Hamupipőke történetét senkinek sem kell bemutatni. Az elveszett cipellő és a megtalált szerelem minden kislány tündérmeséje, amelyből felnőttként többnyire a cipőimádat és a herceg fáradhatatlan keresése marad. És mi történik, ha ebből musical készül? Nagy várakozás és ambivalens érzések.
Az Experidance musicalként álmodta újra az örök történetet. Show-juk illeszkedik az elmúlt évek élő szereplős Disney-újráinak trendjébe, illetve a Baz Luhrmann-filmek pazar, ám ambivalens miliőjébe, mégis felmerül a kérdés, hogy tényleg fel kell-e adnia egy tánctársulatnak saját specialitását csak azért, hogy megnyerje a legfiatalabb generációt is.
A Cinderella – Családi mesemusical az elveszett cipellőről és a megtalált boldogságról vitán felül gyerekeknek készült, akiket elvarázsolnak a LED falon megjelenő hátterek és a vizuális effektek. De miért feltételezzük róluk, hogy az Experidance egyébként rendkívül kifejező táncos történetmesélése kevés lenne a Hamupipőke megértéséhez?
Önmagában az, hogy a tánctársulat nyitott az összművészeti produkciók irányába, nem baj, hiszen a zene, az ének és a tánc kéz a kézben jár. Azonban a Cinderellában nagyon meg lehet különböztetni, hogy ki rendelkezik táncművészi és ki musicalszínészi képesítéssel. Ebből adódóan az öszvér nem lesz se igazán jó ló, se igazán jó szamár. Sőt bizonyos táncjelenetek kifejezetten erőltetettnek tűnnek, mivel semmit sem adnak hozzá a történethez.
A problémákat a művészek is érezhetik, e sorok írója ugyanis még sosem látott olyan „névsorban való lábemelgetést” az Experidance repertoárjában, mint ami a Cinderella egyes jeleneteit jellemezte – bár a hibák kevés táncbetétben fordultak elő.
A produkció az elmúlt évek élő szereplős Disney-újráinak trendjébe illik
Fotós: Experidance
A musical Gömöry Zsolt szerezte dalai fülbemászók, Békefi Viktória, Koós Réka vagy éppen Mikó István tisztán énekelnek, bár – valószínűleg a hangosítás miatt – előfordul, hogy egyáltalán nem érteni a szöveget, így a néző csak a színpad felett futó angol fordításra hagyatkozhat.
A szövegkönyv azonban komoly vitákra adhat okot. Nem az a baj, hogy a darab az összes Disney-hercegnőt megjeleníti, majd hozzáadja a Grimm-mesék néhány szereplőjét (például Holle anyót vagy Jancsit és Juliskát), illetve merít az amerikai gyerekirodalomból is (így jelenik meg Dorothy L. Frank Baum Oz, a nagy varázslójából), hanem hogy humor címén mindenáron anakronizmusokkal tömi tele a történetet. Kifejezetten kínos, amikor sorjáznak az erőltetett XXI. századi utalások, például hogy a boszorkányoknak támogatható alapítványuk van, vagy az Albert nevű herceg valójában háztartási keksz.
Mira János ötletes és kifejező vetített LED- díszleteiben és Debreczeni Ildikó klasszikus és modern fúzióját megjelenítő jelmezeiben viszont nem lehet hibát találni. Így a sok-sok, csillogóra suvickolt balerinacipőjében tipegő kislány látványos produkciót élvezhet, amely Román Sándor koreográfus szerint nemcsak szórakoztat, de a férfi- és női szerepek hangsúlyozása nyomán nevel is.
(Cinderella – Mese az elveszett cipellőről és a megtalált boldogságról, rendező: Pozsgai Zsolt–Román Sándor, Experidance-produkcó, RaM Colosseum)
