Valószínűleg soha nem voltam István atya kedvenc növendéke, és kár lenne tagadni egymással szemben táplált érzéseink kölcsönösségét. Ennek ellenére egy pillanatig sem gondolom úgy, hogy nem volt nagyszerű ember. Rengeteget tanultam tőle, ki tudja, mennyi idő lenne elég megköszönni. Közvetlen személyisége mindenkit megérintett vagy így, vagy úgy. Korpuszkuláris alkata nem csupán testi volt, valamiképpen a lelke is nagyra nőtt. A hatása alól senki sem vonhatta ki magát. „Kisfiam, nagy pofon lesz” – dörögte rá néha egy-egy minden mértéket meghaladó szemtelenkedőre a gimnázium folyosóján. Minden esetben határozottan lépett fel, akár interplenáris verekedés támadt két osztály között, akár valaki gonosz mód megsimogatni készült szépen növekedő pocakját.
A Kádár-kor hazugságaihoz képest szokatlan hitelességgel tolmácsolta az élet igazságait. Amikor például történelemből 1956-hoz értünk, amely korszakot a rendszerváltás előtt a legtöbb középiskolában, elkerülendő a kényelmetlen ferdítéseket, többnyire már nemigen tanították, mély lélegzetet vett, és fújtatva azt mondta: „Ellenforradalom. Persze.” Pontosan tudtuk, miről van szó. És a szünetben az apróbb részletekkel is megismerkedhetett mindenki, aki otthon netán még nem hallotta, mi történt akkoriban.
No és a folyosói beszélgetések során még ennél is tovább ment. Túljutottunk a földi lét határain. Azok voltak a legszebb pillanatok, amikor az örök élet nagy kérdéseire kaptunk valami eligazítást. Nem ő volt az egyetlen, aki ebben segített, és bizonyosan nem is a legjobb. De ma már világos, hogy mindez lényegtelen.
Az egyik alkalommal még a szünetben távolabb ügyködők számára is lehetetlen volt nem hallani a peripatetikus tanítást: „Lesz majd nagy meglepetés! – szuszogta a folyosóhosszokat róva. – Mikor, István atya? – remegték a gyengébb tanulók az osztályozó konferencia kellemetlenségeire gondolva. – Majd meglátjuk mindannyian, mi lesz az Örök Bíró előtt. Könnyen lehet, hogy egyszerre fog üdvözülni a vértanúhalált szenvedett misszionárius és a kannibál, aki nyársra húzva parázson megsütötte és megette a hittérítőt.”
Hát ez tagadhatatlanul ütős igazság. Messze túl van mindenféle érdemjegy kérdésén. Nem is szívesen gondolunk bele. A kannibál még csak hagyján, de most akkor valóban Kádár János, aki meggyónta bűneit a halála előtt, ugyanúgy üdvözült, mint talán Nagy Imre?
És Nyers Rezső, aki szintén részt vállalt a leszámolásban? Ha megbánta, és feloldozást kapott, ő is? De megbánta-e?
Nem emlékszem arra, hogy nyilvánosan tett volna valami gesztust. Inkább kibújni igyekezett a felelősség alól, akárcsak Biszku Béla és a többiek. Nyers úgy vélte, Nagy Imre ellen akkor is lefolytatják a koncepciós eljárást, ha ő nemmel szavaz. Nincs is felelőssége. Ezt a véleményét erősítette meg a Fővárosi Főügyészség, amikor bűncselekmény hiányában elutasította az ellene tett feljelentést. Érdekes dolog ez, hiszen ezek szerint nem történt bűncselekmény, mégis megöltek, bebörtönöztek, kilakoltattak sok ártatlan embert.
Azóta sincs, már nem is lesz felelős; a hajdani állampárt egyetlen vezetője se gondolta soha úgy nyilvánosan, hogy felelősség terhelné bármi miatt is. Senki nem mondta, hogy bocsánat. Persze, volt, aki őrült félelmében külföldre menekült, volt, aki öngyilkos lett, összeomlott, megtört a rossz lelkiismeret terhe alatt, de ország-világ előtt senki se vállalta a bűnét. Nyers Rezső sem.
Ugyanez a helyzet az ügynökökkel: nemigen volt olyan rendszerváltás előtt tevékenykedő titkosszolga, aki önként kiállt volna tetteiért a közvélemény előtt. Inkább csak az történt, hogy akire rábizonyították sötét múltját, tiltakozott, feljelentéssel fenyegetőzött, jóhiszeműségét emlegette, olykor büszkén vállalta hazafiasnak beállított tevékenységét.
Az elhúzódó tragikomikus szcenárió legújabb fejezete méltó magasságokba emelte a hazai ügynökkérdést. A közelmúltban ugyanis a 66 esztendős, Cicciolina művésznéven elhíresült Staller Ilona vallotta be a Channel 4 Discovery Italia beszélgetős műsorában, hogy Katicabogár fedőnéven kémkedett a kommunista titkosszolgálatnak. Szobalány volt, megbízatása pedig arra szólt, hogy praktikái segítségével a Duna Intercontinental vendégeiből titkokat szedjen ki.
Ő azonban nem volt vérbeli Mata Hari, a munkájának csak egyik részét élvezte, s mivel követni kezdték, megfigyelték, félni kezdett, hogy elteszik láb alól. Nemzetközi karrierje az után kezdődött, hogy egy olasz kamuférj segítségével távozott az országból. Kíváncsi lennék, milyen hivatalos jelentések készültek az ügyosztály számára későbbi munkásságáról.
Itt tartunk most, csaknem három évtizeddel a rendszerváltás után. Végre van egy új, a nyilvánosságot önként és bátran vállaló ügynökünk. Nagy megbánást persze ő se tanúsított eddig, de még megtörténhet ez is. Akkor figyelni kezd majd Keresztelő Szent Jánosra, és bűnbánatot tart. És meglátjuk majd, hogy a vámosok és az utcanők megelőznek-e Isten országában.