Fiumétől alig egy óra járásnyira található a sziget, a Kvarner-öbölben, Rab szigetétől északkeletre öt, a szárazföldtől nyugatra hat kilométerre. Területe négy és fél négyzetkilométernyi, Primorsko-goranska megyéhez tartozik – lakatlan. E tényből következik neve is: Goli otok horvátul kopár, meztelen, csupasz szigetet jelent (olaszul L’isola Calva). Az első világháború során egy ideig az Osztrák–Magyar Monarchia orosz hadifoglyait szállították ide, ám történetéről a huszadik század negyvenes éveinek végéig szinte semmi érdemleges nem mondható el. 1948 júniusa után az 1947 vége óta lappangó, elsősorban balkáni imperialista érdekellentétekkel – no meg a brutális sztálini erőpolitikával – magyarázható szovjet–jugoszláv szakítást követően megkezdődik a hajtóvadászat a „hivatalosan” „kominformosnak” nevezett jugoszláviai sztálinisták, a szakadár titói pártvonalat ellenzők után.
Valójában persze nem csupán a kommunista pártok tájékoztató irodájának, a Kominformnak Jugoszláviát kiközösítő határozata ellen fellépőket üldözik, hanem gyakorlatilag mindenkit, akiről sejthető, hogy a titói politikai irányvonal potenciális ellenfele lehet. Akár „nacionalista”, vagyis a különböző jugoszláviai nemzetiségek érdekeit védelmezni és képviselni próbáló, akár a rendszer ilyen-olyan visszásságait nyilvánosan bírálni merészelő. Ezzel az ügyes „árukapcsolással” a jugoszláv vezetés gyorsan eléri, hogy bármelyik oldalon lévő ellenzékét likvidálhassa – ehhez szolgál elsőrendű felvonulási terepként, koncentrált megvalósítási helyként a sziget. Amelyet egyes vélemények szerint Aleksandar Ranković, Tito belügyi főnöke, mások szerint maga a vezér, más vélemények szerint egyik vagy másik buzgó titkosszolgálati vezető javaslatára szemeltek ki a titói jugoszláv gulág szerepének betöltésére. A szinte teljesen növényzet nélküli, kopár mészkő sziklák borította földdarabon az adriai nyárban 35-40 fok a meleg, novembertől áprilisig a kegyetlen, jéghideg szélvihar, a bóra teszi szinte elviselhetetlenné az életet, az ivóvíz a legnagyobb kincs, szökni gyakorlatilag lehetetlen – ideális helyszín emberirtó rabszolgatábor létesítésére.
A Punat nevű teherhajón 1949. július 7-én érkezik meg az első szállítmány, 1700 ember – a szigeten az őrségnek sebtében felhúzott szállásépületeken kívül a világon semmi sincs, mindent a raboknak kell megépíteniük, akárcsak Szolzsenyicin „klasszikus” gulágján. Goli otok története több korszakra bontható. Az első, a kezdetektől 1953–56-ig tartó, legvadabbnak és – viszonylag, persze – legismertebbnek tartott periódust követte a lényegesen „csendesebb”, 1970–71-ig terjedő időszak. Majd 1971-től az úgynevezett „horvát tavasz” és a fel-felerősödő koszovói albán ellenállási mozgalmak következtében a megint csak erőteljesebbé és intenzívebbé váló, egészen Tito haláláig (1980. május) húzódó korszak.
A tábor létszámáról különböző becslések láttak napvilágot 15-17 ezertől harminc-negyvenezerig, de annyi bizonyos, hogy minden időszakban ezres nagyságrendben sínylődtek itt emberek. 1971 után különösen nagy számban érkeztek a nacionalistának kikiáltott horvátok – Goli otok nemzetiségeinek számarányát összesítésben is ők vezetik. De vetekedtek velük a szintúgy tömegesen a szigetre szállított koszovói albánok (közöttük például az 1991-ben az Európai Parlament Szaharov-díjával kitüntetett Adem Demaçi, később az UÇK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg politikai szárnyának vezetője, aki 1958-tól három évig raboskodott itt – 22 éves, mikor elítélik…). És a bár nem teljes, de sok nevet tartalmazó Goli otok-
os fogolylistákon feltűnően sok a törökös, muzulmán név, az Ali, az Ahmed, a Mohamed – ami a bosnyákok jelentős számára utal. A 2003-ban, 78 éves korában elhunyt Alija Izetbegović, a független Bosznia-Hercegovina első elnöke ugyancsak Goli otok foglya volt: 12 éves börtönbüntetésének egy részét a szigeten töltötte – 1988-ban szabadult. Sok olasz is Goli otokon „vendégeskedett”: sorsukat egy kiváló fiumei irodalmár, Giacomo Scotti írta meg 1997-ben, Triesztben megjelent Goli Otok – Italiani nel gulag di Tito (Goli otok – Olaszok Tito gulágján) című purgatóriumos művében, amelynek megrázó hatása Itáliában csak Szolzsenyicin remekének oroszországi fogadtatásához mérhető.
És persze voltak magyarok is… Hivatalos adatok szerint „csak” 244 nemzettársunk járta meg az Adria pokolszigetét, de számos vélemény szerint ennél jóval többen, meglehet, akár kétszer ennyien is lehettek – mindenesetre a százas nagyságrend aligha számít túlzásnak. És vélhetően az a megállapítás sem, hogy az ismét délszláv hatalmi elnyomás alá kerülő délvidéki magyarság a második világháború befejeződése után rövid időn belül bekövetkező, a 44–45-ösnél máig jóval kevésbé ismert, nagy veszteségét is jelenti Goli otok, még ha az áldozatok száma közvetlenül nem is mérhető a partizán-tömeggyilkosságokban elpusztítottakéhoz. A cél jelen esetben elsősorban a megmaradtak szellemi vezetőinek kiiktatása volt a politikailag károsnak-veszélyesnek kikiáltott értelmiségiek eltüntetésével. Így lett Goli otok lakója a nemzetiségi szempontból különösen fontos tisztségeket betöltők közül az eredetileg református lelkész Keck Zsigmond, a Magyar Szó alapító főszerkesztője, Hock Rezső, a szabadkai Népszínház igazgatója, Dévavári Zoltán irodalomtörténész-szerkesztő, Brindza Károly újságíró, a Dolgozók című szakszervezeti hetilap szerkesztője, Dési Ábel költő, Lévay Endre könyvtáros-író vagy a nagy bohém, Markovics János zeneszerző-muzsikus-költő. (Minden Goli otokot megjárt magyar szellemi embernek meg kellett változtatnia a nevét: Keck Zsigmond Kossa János lett, Dévavári Dér Zoltán, Dési Ábel eredeti neve Sárkány Szilveszter, Markovicsé Medres volt.) Ugyancsak megjárta Goli otokot a 2013-ban elhunyt neves délvidéki magyar közgazdász, Szecsei Mihály is, aki 1990 és 2000 között a helyi magyarság képviselője volt a belgrádi parlamentben.
Ám létezett a szigetet megjárt délvidéki magyaroknak egy másik, nem kevésbé népes – sőt gyaníthatóan az előbbinél jóval népesebb – csoportjuk is. Az egyszerű bácskai-bánsági magyarok, mesteremberek, gazdák, munkások esetleg csak a kocsmában mondtak el egy-két viccet, netán felültek az őket provokálóknak, és „ugrottak” mondjuk Tito bírálatára vagy Sztálin „Jóska” dicséretére. Vagy a kelleténél hangosabban és nyilvánosabban adtak hangot véleményüknek… Így került Goli otokra sok „egyszerű” magyar ember nyomdásztól cipészig, szántó-vető parasztembertől technikusig. Közülük Mellár Lajos volt az, aki Csúrogon születtem címmel 1978-ban a Forum Könyvkiadónál megjelentetett önéletírásában színvonalas és szuggesztív fejezetet szentel a magyarok Goli otokon lezajlott szenvedéstörténetének. Gyakorlatilag ez az egyetlen hiteles magyar nyelven írott, magyar szerzőtől származó beszámoló az adriai pokolszigeten töltött évek szörnyűségeiről (Dési Ábel verseit és a versekhez írott néhány oldalas – csupán halála után publikált – prózai kiegészítését nem számítva). Ahogyan Hamlettel mondhatnánk: a többi – néma csend…
Egy horvátországi zsidó hölgy, Eva Grlić viszont nem volt rest, és Emlékezések című, 2001-ben magyarul is megjelent memoárkötetében hosszabb leírást is ad a nők szenvedéseiről Tito gulagján. Goli otok közelében, Szent Gergely (Sveti Grgur) szigetén női tábort is létesítettek – a rabok előbb Goti otokra kerültek, majd a közeli, kisebb földdarabon felépítették saját lágerüket.
Az élet Sveti Grguron és Goli otokon egyaránt nagyjából a klasszikus lágerirodalomból megismert, sokszorosan „emberalatti” módon zajlott: a Salamovtól, Rózsás Jánostól vagy éppen magától Szolzsenyicintől származó ábrázolások jelen esetben legföljebb csak annyival egészítendők ki, amennyit a különleges mediterrán szigetkörülmények biztosítottak: a kínzóeszközzé változtatott legkékebb tengerrel, az Adriával, a szigeten található mészkőrengeteggel vagy a turistaparadicsomot jelentő speciális adriai éghajlati viszonyok „alkalmazásával”.
Ismét csak az erősen szűkítő hivatalos adatok szerint 413 ember veszítette életét a szupertitkos Goli otokon. A körülmények és a szakirodalom akár csak részleges ismerete alapján már megkockáztatandó a kijelentés: ennek nyilván a többszöröséről lehet szó. (Egyes források szerint az előbbi szám tízszerese, négyezer körüli, mások szerint öt- és húszezer közötti lehet a szigeten elpusztultak száma.) Mivel legtöbbjüket egyszerűen a tengerbe hajították, viszonylagosan pontos szám is csak nehezen becsülhető meg.
Scotti és az alig fellelhető magyar szakirodalom mellett aránylag tekintélyes délszláv – szerb, horvát, szlovén – nyelvű (szép)irodalma van a börtönszigetnek. Közülük is kiemelkedik Branko Hofman Reggel is sötét van, Dragoslav Mihailović Mikor virágzott a tök és Rade Panic Tito Hawaiija című alkotása (az előbbi kettő magyar fordításban is olvasható). A dokumentumpróza terén azonban nem ennyire jó a helyzet: egyedül Dragoslav Mihailović terjedelmes, de több szempontból hiányos Goli otok-kötetét említhetjük. A macedón bolgár Venko Markovszki Goli otok: a halál szigete címmel episztolaformákban tárja elénk a pokolsziget valóságát. Olasz írók is feldolgozták a börtönsziget iszonyatát: Ligio Zanini Martin Muma és Claudio Magris Vaktában című regényében (utóbbi magyarul is megjelent).
A diktátor távozása után, 1980 és 1988 között már csak köztörvényes bűnözők tartózkodtak Goli otokon. A tábor 1989-ben zárt be, majd sokéves gazdátlanság következik, „megspékelve” az 1991-ben kitört háborúval. A sziget haláltáborának maradványai – közel ötezer négyzetméternyi „beépített” területtel – máig elhagyatva, pusztulva megtekinthetők turistalátványosságként, „horvát Alcatraz/Ördög-sziget”-féle prospektusszövegekkel, jó pénzért, szervezett program gyanánt. 2014 második felében felröppent a hír: a horvát állam áruba bocsátotta a szigeten található épületeket és építménymaradványokat. A vagyonkezelő hivatal illetékese szerint szeretnék, ha a szigetet emlékhellyé alakítanák át, így is „megmaradna a hely idegenforgalmi vonzata, de állami szervként a bérlőnek, illetve a vásárlónak nem szabhatunk feltételeket erre vonatkozólag”, nyilatkozott. A horvát művelődési minisztérium később arról értesítette a közvéleményt, hogy nincs pénz az emlékhely megvalósítására.
