Nyugaton a helyzet változatlan. A horvát klasszikus költő, Marcus Marulus Spalatensis, alias Marko Marulić Judit eposzát s Imádság a török ellen, illetve Jeruzsálem városának panasza című epikus költeményeit olvasva akaratlanul is Remarque híres regényének itt szimbolikusan értelmezendő címére kell gondolnunk. Ma az írott s az elektronikus sajtó naponta közli a migránsáradattal s az Iszlám Állam nevében elkövetett terrorcselekményekkel összefüggő híreket s azt is, hol tart éppen „Európa bölcseinek” a kvótarendszerrel kapcsolatos elképzelése.
Nem kevés információ jut el az olvasóhoz Kelet- és Közép-Európa uniós államainak az áradat feltartóztatása érdekében tett erőfeszítéseiről, s az is napi hír, hogy az EU senki által meg nem választott, ám magukat a migránskérdésben egyedül illetékesnek tekintő döntnökei milyen arroganciával reagálnak a közép- és kelet-európai politikusok Európa határvédelmét sürgető-követelő indítványaira.
Az említett horvát klasszikus költő és a maga korában európai hírű morálteológus idézett műveit olvasva lakonikusan megállapíthatjuk: jó ötszáz év alatt az iszlám Európát fenyegető offenzívájához a Nyugat viszonyulása semmit sem változott.
Mert mi is történt Marulić korában – nem csak horvát földön – egész Délkelet- és Közép-Európában félezer évvel ezelőtt? Marulić említett művei a térség geopolitikai helyzetének hű tükrei. 1467 után a Balkánon felerősödő „törökveszély” (Türkengefahr) már, más települések mellett, Dalmácia szellemi és közéleti központját, Spalatót (Split) is fenyegette. 1471-ben a Neretva menti Počitelj elfoglalásával török kézre került a makarskai tengermellék, ami Spalato számára tragikusnak bizonyult.
Az ezt követő évtizedekben a veszély tovább nő: 1481-ben II. Bajazid seregei elfoglalják a Cattarói- (Kotori-)öböl erősségeinek egyikét, Hercegnovit. Hunyadi Mátyás halála után (1490) a török nyomban támadást indít a horvát és a bosnyák területek ellen. 1493 nyarán török seregek dúlják Horvátországot, Kranjt, Stájerországot, és szeptember 11-én a dalmáciai Udbinánál súlyos csapást mérnek a Derencsényi Imre vezette horvát–szlavón haderőre. Tizenháromezer horvát harcos veszti életét a „horvát Mohácsként” emlegetett csatában – maga Derencsényi bán török fogságba esik. 1500-ban már Dalmácia velencei fennhatóság alá tartozó városaiig (Nin, Zára, Sebenico, Trau, Spalato) hatol a török – sok kárt okozva a városokat övező településeken. 1507-ben a Spalato környéki falvakat dúlják a török csapatok, rabszíjra fűznek férfit, nőt, öreget és gyereket.
A támadások gyakorisága miatt Spalato püspöke, Bernardin Zana 1512-ben drámai hangú beszédben tárja a lateráni zsinat elé a várost és környékét ért tragikus eseményeket. Egy év múltán ugyanitt Scardona püspöke, Stjepan Kozić már egész Dalmácia fenyegetettségéről szól a szentatya s a zsinat résztvevői előtt. Nem sok eredménnyel. Segítség nem érkezik, s a következmény: 1516 és 1522 között a térség három erőssége: Tinin (Knin), Scardona (Skradin) és Klissa (Klis) elestével kell a térség lakóinak szembesülniük.
A költő Marulić előbb latin nyelvű episztolában kér segítséget VI. Adorján pápától, majd megírja híres fohászát Imádság a török ellen címmel. Ismételjük: mindhárom említett költemény a korabeli geopolitikai helyzet hű tükre. A Jeruzsálem-panaszvers címzettje az újabb pápa: X. Leó, akit a vers szerzője arra szólít fel: szervezzen törökellenes koalíciót az európai uralkodókat mozgósítandó, s hirdessen keresztes hadjáratot Jeruzsálem felszabadítására.
A megszólított főpásztor – szól a vers szerzője – „Péter hajójának boldog kormányosa”, ki a „pásztorbotot az Úrtól azért kapta”, hogy őrködjék a keresztény világ s Európa békéjén és biztonságán. Marulić páratlan politikai tájékozottság birtokában vázolja fel az egykorú európai geopolitikai helyzetet, s számba veszi a nyugat- és közép-európai térség mindazon nemzeteit, illetve országait és uralkodóit, amelyek és akik a török potenciális fenyegetettjei, illetve a Jeruzsálem felszabadítására szerveződő keresztes hadjárat résztvevői lehetnének.
A sort a spanyolokkal kezdi, majd a franciák és az angolok után a csehek meg a magyarok következnek, s az olasz fejedelmek, Milánó, Ferrara, Mantua, Genova, Piemonte, Nápoly és Velence uralkodói – nem feledve ez utóbbi szárazföldi és tengeri hatalmának erejét. A vers agitatív jellegét nyomatékosítandó a török offenzíva kárvallottjának, a kereszténységnek a veszteségeit, szorongatottságát, a konkrét megpróbáltatásokat sorolja fel.
A főpásztor nyájából „sokakat levágtak, másokat eladtak”, akik megmaradtak, „keresztény hitüket” kell hogy megtagadják, s „pogánnyá kell lenniük”. „Isten népe sohasem vágyott vérontásra” – érvel a versszerző –, de a pápa „jó, ha tudja”: „ha a szomszéd ház ég, / Nem túl sok kell ahhoz”, hogy Róma is lángra kapjon. „Nem tréfa, így mondják: teszik istállóvá / Szent Péter templomát, s félhold lakja Rómát.” „Te is fogoly leszel” – figyelmezteti a Pontifex Maximust – „tüzes villám öl meg, ha nem teszel róla. / Pompa és kényelem, mind semmivé lesz majd, / s oda lesz kincsed, s Egyházad vagyona. / Ha elseper Téged az a villámcsapás: / Hova lesz a néped? – lesz sikoly s jajgatás!”
Az Imádság a török ellen remekmű, világirodalmi antológiák reprezentatív szövege, tartalmát tekintve az európai törökellenes irodalom klasszikus alkotása. Spalato költője ezt is Rómának címezte, 1501-ben, római zarándoklatakor a szöveget maga vitte a szent városba ezzel a vers akrosztichonjában olvasható latin nyelvű üzenettel: Solus Deus potest nos liberare de tribulatione inimicorum nostrorum Turcorum, sua potentia infinita. (Isten maga tud megmenteni bennünket ellenségünk, a török sanyargatásaitól az ő véghetetlen erejével.)
A műfajválasztás (imádság) a korszokás szerinti. A fohász voltaképpen persze panaszének (querela), amely egyfelől a töröktől elszenvedett megpróbáltatások felsorolása, másfelől a nép, a nemzet bűneivel kapcsolatos számvetés, lelkiismeret-vizsgálat, a középkori flagellum Dei (Isten ostora) toposz felelevenítésével: a török kegyetlenségével vétkei miatt sújtja a népet az Isten, s a fohásszal a költő az Úr megbocsátó kegyelméért kíván közbenjárni. A török pusztításának felsorolása meggyőző érvrendszer, amely reményt adhat a kiengesztelődésre.
A pogány horda nyomában mindenütt pusztulás: „Ligetet és falut, városokat rombol, / férfit, nőt s ifjút rabszíjon elhurcol”, a hősöket „harcban rendre legyilkolja, / a harcra gyöngéket veri súlyos vasra, / anyjától kisfiát durván elszakítja, / serdülő leányát is mind meggyalázza; / kedvestől mátkáját viszi messzi földre, / ezt már itt eladják, amazt meg száműzve”. Az oltárt „vandálul rombolják, / a szentelt tárgyakat pusztítják, gyalázzák, / lóistállóvá lett a templom szentélye, / korpusszal a kereszt földön összetörve. / A miseruhákat szabják barbár módra, / parádés ruhának húzzák fel magukra; kehelyből serleget, szablyát a pasáknak, / fegyverkészítőkkel ők kovácsoltatnak […] szüzeinket rendre meggyalázzák, / elfogdosva őket teszik rablányokká. / Zsenge gyermekeket mind körülmetélik, / s ez nagyobb gyalázat, mint hogyha megölik. / Udvarházainkat rendre elfoglalják, / régi gazdáikat teszik így koldussá. / Nem lankadnak ezek se éjjel, se nappal, / a kereszténységet űzve szakadatlan.”
A panaszvers érvei s a spalatói költő előbbi költeménye, a dalmáciai főpapok segélykiáltásai a korabeli Nyugat-Európában süket fülekre találtak. Néhány évtizeddel később, Buda 1541-es elestét panaszversben elsirató másik horvát költő, Mavro Vetranović a keresztény uralkodóknak és az olaszoknak címezett verseiben (Ének a keresztény uralkodókhoz, Ének az olaszokhoz) még mindig Nyugat-Európa urainak érdektelensége miatt panaszkodik, majd ő is a pogány hódítók elleni harcra, összefogásra szólítja fel őket – felelősségüket hangsúlyozva Mohács s Buda veszése miatt.
A verseket olvasva ma szükségszerűen tolakodik elő egy kérdés: a két horvát klasszikus költő, ha ma írná meg őket, kik lennének a címzettek?
Nyilván Jean-Claude Juncker, Angela Merkel, Martin Schulz és bizonyára Ferenc pápa.