Kateféria, így mondja az asszony. Nem javítják ki.
A néző komoly dolog, megbecsüljük, és nem alázzuk. Bolgár György 1992-ben a Magyar Rádióban elindított Beszéljük meg! című műsora óta a betelefonálás nem megy ki a médiadivatból. A műfajt Bolgár még tudósítóként az amerikai kereskedelmi médiából honosította, egyenesen be a közszolgálatba. Ki volt az találva a rendszerváltoztatás és az első médiaháború idején. Megszólalt a nép, ellenőrizetlenül, cenzúrázatlanul, a maga méltóságában. Íme, ez a szólásszabadság és a demokrácia.
Csakhogy a műfajjal nemcsak a szólásszabadság, hanem az emberi ostobaság is bezúdult a médiába, és ott is maradt. Mindenki rákapott, hiszen olcsó, a langyos délutáni sávban elmuzsikál, a lelkesebb hallgatókat, nézőket aktivizálja, a többi meg velük szörnyülködik. Arra talán csak később gondoltak, hogy ezek a műsorok lehetnek a közösségeken belül a legtermékenyebb álhírgyárak. Egy kis részigazság, egy kis részhazugság, és megvan a végtermék, a vész- vagy álhír, amelyik az internet szárnyán már kontinenseket repül. Bármikor felmelegíthető, elővehető, fogyasztható vagy hivatkozható (a tévében mondták). Ebbe a katefériás néni is belefér.
És most ízlelgessük ezt a mondatot: „A hosszú hétvége után érkezett haza több kunyhóban élő hajléktalan ember a Határ út mentén lévő kiserdőbe, lakásaikhoz. Amikor hazaértek, megsemmisítve találták kunyhóikat.” A hírt szó szerint vették át mások, benne a hosszú hétvégéző hajléktalanokkal. Ettől keletkezik az a benyomásunk, hogy zombikat is a klaviatúra elé engednek.
Egyre több szó esik arról, hogy az emberiség az önálló gondolkodás hajlandóságának teljes elvesztése felé tart. Végül is ez volt a cél. Akik annak idején kitalálták a reklámokat, azt akarták, hogy az ő terméküket fogyasszák. Gondolkodás nélkül. Aztán amikor a politika is termékké vált, annak is kidolgozták a marketingjét. A társadalom általános elbutulásában, elbutításában nagyon sok munka van. Azoké is, akik a leghangosabban panaszolják.
Fordítsuk tehát a figyelmünket a népnevelés egyik legtevékenyebb rétege felé, ők a sajtómunkások. Vagyis mi. Persze mondhatjuk, hogy nem én, hanem a kolléga, és tényleg maradt még a magyar médiának, írott és íratlan sajtónak valamennyi minőségi része. De inkább nézzük egy példáját annak, hogy miként lesz az állítólagos valamiből nagy semmi. Semmi mint tájékoztatás, semmi mint szakmai teljesítmény, és nagy köd mint eredmény. Ez az a módszer, ahogy a véleményből hír válik, és az elkezd tényként viselkedni, miközben elveszíti a valós tényállománya nagy részét.
Az újságírás kilépett a hagyományos szerepéből, az újságírók elfelejtették, miről szól a szakmájuk. És ennek az új, véleményadó műfajnak a legfényesebb terepe a média, vagyis a hangos-képes sajtó. Vajon nem tartanák-e komolytalannak, ha valaki az írott sajtóban úgy készítene cikket, hogy szakmai témában a kollégái véleményét kérdezné meg? Kedves kolléga, mi a véleménye a paksi bővítésről, a magyar mezőgazdaság helyzetéről, a mosóporlobbiról vagy a magyar fociválogatottról?
Közben ennek a hangos formája a rádióban, televízióban már mindennapos. Újságírók mondják el a véleményüket valamiről, amihez maguk nem értenek, ők is csak hallottak, másoktól olvastak róla, aztán a beszélgetésükből, amelyik tele lesz féligazságokkal, hallomásokkal, véleményben megforgatott tényekkel, lesz maga a műsor.
A folyamat tehát a következő: van a hír – amely ma már elveszítette szent jellegét –, ebből lesz a vélemény, és abból megint vissza a hír. Ami már nem hír, csak úgy vesszük, mintha az lenne. Az alapbaj persze ott van, hogy a botcsinálta véleményvezérek – ügyvédek, írók, újságírók, levitézlett politikusok és történészek –, akik a hírből ezzel a módszerrel álhírt vagy félhírt gyártanak, maguk sem tájékozottak. Olvastak valamit valahol, vagy elkaptak egy mondatot. Totális felelőtlenség.
Nehéz helyzet, mondhatjuk úgy, reménytelen. Hiszen ha már a hírgyárosok is leszoktak arról, hogy utánanézzenek a tényeknek, miért várnánk el, hogy a fogyasztók ezt megtegyék? Ha már magának az újságírószakmának sincs igénye arra, hogy feltételezések és politikai vélemények helyett a tényeket közvetítse, mit várunk a fogyasztóktól? Hiszen a véleménykonyhában ott a készétel, amelyet a szakmai stáb már ledarált, megformázott, megsütött. Rágni sem kell, csak megmelegíteni, majd nyelni, nyelni. Nyelik is boldogan.
Min tetszenek csodálkozni?
