Nyíltan szembeszállt a Ceaușescu-rendszerrel, mert elege volt az emberek megalázásából. Nemrég tollat ragadott a Román Tudományos Akadémia magyarellenes felszólítása ellen, amely arra kérte az állami szerveket – a román egyesülés centenáriumának hajnalán –, hogy az etnikai autonómia felvetését is szankcionálhassák a nemzeti egység nevében. Az 1918-as nyilatkozat ígéretei nem irányadók a román–magyar párbeszédben – véli Gabriel Andreescu, emberi jogi aktivista, antikommunista disszidens, a bukaresti Nemzeti Politikatudományi és Adminisztratív Egyetem professzora.
– Nemrég magyar zászlót égettek egy román–magyar kosárlabda-mérkőzésen. De a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye is felkorbácsolta a kedélyeket. Visszatér Funar szelleme?
– Sovén incidensek mindig is voltak a román–magyar mérkőzéseken, és mindkét oldalon. A magyar közösség zaklatása sem újdonság, de nemrég olyan baljós jeleket észlelhettünk, amelyek lényegesen más szintre emelik a román–magyar összetűzéseket, mert olyan ,,tiszteletre méltó” román intézmények megnyilvánulásairól van szó, amelyeknek nagyon is egyenes vagy rejtett állami kapcsolatai vannak. Idetartozik Szőcs Zoltán és Beke István Attila esete, akiket terrorizmus gyanúja miatt vont eljárás alá a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság), de a Román Tudományos Akadémia felhívását is annak tekinthetjük, az egyértelmű magyarellenes kiszólásaival együtt. Ezek veszélyes megnyilvánulások.
– Az akadémiai felhívás szerint büntethetővé válna még az etnikai alapú autonómia gondolata is. Ön ezt már sokallta.
– A kezdeményezés valóban veszedelmes. Az állami szervekhez intézett akadémiai felhívással első lépésként azt akarják elérni, hogy a Nagy Egyesülés centenáriumát magyarellenes megnyilvánulássá alakítsák. Szerencsére az elutasító reakciók miatt a kezdeményezés egyelőre érdektelenségbe fulladt, de a lehetőség fennmaradt. A magyarellenesség Romániában a nemzeti kommunizmus egyik erős tartóoszlopa volt. Ha a román államiság megalapítását magyarellenes szellemiségben ünneplik meg, akkor ezzel legitimálják a nemzeti kommunizmust, annak egykori képviselőivel és mostani követőivel együtt.
– Mire számíthatunk a centenáriumon?
– Nagyon valószínű, hogy a román közvéleményt magyarellenes megnyilvánulásokkal tüzelik majd, amelyek hosszú távú frusztrációt okozhatnak a sértett magyar közösségnek. Reménykedem, hogy végül a jó ízlés kerekedik felül. Ne felejtsük el, hogy egyes fiatal román történészek vagy az Observator Culturalhoz (Kulturális Figyelő) hasonló lapok elutasítóan reagáltak a magyarellenes felhangokra. Elég, ha Sorin Mitu történész publicisztikáit említem, vagy legújabb józanságra intő kötetének a címét: Burebistától Iohannisig. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a könyveimben megemlített román államelnök is ellenzi a nacionalista elhajlást.
– Ha valóban ellenzi, annak örülhetünk. Mégis a posztkommunista állam az erdélyi magyarok számára a Fekete Márciussal kezdődött, a Securitate feltámasztásához ürügyül használt pogrommal.
– Marosvásárhelyről nézve úgy tűnhet, de Bukarestből nézve a posztkommunizmus már korábban, 1990 januárjában kezdődött, amikor a Nemzeti Megmentési Front (FSN) demokratikus ígéreteinek ellenére párttá alakult, és elindult a választásokon. A marosvásárhelyi események 1990 márciusában valóban a régi Securitate intézményét voltak hivatottak újralegitimálni. A Fekete Március ennek a feltámasztásnak volt a forgatókönyve, mert ez szavatolhatta a nemzeti kommunizmus ideológiájának folytonosságát. És nemcsak az ideológiájának, hanem az elitjének is, ezzel együtt a rendszer magyarellenes természete is öröklődött.
– Szokás mondani, hogy a román állam sosem tartotta be a gyulafehérvári nyilatkozat ama pontját, amely önrendelkezést ígért a kisebbségeknek.
– Korunkban a gyulafehérvári pillanatot olyan alapító tartalommal ruházzák fel, amellyel egyszerűen nem rendelkezik. A gyűlés az egyesülés kivívásának stratégiájához tartozott, de az egyesülésről Párizsban döntöttek, nem pedig az erdélyi városban. A gyulafehérvári nyilatkozat csak egy üzenet volt, amely a belső és nemzetközi elismerés felé egyengette az utat, de semmiképpen sem számít hivatalos okiratnak, amely a román állam szándékát tükrözi. Ezzel szemben az autonómiát a gyakorlatias és szimbolikus észszerűség alapján kellene megvitatni, és ebben nem az 1918-as nyilatkozat ígéretei az irányadók.
– Éppen ezért a romániai magyar közösség nem szeretne együtt ünnepelni a románokkal. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is ezt nyilatkozta.
– Az ünneplés miatt a magyar közösség valahogy két tűz közé szorult. A romániai magyarok Románia állampolgárai, ezért van egyfajta elvárás a többségi közösség részéről: osztozzanak a többi állampolgárral az államiság megünneplésében. De kulturálisan, önazonosságukban Magyarországhoz kötődnek, amely az első világháború után nemcsak Erdélyt, hanem területének több mint a felét elveszítette. Szerintem a romániai magyaroknak nem Trianon a legnagyobb gondjuk, hanem az, hogy nem tisztelik és nem értik meg őket úgy, ahogyan kellene. A múlt siratása helyett az RMDSZ-nek és Kelemen Hunornak is inkább a jelent kellene ,,siratnia”. Nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy Magyarország kicsivé, Románia pedig naggyá lett, hanem azzal, hogy száz év elteltével a magyaroknak még mindig nincs olyan státuszuk, amilyent szeretnének maguknak. Pedig ez a románoknak is ugyanolyan jót tenne, mint nekik.
– Ön szerint hogyan lehetne újrakezdeni a román–magyar párbeszédet?
– Párbeszéd mindig is volt, csak a minősége változott. A 90-es évek szélsőséges feszültségei paradox módon egy sokkal jobb kétoldalú viszonyt eredményeztek 1996 és 2000 között. Ez egy ideig így maradt, aztán folyamatosan romlott, mígnem eljutott a közömbösség és a gyanakvás stádiumába. Pedig a magyarok és románok érdekei azonosak, ellenben a valóságról alkotott képeink kerülnek egymással konfliktusba. Vajon a román többség számára miért ellenszenves Székelyföld? A tudatlanságuk miatt. Vajon egyes magyar vezetők mire alapozták azokat a régi kijelentéseiket, miszerint Romániában etnikai tisztogatás történik? Szintén a tudatlanságra. A román–magyar párbeszédet az intézményrendszer kiépítésével lehetne és kellene fejleszteni, aminek része a Székelyföld létrehozása. És azzal is, hogy elvetjük azt a sok mítoszt és klisét, amelyek egymás megismerését gátolják.
– Trianon százéves évfordulója 2020-ban lesz. Számunkra nemzeti gyász. Elfogadják-e valaha a románok a magyarok nemzeti gyászát, hát a magyarok a románok örömét?
– Humanistaként úgy vélem, hogy a területvesztések és a határváltozások siratása nem szerencsés dolog. A történelem megváltoztathatatlan, inkább az emberek jelenével kellene foglalkoznunk. Van egy olyan állam, amelyik a gyászából kovácsolt nemzeti szimbólumot: Szerbia. Tudjuk, ez hová vezetett. A gyász a múlt felé fordítja az energiákat és az érdeklődést, olyan pillanatban, amikor tengernyi tennivalónk lenne a jelenben. Ahhoz, hogy a fiatal nemzedékek egészségesen nőjenek fel, a jövő felé kell tekinteniük. A románok 1918-as örömével sem érzek együtt különösebben. Románia nagyobbá vált, de mit jelentett mindez a románok számára? A 30-as évek zavargásait, a háború tragédiáit, a kommunizmus véget nem érő drámáját, és huszonhét jobbnak mondható évet, de milyen szánalmasat ahhoz képest, amihez jogunk volna. Az elmúlt száz év öröme helyett jobb szeretném látni a honfitársaim mozgósító lelkesedését egy tisztességesebb jövőért.
– A XXI. század megpróbáltatásai: a migráció vagy Európa szerepe a multipoláris világban sokkal fontosabbnak tűnhetnek mindkét nép számára, mint az egymás közötti konfliktusok. Ebből is ki lehetne indulni?
– A románok és magyarok közötti viszályok eltörpülnek a jelenkor nagy kérdései előtt, amelyek valóban félelmetesek. Szükség van a közös tapasztalatunkra, eszünkre és erőnkre, hogy eredményesen szembeszállhassunk a sok globális és regionális válsággal, amelyek mindannyiunkat fenyegetnek.
– Ön szembeszállt a kommunista rendszerrel, az emberi jogokért harcolt, még éhségsztrájkolt is. Mi adott erőt, hogy kitartson a Ceaușescu-féle ,,aranykorban”?
– A Gyűlöltem Ceaușescut – Évek, emberek, disszidencia című könyvem mindent elmond. Arról az életútról szól, amely valakit disszidenssé változtat. Együttéreztem azzal a sok emberrel, akiket kínozott és meggyalázott a kommunista rendszer. Úgy gondoltam, néven kell nevezni a valóságot, a megalázó diplomatikus álarc nélkül. Szerencsémre voltak olvasmányaim és olyan hőseim, akik mindig utat mutattak: Malraux, Szolzsenyicin… És hát jógáztam is. Így lehet a legjobban megszabadulni a félelemtől.
