fekete, fehér és piros színekben pompázó számok és nyilak, kilencesek és hatosok.
– Állapotfelmérés mellett foglalkozunk a készítéstechnikával is, hiszen tudnunk kell, hogy milyen tárggyal állunk szemben, fel kell mérnünk a károsodási lehetőségeket. Ez a hagyományosnak tűnő vászon wallkyddal készült, amely ipari és háztartási célra kitalált festék, de a hetvenes években a kisebb pénzű művészek előszeretettel használták, hiszen jó tulajdonságai vannak. Könnyen teríthető és keverhető, jó ideig rugalmas, és tartósnak tűnik. Igen ám, de aztán elkezd merevedni, és végül kisebb nyomásra is hatalmas repedések keletkeznek a felületen – magyarázza Erika, miközben elindulunk a raktárak felé. A négyes számjelzésű, böhöm nagy kék vasajtónak kell némi unszolás, mire megadja magát, és elgördül.
Balra fenn Lovas Ilona marhabélből készült, kúpszerű stációsorozata lóg a mennyezetről, rögtön alatta bronzból és fehéraranyból készült oltár és nagy műgyanta öntvény szobor pihen, mellette két felakasztott kék zakó. Mint kiderül: a zakó is műtárgy, nem a kollégák felejtették ott véletlenül, mikor a pakolás hevében ingujjra vetkőztek.
A Ludwig Múzeum gyűjteményében is vannak olajfestmények, ám a restaurátor elmondása szerint a huszadik századi anyaghasználat már nem azokon a hagyományokon alapul, mint amelyeket a régi mesterek recept szerint követtek.
A szakma folyamatosan változik, mindenhez friss szemmel kell hozzáállni. Szokán Erika eredetileg festményrestaurátor, de amikor fém- vagy műanyag tárgy sérül meg, akkor hiába tudja felmérni a problémát, találnia kell egy olyan szakembert, aki képes is megoldani azt. Az egyik kiállított festményre például tányérok vannak felhelyezve, rajtuk camembert sajttal, pisztáciával – nem éppen klasszikus festészet, amikor ételmaradékokat kell megőrizni a jövő számára. A Ludwig házaspár csokoládégyárukból gazdagodott meg, ezért az egyik művésztől a ’90-es évek elején ajándékba kaptak egy csokoládéból készült, Sony kamerát ábrázoló szobrot. Ám ha egy csokimikuláson néhány hónap alatt kiüt a kakaóvaj, akkor egy csokoládéból készült műtárgyat hogyan lehet évtizedeken keresztül megtartani úgy, hogy ugyanolyan barna maradjon, mint eredetileg?
Posztamensek, csomagolóanyagok szerte a folyosón. Kevés a hely, ezért sárga vonalak jelzik, hogy meddig lehet pakolni, hogy senkit ne akadályozzon a jövés-menésben. Az alagsorban háttérgárda segíti a munkát: kiállításépítők, villanyszerelők, asztalos szakemberek. Közben átérünk a múzeum hátsó részébe, ahol, ha fel lenne húzva a zsilip, akkor a feltáruló kocsibeálló mögött a Rákóczi híd lábánál lyukadnánk ki. Amikor megjön egy szállítmány, kirakodják a kamiont, és hagyják akklimatizálódni a dobozokat, ládákat, hogy a műtárgyak felvegyék a hőmérsékletet, hozzászokjanak az itteni viszonyokhoz, majd beviszik őket a restaurátor-műhelybe és végül fel a kiállítótérbe.
– „Ilyet én is tudok” vagy: „ilyet tud a hároméves gyerekem is” – nagyon gyakran halljuk ezeket a megjegyzéseket olyanok szájából, akik nem foglalkoznak kortárs művészettel, és rácsodálkoznak arra, hogy mi minden lehet műtárgy.
A kortárs művészet sokrétű: ha kiállítom a belépőkártyámat, az ugyanannyira lehet műtárgy, mint ha egy éven keresztül festenék egy hiperrealisztikus festményt. Ezt a skálát mutatja meg a kortárs képzőművészet és a Ludwig gyűjteménye – ezt már Dabi-Farkas Rita, a Ludwig Múzeum múzeumpedagógusa magyarázza, miközben beszállunk a hatalmas liftbe, amelynek bal oldalán kanapé pihen.
A lift összesen 77 embert vagy 5800 kilónyi szobrot és képkeretet bír el, és akkora, mint egy kisebb szoba. Megyünk fel a harmadikra. Egyszer egy ötvenfős tanári kar állítólag kipróbálta a liftet, elég szorosan kellett állni. Felérünk. Nyikorog az ajtó, belépünk a harmadik emeleti gyűjteményi kiállítás első termébe, ahol máris vulkánként törne fel belőlünk a fenti állítás, miszerint „ilyet én is tudok” – szemben egy üres fehér vászon, rajta felirattal: Az én festetlen vásznam 1971-ből.
Tót Endre munkája mellett pörög egy monoton videóinstalláció, beljebb összegyűrt lepedő van bekeretezve. Kézzel pacsmagolt absztrakt színek, látszólag koncepció nélkül, mellette félfalnyi Picasso. Összemázolt melltartók állványra dobva, majd Andy Warhol Elvist ábrázoló képe felett híres mondása: „mi nem lopunk – mi átemelünk”. Mondjuk egy csokikamerát az örökkévalóságnak. Mint kiderült, hűtés kérdése minden: ha nem éri hő vagy pára, akkor évtizedeken át kiállítható a tárgy, persze szigorúan vitrinben, nehogy valaki pusztán félreértésből elrágcsálja, mint egy közönséges csokimikulást.