Az újvidéki Tanyaszínház 1978-ban alakult, ’83-ban még mindig szamár vonta kocsival járták a Délvidéket. Aztán a szamarak helyét átvette egy sárga IMT traktor, köznapi nevén Rakovica. A trupp délután ötkor ébred a sziesztából Topolya központjában, a háló- és táborhelyül szolgáló, titokzatos rendeltetésű hivatalban vagy kultúrintézményben, amelynek ajtaján öles betűkkel hirdetik, hogy az eredeti feladatkört szavatoló dolgozók szabadságra mentek. Délutáni szieszta nélkül vándorszínészetet (vagyis azt az archaikus társulati működést, ahol művészember és munkásember azonos, tehát egyik sem pihen, míg a másik dolgozik) űzni pár napnál tovább lehetetlen. Márpedig a Tanyaszínház egész nyáron praktizál. Este hatkor már díszletet-technikát állítanak a Vásártéren.
A mobil pódium összeszerelése a színiakadémisták beavatásának és szakmai alázatra nevelésének remek eszköze. A részvétel a Tanyaszínház nyári évadában tudniillik kötelező szakmai gyakorlat az akadémistáknak, vagyis a társulat működése ebben sem hasonlít a kőszínháziakéra. Folyamatosan változó tagságú szellemi műhely ez, az arculat mégis megőrződik – markánssága folytán nem is lehetne ez másképp. A mobil színpadot 2002 óta használják, a fénypult 15 éves, és a fénytechnikus biztosít arról: lelke van.
Az este kilences (a színpadi fény sötét nélkül nem az igazi) előadáskezdésre folyamatosan áramlik a község népe, autóval, biciklivel, gyalogosan, családosan, székestül vagy pokrócostul. A publikumból ítélve a Tanyaszínház előadása nem rétegdarab, van itt öreg, fiatal, gazdag és szegény, nyugati autóval érkező jaszkari és biciklivel (kerti szék gondosan a csomagtartóra szíjazva) beguruló paraszt bácsi. A gyerekek lendületesen eszik a vattacukrot, és kergetőznek a hatalmas Vásártéren, ahol, mint megtudom, állatvásárokat szoktak tartani, tehát dicséretesen koncepciózus a helyszínválasztás. Terék Anna Hangos disznók harapnak művét adják ugyanis Puskás Zoltán rendezésében.
Kézenfekvő az asszociáció Orwell Állatfarmjára, de Terék Anna szövegében kizárólag disznók és emberek szerepelnek. A közeg és a drámai alaphelyzet a disznóól és a vágóhíd. Ebben a miliőben az ember nem sokban különbözik az állattól, a böllér a disznótól. Egyszer kés kerül minden torokra.
„A kezed pedig milyen puha. Pont, mint azoknak ott, az ólakon túl.” Ám az ólakon túl is ólak vannak, nincs kiút, nincsenek magaslatok, faljuk a kukoricát, követjük a legyek röptét. „A légy ritka, mint a fehér disznó.” „Csitt! A konda dolgozik!”
Döbbenetem határtalan. Nem mintha nem láttam volna még ilyet. A budapesti alternatív színházi szcéna – pár évvel ezelőtti fénykorában – tobzódott az ettől is keményebben odamondós, szarkasztikus-szatirikus, kortárs disznóságokban. Schilling Árpádtól Bodó Viktorig, Mu Színháztól a Sirályon át a Tűzraktérig röpködtek a nemi szervek, fröcsögött a művér.
Igen ám, de akkoriban Budapesten e körökben többnyire egymást néztük. A kortárs népszínházi szatírjátékok szerzői-rendezői laptopjuk mögül elemezték a népet, akiknek játszani akartak. A bácskai közönség úgy nézi az előadást, úgy nevet a poénokon, és úgy tapsolja meg a zenés-táncos betéteket, hogy látszik rajtuk: ők az életüket élik a metaforákban. Nyilvánvalóan többen tenyésztenek például sertéseket közülük. „Kukoricaadó helyett makkadót! Több gyerek, több szavazat!” – disznólkodik szét egy szívbe markoló brechti songot a sertésparlament, majd kazahsztáni tankok felhasználásáról interpellálnak, és egy félig szerb kortesbeszéd is elhangzik.
Terék Anna kérdésemre elmondja, ezek csak a szokott lózungok fejlődő gazdaságról meg össznépi jólétről. A nép úgy nevet a tankos manipuláción, a politikai uszításon meg mindenen, ahogy csak az tud nevetni, aki érintett a dologban. Nem volt olyan régen a háború, és nincs, aki ne lenne benne érintett, legalább valamelyik családtagja miatt (a Tanyaszínház Tháliáját nem hallgattatta el anno a fegyverek szava, a férfi színészek a katonaság elől szökve játszottak), s beszélgetésekből kiderül: most ugyan pénz beszél golyószórók helyett, de azért továbbra sincs minden rendben a Délvidéken. A bácskai magyarság az előadás képeivel saját keserű valóságán nevet. Ez valódi népszínház, valódi néppel. És ennek a népnek a Tanyaszínház művészei biztosítják a szelepet. Itt engedhetik ki a gőzt, itt röhöghetnek ki törvényt és hatalmat.
Az emberek persze azért is fogadják el a kortárs, kísérleti színházat, mert a Tanyaszínház évtizedek óta szívesen látott vendég a határon túli magyarlakta településeken (egy budapesti társulattól vajon hogy vennék ezt a stílust?). Az előadás utáni beszélgetésen szó esik egy bácsiról, aki születésétől kezdve látogatja az előadásokat – már 39-et látott. Látott tőlük Shakespeare-t, Molnár Ferencet, Gárdonyit, látta a társulat ezer arcát. E trupp léte a Vajdaságban nem szórakoztatóipari kérdés, hanem szent ügy. Hernyák György társulatalapítót idézve: „a Tanyaszínházat nem lehet megállítani. Ha csináljuk, az emberek el fognak jönni. Ez a színház mindenkié, de senkié. A vajdasági magyaroké.”
A finálén tapsvihar. Pedig nincs hepiend: a disznók húskampókon végzik. Meg is kérdem az írót: hol a kiút a pokolból? Hol a feloldozás?
A pokolban élünk, nem? – kérdez vissza olyan szarkasztikus vigyorral, mint amilyen a drámája.
Egy szintén pokolban játszódó film jut eszembe: az Alkonyattól pirkadatig. Amikor szegény ateista George Clooney szembesül testvére vámpírrá alakulásával, e szavakkal veszi föl a harcot a mitikus vérszopók ellen: eddig nem hittem semmiben, de nemrég megváltozott az álláspontom. Mert ha van pokol, ahonnan ezek a lények jönnek, akkor mennyország is létezik. Lennie kell.