Nagy név, de nem biztos, hogy nagy hal akadt az izraeli kémelhárítás hálójába.
A közelmúltban egy volt izraeli miniszter, Gonen Segev vádalku keretében elfogadta tizenegy éves börtönbüntetését, amelyet azért kapott, mert kémkedett a zsidó állam legnagyobb ellensége, Irán számára. A 63 éves volt izraeli energiaügyi és infrastrukturális miniszter – ezt
a posztot egy évig, 1995–96 között látta el – jó üzletet kötött, hiszen elméletileg több tíz esztendős börtön járt volna ilyen súlyos ügyekért. Valószínűleg mindenben együttműködött a hatóságokkal, kiadta a vele kapcsolatot tartó személyeket, az egész hálózatot feltárta.
Furcsa kérdések
És ez már nem először sikerült neki. 2004-ben köztörvényes ügyben, kábítószer-csempészetben volt érintett, és ezt is megúszta három év börtönnel. Akkor is gátlástalanul beköpte társait, akikkel Hollandiából ecstasytablettát csempésztek be Izraelbe. Segev ellen az volt a vád, hogy diplomata-útlevéllel 32 ezer kábítószeres tablettát akart M&M’s-es cukorkásdobozokban bejuttatni az országba. Már korábban is tudhatták tettestársai a volt miniszterről, hogy nem éppen Grál-lovag. Ultranacionalista vallásos párt soraiból indulva vált a palesztin–izraeli béke élharcosává, persze megfelelő juttatás árán. A miniszteri poszt elég volt számára.
A kilencvenes évek közepén – az egyébként gyermekgyógyász – nemcsak miniszteri tisztségét vesztette el, hanem ki is szorult a politikából, üzletember lett. Enyhe büntetését letudva Afrikában, Nigériában próbált szerencsét. Itt talált rá a Vevak, az iráni titkosszolgálat, amely hét évvel ezelőtt beszervezte hírszerzőnek. Főleg az izraeli energiapolitika részletei érdekelték az irániakat, Segev kétszer járt Teheránban, és az is feladata volt, hogy neves otthoni személyiségekkel vegye fel a kapcsolatot. Segev valószínűleg nem tudott meg sok újat, inkább hitegette a perzsákat.
A Shin Bet, a hazai kémelhárítás a kezdetektől értesült a „kémsztoriról”, hiszen azon zsidók közül, akik Nigéria fővárosában jártak, nem egy hazatérve az izraeli hatóságoknak arról számolt be, hogy Segev „furcsa kérdésekkel” zaklatta őket. Amikor a kémelhárítás úgy látta, hogy most már nem érdekes számára a 007-es Segev-történet, tavaly májusban Egyenlítői-Guineában a helyi hatóságok letartóztatták, és rövid úton kiadták Izraelnek a férfit.
Ez csupán adalék ahhoz, hogy az iráni Forradalmi Gárda, amelynek irányítása alatt áll a külföldi kémkedés különleges feladatainak végrehajtása, hogyan próbál megkörnyékezni zsidókat, ami, valljuk be, igen ritkán sikerül neki. Az al-Kudsz, a pasdaranok, a forradalmi gárdisták elit csapata áll rendelkezésre, ha valamit külföldön „el kell intézni” az állami kémszervezetekkel, a Vevakkal és az Oghab–2-
vel együttműködve. A legendás izraeli Moszaddal – 1949-es alapításakor az eredeti nevén Hírszerzési és Különleges Ügyek Intézete, magyarán külföldi kémszolgálat – kell felvenniük a harcot, amelyet még Ariel Sharon jobboldali miniszterelnök a kétezres évek elején bízott meg azzal a feladattal: mindenáron akadályozza meg, hogy Irán atomfegyverhez jusson.
Ez a kémháború véres és kegyetlen. Számos áldozatot követel, akikről a kívülállók nem is tudnak semmit. Ez nem annyira izgalmas és lenyűgöző, mint a filmekben. A Moszad Adolf Eichmann volt német náci vezető – aki részt vett a zsidók koncentrációs táborba deportálásában – 1960-as, Argentínából történt elrablásával alapozta meg a hírnevét. Az 1972-es müncheni olimpián egy palesztin kommandó által meggyilkolt zsidó sportolók megbosszulásával csak növelte elrettentő erejét.
Dubaji malőr
Ariel Sharon 2002-ben a hadsereg veteránját, Meir Dagant nevezte ki a Moszad élére. Azt kívánta tőle, állítsa vissza azokat az időket, amikor a szolgálatról úgy beszéltek, mint amely „a fogai között kést hord”. Egy 2010-ben elkövetett akció nem épp a terv szerint alakult. Húsz Moszad-ügynök érkezett Dubajba, akiknek feladata Mahmud al-Mabhouh palesztin Hamász-vezető likvidálása volt. Ez sikerült is, de a hotel biztonsági kamerái rögzítették a Moszad-tagok mozgását, az Egyesült Arab Emirátusok pedig nyilvánosságra hozta a felvételt, nagy slamasztikát kiváltva az izraeli kémszervezet körül.
Ez még elment volna, de olyan viszály alakult ki a Moszad vezetője, Dagan és a miniszterelnök, Benjamin Netanjahu közt, amelyre még nem volt példa Izrael jelenkori történelmében. Dagan mindig is támogatta a célzott gyilkosságot, amellyel meg lehet akasztani egy folyamat megszokott menetét. Irán ekkor már évek óta kísérleteket tett arra, hogy atomfegyvert birtokoljon. Mivel a Moszad feladatul kapta, hogy ezt mindenképpen akadályozza meg, ezért az évek folyamán a fejlesztésben részt vállaló körülbelül húsz iráni tudóst, szervezőt, magas rangú katonát tett hűvösre.
Netanjahu azonban ezt kevésnek tartotta, ő volt a leghangosabb követelője annak, hogy Izrael hajtson végre légitámadásokat az iráni atomlétesítmények ellen. Dagan először csak a kulisszák mögött fejtette ki ellenvéleményét, hogy ha a zsidó állam ilyen kockázatos eszközt alkalmaz, azzal az egész térséget maga ellen hangolhatja, és háborús övezetté változtathatja.
Mivel Meir Dagan rákos lett, és betegsége miatt egy év múlva elhagyta a Moszad igazgatói székét, így a vita – néha becsületsértő módon – a nyílt színen folytatódott. Utódja, Tamir Pardo is azt vallotta: ha háborút robbantanának ki Iránnal, az gyorsan ellenőrizhetetlenné válna. 2015-re fogyott el a miniszterelnök bizalma a Moszad-vezetőben.
Ám ekkorra már Irán körül megváltozott a helyzet. Megszületett az atomalku, amelyben Irán vállalta, hogy lemond azokról a katonai fejlesztéseiről, amelyek nyomán akár atomfegyverhez is juthatna, a megállapodás betartását a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrzi. Ennek fejében a tárgyaláson részt vevő nyugati országok – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Francia- és Németország és az Európai Unió – feloldják a Teheránt sújtó kereskedelmi embargót.
Munkanélküli vagy hajléktalan
Barack Obama amerikai elnök a nagy béketeremtő szerepében tetszelgett, a nyugatiak is elégedettek voltak. Netanjahu viszont a haját tépte: „Hiába mondom mindenkinek, hogy nem lehet megbízni Teheránban, ők erre megállapodnak vele!” Izraeli részről minden folyik úgy, mintha az Iránnal kötött egyezség nem is létezne – ez a meggondolás állt amögött is, hogy Netanjahu bizalmi emberét nevezte ki 2016 elejétől a Moszad élére Josszi Cohen személyében.
„Egy amerikai barátom a közelmúltban azt kérdezte tőlem: mi történik, ha legyőzitek Iránt? Azt válaszoltam neki: ha diadalt aratunk Irán felett, akkor valószínűleg munkanélküli leszek, de hogyha nem győzzük le Teheránt, akkor valószínűleg hajléktalan” – jegyezte meg nevetve a Moszad vezetője, mint a Le Figaro francia napilap beszámolt róla.
Van is meg nincs is oka a vidámságra. Trump elnökké választását, ha valahol, akkor Izraelben kitörő örömmel fogadták. Megszabadultak az amerikai demokratáktól, akik idején mélypontra süllyedt az izraeli–amerikai viszony. A Fehér Ház új ura tavaly felmondta az Iránnal kötött atomalkut, Netanjahu szemszögéből minden visszaállt a régi kerékvágásba. Igaz, a nyugat-európai felfogással, amely kiáll a Teheránnal való együttműködés mellett, nem számolt. De kell-e egyáltalán?
Az viszont már nem ad okot örömre, hogy Irán az elmúlt években jelentősen közelebb került Izraelhez, az iráni Forradalmi Gárda egységei megjelentek a szomszédos Szíriában. Izrael mindmáig el nem ismert atomfegyvereivel, amelyeket a térségben egyedül birtokol, biztonságban tudhatja magát. De vajon meddig tart ez a tudat?
A kiberháború a hadsereg 8200-as egységével együttműködve az egyik legeredményesebb része vállalkozásának, amelyet Cohen Teherán ellen folytat. A hírek szerint az ő nevéhez köthető a Stuxnet vírus bejuttatása a mintegy 30 ezer iráni számítógépbe, amelyek felügyelték a natanzi urándúsítást. Ezzel a sorozatos meghibásodással a perzsák években mérhették az atombombagyártásban elveszett időt. Aztán egy másik vírus a centrifugák rotorjait tette tönkre.
A hagyományos kémakciókat sem értékelte le Cohen. Egy tavaly januári éjszakán egy teheráni raktárból a Moszad emberei kipakolták azt az anyagot, amely az iráni nukleáris programot érintette. Két évig készültek erre az akcióra. Hat órát vett igénybe az út az azerbajdzsáni határig, mégis átjutottak. Az anyag igazi meglepetést nem hozott, de az a tény, hogy az ellenség fővárosából emelték el, hírszerzői körök értékelése szerint újból bearanyozta a Moszad hírnevét.
Eközben Irán az iraki és szíriai területen a síita milíciával győzelmet győzelemre halmoz Aszad szír elnök oldalán. Ma ott áll a Golán-fennsík szélén, amelyet Izrael az 1967-es háborúban elfoglalt Szíriától. Az iráni nép zöme büszke e haditettekre, hat rájuk a nemzeti dicsőség. Aki ilyen sikerhez vezette az irániakat, az Kászim Szulejmáni, a Forradalmi Gárda külföldi egységének, az al-Kudsznak a parancsnoka.
A CTC Sentinel, az amerikai West Point katonai akadémia szaklapja tavaly év végén A Közel-Kelet leghatalmasabb tábornoka címmel írt róla anyagot. Ma már az izraeliek a fejüket fogják, hogy miért nem távolították el az élők sorából, amikor alkalmuk lett volna rá: 2008 februárjában egy izraeli mesterlövész célkeresztjében megjelent az ősz iráni tábornok egy damaszkuszi szálloda tereszán, amint tárgyalt Imad Mugnijével, a libanoni Hezbollah katonai részlegének vezetőjével.
A lövész engedélyt kért megsemmítésére. Mivel az akciót az amerikai hírszerzőkkel közösen vitték, az amerikaiak elzárkóztak az engedély megadásától, mondván, a Hezbollah-vezető mehet, de Szulejmáni nem. Ma már valószínűleg mindkét szemben álló félnél, a Moszadnál és az iráni Forradalmi Gárdánál is parancsba van adva, ha ilyen lehetőség adódik, akkor először lövünk, és csak utána kérdezünk.