Szoros napirend szerint él, amikor időpont-egyeztetés miatt telefonon hívom, Ócsai Böbe artistamester épp emelőgép-kezelő OKJ-vizsga előtt áll, hangja csupa izgalom. Két tanítványával elvégezte a tanfolyamot, így – bár előadás alatt láthatatlan – a háttérben precíz munkát végez: ha kell, kezeli a gépet, amely felemeli az artistát a levegőbe, máskor kellékes, a turnékon akár vasal is, egyébként pedig folyamatosan jelen van, tanít, figyel. A vizsga után debreceni turnéra indul társulatával, de ez is hétköznapi esemény számára: az utazás szinte születése óta része az életének. Artistacsaládból származik, gyerekkorában öccsével együtt családi számmal szerepeltek európai és tengerentúli cirkuszokban, varietékben és színházakban.
Magántanulók voltunk
– Abban az időben sem volt könnyű gyerekekkel utazni, volt egy pótmamánk, aki nagyon szeretett, ő vállalt el bennünket sokszor hetekre is, ha nem tudtak magukkal vinni a szüleink. Az iskolakezdésre azért is emlékszem, mert már nagyon vártam az első osztályt, de akkoriban a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat egyik utazó cirkuszának turnévezető igazgatójaként is dolgozott apám, így az első másfél hónapban városról városra jártunk, és mindenütt csak néhány napot, egy hetet töltöttem a helyi iskolában – meséli.
– Tulajdonképpen nem okozott gondot ez az életvitel: vittem magammal a kis tankönyvemet, és figyeltem, hogy az éppen aktuális osztálytársaim hol tartanak a tananyagban. Ahol előrébb, ott kapaszkodnom kellett, ha hátrébb, akkor könnyebb dolgom volt. Amikor új városba érkeztünk, apu mindig elkísért az iskolába, és elmagyarázta, mi a helyzet. Kedvesen fogadtak mindenütt. Hatéves koromban elkezdtem balettozni, de az igazi tanáraim a szüleim voltak, akiktől nyolc-kilenc évesen már akrobatikát tanultunk az öcsémmel.
Ők egy párt alkottak, handvoltizs és akrobatikus emelő számban léptek fel, ez a számzsáner dinamikus trükkök sora, ahol duettprodukció esetében az untermann – a tartó ember – feldobja és el is kapja a partnert. Apu nem túl magas, de nagyon erős ember volt – akár egy bástya –, nem hiszem, hogy anyu valaha félt volna mellette. Minket, gyerekeket is dobált, és olyan biztonságot sugárzott, hogy jobban bíztam benne – később meg az öcsémben –, mint saját magamban.
A cirkuszban szigorú napirendet tanult Ócsai Böbe, látta, ahogy a gondozók reggel lemozgatják az állatokat, megfuttatják a lovakat, majd elkezdődtek a próbák, az artistákra tíz óra körül került sor. Már kislányként megszokta a vadállatok jelenlétét, az istállót meg kifejezetten szerette, szinte ott lakott, hogy minél több időt tölthessen a lovak mellett. Gimnazista korában váltak rendszeressé fellépései.
– Magántanulók voltunk az öcsémmel, de ha hazajöttünk egy-egy turnéról, másnap már rohantam az iskolába, az Állami Balettintézet gimnáziumába. Igazából buzgó mócsing voltam: jól ment a tanulás, anyu imádta a művészeteket, és velem is megszerettette. Jártuk a múzeumokat, ahol felléptünk a világban, itthon a Szépművészetit is keresztül-kasul bejártuk, ismertük, mint a tenyerünket kamaszkorunkra. A régészet különösen megragadta a fantáziámat – mondja elgondolkozva –, de aztán sorra jöttek a szerződések, egyik turné követte a másikat, így a kutatás megmaradt álomnak.
A cirkuszdinasztiák világa korábban zártabb volt, manapság viszont egyre általánosabb, hogy az artisták civil párt választanak maguknak. Egy-egy hosszabb turné aztán döntési helyzet elé állítja a családokat, hogy együtt utaznak, vagy marad a távkapcsolat hetekre, akár hónapokra is. Az alkalmazkodás sok energiát felőröl, s közben nem könnyű egyben tartani a társulatot. Nem véletlen, hogy a régi, nagy cirkuszdinasztiák azon voltak, hogy nemzedékről nemzedékre továbbadják tudásukat. De vajon hogyan lesz valakiből artista ma? Elég hozzá a merészség és a mozgás szeretete?
Kiszakadt nadrág
– Mostani tanítványaimat a Baross Imre Artistaképző Intézet Előadó-művészeti Szakgimnáziumban ismertem meg, némelyiküket tanítottam is – mondja Ócsai Böbe. – Miután végleg lejöttem a színpadról, 14 évig igazgatóhelyettesként dolgoztam és tanítottam is az artistaképzőben.
Ennek köszönhetően kiskoruk óta figyelemmel kísérem a Recirquel Újcirkusz Társulat tagjainak fejlődését. Láttam, ahogy elsajátították az alapokat akrobatikából és légtornászatból, megtanulták a zsonglőr- és egyensúlygyakorlatokat, majd 14 éves korukban szakosodtak attól függően, hogy ki mire volt a legalkalmasabb. Persze az álmok is fontosak a pályaválasztáskor, de a vágy és a képesség nem feltétlenül találkozik, a tanár viszont kívülállóként pontosan látja, miben tehetséges az ifjú artista.
Az artistamester beszélgetés közben is fél szemmel a tanítványait figyeli a Müpa Szentendrei úti próbatermében. A PP Center egykori gyárépülete ideális a mindennapi gyakorlásra, a nagy belmagasságú térben Herczeg Richárd épp macskaügyességgel mászik a hatméteres kínai rúdon, pördül, fordul, majd több métert zuhan, végül az utolsó pillanatban – két milliméterrel a föld felett – magabiztosan földet ér. (Később megtudom tőle, hogy ezzel a „játékkal” is a határait próbálgatja, ami veszélyesnek tűnik, de a műsorba csak olyan trükköt tesz be, amelyet milliméterre pontosan begyakorolt.)
Szájtátva figyelem, azt gondolnám, mindent tud a szakmájában, és hibátlanul sikerült ez a gyakorlat is, a fiatalember szemlátomást mégis dúl-fúl. Miért mérges? És miért kockáztat? Tudatában van egyáltalán annak, hogy az életével játszik?
– Kiszakadt a nadrágja – magyarázza Ócsai Böbe –, mert ez a „mellékkörülmény” valóban elkerülte a figyelmemet. A kínai rúd kemény, és a zúzódásoktól néha kék-zöld az artista teste. Nemrégiben előadás közben szakadt ki a vékony nadrágja, amely bele is égett a bőrébe, miközben a magasból lecsúszott a rúdon.
Az ügyeletre kellett bevinni, hogy kitisztítsák a sebét. Mindnyájan tudatában vagyunk a kockázatnak, oktatóként mégsem kelthetek félelmet. Igyekszem viszont visszafogni tanítványaimat, mert annak idején minket is visszafogtak, amikor megalapozatlanul voltunk merészek. Az előadásra minden egyes elemet ki kell dolgozni, anélkül valóban veszélyes a mutatvány. Csapatként működünk – mint minden családban, azért néha itt is vannak viták, ez természetes –, számíthatunk egymásra. Amikor nemrégiben előadás előtt lesérült az egyik artista, a többiekkel rögtön meg lehetett beszélni, miként változik a sorrend, hogy a közönség észre se vegye: kiesett egy ember a csapatból.
A bizalom talán abból is fakad, hogy évek óta ismerik egymást a fiatalok, együtt jártak az artistaképzőbe, és a munkájuk során is elmélyül a kötődés. Sok tanulnivalójuk van még, hogy eljussanak a teljesítőképességük csúcsára, utána pedig szinten kell tartani a tudást.
Tapasztalatom szerint minél nehezebb, összetettebb egy feladat, annál több biztatásra van szükségük, hogy csak csináld hangyaszorgalommal, és akkor menni fog biztosan. Miért csinálják? Mert szeretik, mert elhivatottak. Persze vannak olyan napok, hangulatok, amikor nehezebben megy minden. De amikor egy esés miatt valaki elbizonytalanodik, a többiek is segítik, hogy le tudja küzdeni a kételyeit.
Közös felelősség
Ócsai Böbe szerint a társulat sikerének egyik titka épp a megmunkáltság, a technikai kidolgozottság és nem utolsósorban a magas szintű mozgáskultúra. Mivel az artisták történeteket játszanak el a színpadon, többnyire a jó sztori viszi előre az előadást, de a dramaturgia mellett a technikai tudás és a szép vagy éppen különleges koreográfia hitelesíti a produkciót. Herczeg Richárd már újra fenn van a rúd tetején, magában számol, mert minden egyes mozdulatnak stimmelnie kell a zenére.
Veress Zsanett kifeszített dróton egyensúlyoz, kérdésemre, hogy nem fél-e, a lehető legegyszerűbb választ adja: fél. Mindenkinek vannak félelmei, az artista állandó, egész napos küzdelme saját magával éppen arról szól, hogy jobb legyen, mint tegnap. Zsanett elmondása szerint a feszes dróton szinte meditatív állapotba kerül, és az a jó érzés, hogy ilyenkor ki tudja zárni a külvilágot, kárpótolja minden küzdelemért. Farkas László és Wittmann Csilla bemelegítés közben kéri Ócsai Böbe figyelmét, aki egy félreértést segít közöttük tisztázni: fontos a külső szemlélő, mert belülről nem érzik, vagy mást éreznek, mint ami kívülről látszik, így sokat számít egy hozzáértő szempár segítsége, mondják.
Ahogy az artistamestert egykor az édesapja, majd a testvére, később pedig a férje dobálta, most a tanítványokon a sor, hogy megtanulják egymás tempóját, és megértsék egymás jelzéseit. Mivel mindennap együtt gyakorolnak, az akrobatikus számokat nemcsak a fejük, de a testük is memorizálja. Farkas László szerint az egymás iránti figyelem abból is fakad, hogy ha ne adj’ isten, hiba történne, például esés, el kell kapnia a lányt, vagy annak kell kijavítania a gyakorlatot, ez a közös felelősség pedig csak tovább erősíti a közöttük lévő bizalmat. S hogy mi a jó ebben? Az adrenalin meg hogy együtt csinálják. De meddig vihető ez az élet?
– A felfokozott tempó ellenére azért teljes életet lehet élni artistaként – állítja az oktató, aki ezen a téren is sokat látott már. – Egy artistaházaspár a nap 24 óráját együtt tölti, így harminc év a pályán olyan, mintha hatvanat leéltek volna egymás mellett. A párok családra is vágynak, miközben tudják, mennyire megterhelő babával utazni. Be kell osztani az erőnket. Nekem is született két gyerekem (artisták, természetesen), mellettük családi, keresztszülői segítséggel tudtunk turnézni.
Harminc évet töltöttem el a színpadon, először az akrobatikát hagytuk abba a párommal, készítettünk helyette egy balettparódiát, két év után azt is befejeztük. Van, aki besokall az utazástól, és idősebb korára nyugalomra vágyik. Így volt vele a férjem is. Érthető ez is, hiszen évtizedeken át nincs megállás, bár én most is nagyon szeretek menni. Anyu 48 éves koráig dolgozott, apu még tovább, a végén már komikusként szerepelt mellettünk, és volt olyan temperamentumos kolléganőm, aki karusszel számban lépett fel a férjével, amikor az nyugdíjba ment, tovább dolgozott a lányával, és már majdnem betöltötte a hatvanat, amikor abbahagyta a munkát. Úgy csodáltuk!
A zsonglőr tovább bírja, az állatidomár is könnyebben vált. Egy csodálatosan szép kolléganőm sokáig egykerekű biciklivel dolgozott, később kifinomult ízléssel megkomponált galambszámban lépett fel. Végül humoros kutyaszámra váltott: lett belőle nagyszerű Szörnyella de Frász.