A csatlakozást vártuk a székelykocsárdi állomáson. Édesapám felhívta a figyelmemet egy magas, derék úriemberre, akinek az egyik arcán anyajegy volt. Igen, gyermekkoromban az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam gróf Teleki Ádámmal – nyugtázza Kónya Mária, és merengve elmosolyodik.
A nagyenyedi Bethlen-kollégium történelemtanárával toporgunk a felsőmarosújvári Teleki-kastély bejáratánál, és gyűjtjük az erőt meg a bátorságot, hogy belépjünk a megrogyott főúri házba. – Édesapám és a gróf nagyon megörültek egymásnak, kezet szorítottak, édesapám édesapja ugyanis csizmadia volt a városban, és gyakran bedolgozott a Telekieknek. Megölelt, megpuszilt a gróf, s kaptam tőle tíz lejt, amely komoly összegnek számított. Akkor mesélte édesapámnak, hogy ide, a felsőújvári kastélyhoz soha többet nem jött, és ha átutazóban volt is a székelykocsárdi vasútállomáson, soha többé nem nézett erre. A lelke nem tudta feldolgozni, hogy elvették a kastélyát.
Pedig a kocsárdi váróteremből – ahol „a fullatag sötétben hat órát” is üldögéltek olykor, amikor nem volt csatlakozás – tiszta időben jól látszott a domb szélén kirajzolódó tornyos, karcsú épület. De Teleki gróf minden alkalommal hátat fordított a kastélynak, mert mindarra emlékeztette, amit gondosan lehámoztak róla az elmúlt években. Vagy inkább lenyúztak. Amikor a kis Kónya Marikával találkozott e biblikus vasúti csomóponton – ahol azokban az időkben már „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak…”, mint Dsida Jenő írja Nagycsütörtök című versében –, túl volt azon a bírósági kutyakomédián, amely gróf Teleki Ádámot a szokásosnál is kegyetlenebbül és megfontoltabban törölte ki az új világrendből.
Az egykori kastélyépítők dicsőségét hirdető, olvashatatlanná vakart kőtábla alatt lépünk be a félhomályba. Amit látunk, megrendítő és felvillanyozó egyszerre. Fejünket lehajtva bújunk be a tüskés folyondárokkal őrzött kapun, talpunk alatt üvegcserepek, faldarabok és azonosíthatatlan maradványok ropognak. Minden lépésünket meggondoljuk, minden sarkot és mennyezetszakaszt tüzetesen végigpásztázunk, mielőtt továbblépünk, mert a felsőmarosújvári kastély többé nem vendégszerető hely. Hiába zúdul be a napfény a hallba, amelyből a lenti termek nyílnak, és amelynek végén gót oszlopok között lépcsőház vezet az emeletre – mindenütt megbontott falak, a puszta élvezet kedvéért kalapáccsal darabokra vert cserépkályhák, kitépett ablakok, plafonból kiszakadt födémdeszkák. Pedig a kastély még talpon van, olyan, mint egy megrogyott izomkolosszus: látszik az is, hogy súlyos beteg, de az is, hogy ereje, tekintélye egy részét még őrzi.
Végigjárjuk a földszint csarnokait. A méteres falú, boltíves termek megmaradt libazöld ajtótokjai és a falból kilógó vezetékek már az új időkre emlékeztetnek, amelyek nyomait egyébként éppolyan lelkesen pusztítják, mint a grófi korszak emlékeit. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy „egykor fényes főúri élet folyt a marosújvári kastélyban”, amint Bíró József írja Erdélyi kastélyok című könyvében. Aztán a fénysávokat követve fölmegyünk a foghíjas, korlátjától megfosztott lépcsősoron, és beóvakodunk a világos szalonokba, amelyek eredeti ablakkereteikkel szárnyas oltárok faragványait idézik. De ragyogásukat nem éppen e díszes ablakoknak köszönhetik ezek a helyiségek, hanem a kiszakadt falakon és födémen át beömlő tavaszi napfénynek.
„Tisztelt bíróság! Én nem foglalkoztam politikával. Amióta elvették a földemet, mindenemet, a marosvásárhelyi cukorgyárban dolgoztam mint napszámos. Nem írtam alá semmiféle memorandumot, nem vettem részt semmiféle összeesküvésben, nem is hallottam róluk. Meg vagyok győződve arról, hogy csak azért kevertek bele ebbe a kirakatperbe, mert gróf Teleki Ádámnak hívnak, és jól hangzik, ha végre egy grófot is elítélnek Romániában. Azzal vádolnak, hogy találkoztam egy amerikai újságíróval. Ez igaz. De ez az újságíró a román kormány vendége volt, beszélt a miniszterelnökkel és több miniszterrel is. Engem csak azért keresett fel, mert azt hitte, hogy tudok valami szenzációs részletet gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök öngyilkosságáról. Vele sem tárgyaltam aktuális politikai kérdésekről.”
Teleki Ádám grófnak ez volt a válasza az ellene felhozott vádakra a vele együtt elítélt kolozsvári szociáldemokrata politikus, Lakatos István visszaemlékezései szerint. Amire a hatalom frappáns válasza az volt, hogy összeesküvésért és hazaárulásért tíz év börtönnel és 15 év kényszermunkával sújtotta a felsőmarosújvári főnemest – méghozzá nem kisebb horderejű ügyben, mint a Márton Áron-perben.
Trianont követően – mint az erdélyi főúri családok döntő többsége – a Felsőmarosújvárt bíró Teleki-család is igyekezett megőrizni szellemi, erkölcsi és anyagi nívóját. A birtokokat megcsappantó 1921-es „agrárreform” után is maradt még hely a fényesebb napoknak a kastélyban. Odalent, a Maros partján közben román tőkések vásárolták be magukat a szódagyárba, újabb gépesítéssel fokozták a sókitermelést, a „megörökölt” acéltornyok az új uraknak is engedelmesen pumpálták a sós vizet a szondákból. Aztán ide is betört a vörös lobogós népjólét, aminek köszönhetően a termelés a felére, a szaktudás meg a töredékére esett vissza. 1949-ben bekopogtattak gróf Teleki Ádámhoz, hogy megérdeklődjék, miért tartotta olyan fontosnak Márton Áron püspök oldalán követelni a bécsi döntés érvényben tartását, veszélyeztetni Románia területi épségét, valamint külföldi pénzen fegyvereket vásárolni és partizánháborút előkészíteni.
Az érdeklődők módszerei képzeletdúsak voltak. A per vádlottjai közül a régi megbízható kommunistát, Kurkó Gyárfást addig kínozták, amíg meg nem bolondult, és a rámért 25 év börtönből 15 évet töltött le úgy, hogy reggeltől estig Sztálinnak és Rákosi Mátyásnak magyarázkodott. Pásztai Géza szocialista ügyvédet mindkét szemére megvakították, és e tehetetlen állapotában még öt évig tartották fogva minden ítélet nélkül, míg szélnek nem eresztették.
A négygyermekes Venczel József feleségét is letartóztatták, hogy így törjék meg a férjet. Márton Áront nem verték, de tudván, hogy gyomorfekélye van, olyan börtönmenüt állítottak össze számára, hogy napokig vért hányt tőle a cellájában. Szász Pált, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökét ellenben hagyták éhen halni. Teleki Ádám – emlékezik Lakatos István – hét év börtön után kegyelmet kapott barátjától, Petru Groza államelnöktől, és legalább családi körben halhatott meg…
„Nem tudtuk megérteni, hogy mit keres közöttünk Kurkó Gyárfás, a »bolsi vezér« […], és miért van itt Teleki Ádám. A katonai ügyész felvilágosított azután. Ott értesültünk róla, hogy 1945-ben és 1946-ban egy hatalmas összeesküvést szőttünk a román kormány megbuktatására. Az összeesküvés igazi szervezője Rajk László magyar belügyminiszter volt, aki Tito jugoszláv elnökkel és az amerikai kapitalisták segítségével meg akarta buktatni a román kormányt. Az összeesküvők vissza akarták állítani Romániában a kapitalizmust, és meg akarták akadályozni a bécsi döntés megsemmisítését. Sőt el akarták foglalni Dél-Erdélyt is. Az összeesküvés szellemi vezetője Romániában Márton Áron, a gyakorlati vezetője pedig Kurkó Gyárfás volt, aki a Magyar Népi Szövetséget akarta az összeesküvés céljaira felhasználni” – idézi föl Lakatos a kirakatper megindításának körülményeit.
Rajk és Tito mint a magyar irredentizmus gerillája…
Teleki Ádám gróf egyetlen égbekiáltó bűne az volt, hogy erdélyi magyar főnemesnek született. Igaz, további bűnök is nyomták a lelkét: a harmincas-negyvenes évek fordulóján, a leggondterhesebb dél-erdélyi években főszerkesztője és támogatója volt az Erdélyi Gazdának, amely az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet lapjaként hatvanezer magyar falusi portára jutott el. S hogy agrármérnökként nem átallotta a felvilágosítás és a valódi népjobbító szándék eszméjét vallani. A Márton Áron-perhez ugyanakkor szükség volt egy grófi statisztára is – szemléltetni az összeesküvés minden (magyar) társadalmi réteget átitató gyilkos természetét.
„Kedves Elnök Elvtárs! Kedves Groza! […] Márton Áron püspök Úr szabadlábra helyezés folytán, aki férjemmel, Teleki Ádámmal ugyanazon vád miatt volt elítélve, teszi időszerűvé férjem ügyének újbóli kivizsgálását és jelen kérésemet. Kérem Elnök Elvtársat, aki férjemet, Teleki Ádámot szinte gyermekkora óta ismeri, hogy milyen becsületes tiszta ember, akihez nem is férnek hasonló vádak – ügyének kivizsgálását elősegíteni és lehetővé tenni, hogy majdnem hatévi ártatlan szenvedés után szabadlábra kerüljön” – e sorokkal kért kegyelmet Krémer Margit Gróza Pétertől 1955-ben. A perújrafelvétel során az asszony arra hivatkozott, hogy az inkriminált beadványt még az 1947-es párizsi szerződés megkötése előtt szerkesztették. És bár a grófot e közbenjárásnak köszönhetően 1956-ban elengedték, a „szabad élet” nem tartott sokáig. 1960-ban megint kopogtattak, és Teleki Ádámnak most „feljelentés elmulasztása miatt” kellett börtönbe vonulnia négy évre. Ezúttal a Kárpátok leendő géniuszának, Nicolae Ceaușescunak a kegyelméből szabadult, de a megpróbáltatások megmérgezték a testét.
A következő években halálos betegség támadta meg, és bár Magyarországon is gyógykezelték, 1972-ben legyűrte a gégerák. Kórházi ágyán diktált végrendeletében kijelentette, hogy tudomásul veszi a történelem viharait, de jogairól soha nem mond le.
Széki gróf Teleki Ádámot Kolozsvárott temették el. De nem a családi kriptában, „attól nagyon irtózott szegény – emlékezett Krémer Margit Marosi Ildikó irodalomtörténésznek adott interjújában –, mert éppen, mikor két börtön között volt itthon, akkor rabolták ki a nagyszülei kriptáját a Házsongárdban. Elfogták a rablókat, rengeteg ékszert találtak meg náluk, értesítették is Ádit, hogy menjen a kolozsvári milíciára, de ő nem látta értelmét, tudta, hogy sohasem látjuk viszont az ékszereket.” A grófot a Házsongárdi temetőben sem hagyták nyugodni: bár felesége a családi kripta közelében temettette el, hamarosan ezt a parcellát is államosították. Majd a román ortodox egyház vette meg. Már csak a miheztartás végett is.
Folytatjuk