Figyelem az elkeseredett ellenzéki megnyilvánulásokat. Régi és új „baloldaliak” keresik-kutatják a magyarázatát, hogy miként eshetett úgy, ahogy esett, miként lehetséges, hogy zsinórban harmadszor, ráadásul eddig sosem látott arányban… Mi is győzött? A jobboldal? A konzervatívok?
A nemzetiek? A népben és nemzetben gondolkodók? A fasiszták?
A múltba kövült nacionalista mucsai vidék? Rettegett Viktor, a rém?
Közgazdász, filozófus, politikus és politológus, tévés személyiség, megmondóember mind mondja a magáét, fröcsögve vagy intelligensen, gúnyosan, ostobán, elkeseredetten, rezignáltan. Sok mindenben igazuk lehet, sok mindenben tévedhetnek, egyik-másik vélemény elgondolkodtat, a többség azonban létében magyarázza azt, ami történt.
Nem ért semmit, nem tanult semmit, nem gondolkodik el semmin, nem akar megbocsátani, és nem akar bocsánatot kérni, nem bánt meg semmit, nem keresi a saját felelősségét, fújja ugyanazt, amit húsz éve, harminc éve, amivel sikerült kiürítenie, értékelhetetlenné tennie, hiteltelenítenie önnön irányvonalát.
Szerencsétlenek, gondolom, magatoknak csináltátok. Kellett ez nektek?
Káröröm. Milyen ronda szó. Vagy épp attól szép, hogy csúnya? Ékesen fejezi ki a rút tartalmat? Nem szívelhetem őket, akik, miként a Bourbonok, semmit sem felejtettek, és semmit sem tanultak.
Nem szeretem őket, szenvedésük, önző és vak kínlódásuk, tehetetlen és értetlen fájdalmuk mégis elszomorít. Nem érdekel, hogy mást gondolnak, mást szeretnek, mást vélnek üdvözítőnek. Ez nem érdekes, hisz nem kell egyetértenünk, mert aki elmúlt harminc, és nem maga a Megváltó, nem olyan sötét, mint a föld, nem őrült megalomániás, az tudja, hogy egyetlen igazság nem létezik. Igyekszem megérteni őket.
Nem szívjóságból, nem gyöngeségből, nem is megalkuvásból, hanem mert ők is az ország, ők is a népem, ha lenne magyar futball, akkor az ő szívük is a koronás, hármas halmos, kettős keresztes címerrel ékes meggypiros mezért verne hevesen. Igyekszem megérteni őket, mert ha nem próbálkozom, ha lövésem sincs arról, kik ők, és mit akarnak, és azt miért éppen úgy akarják, akkor nem ismerem önmagam sem, nem ismerem a népem, a hazám. Akkor olyanná leszek, mint ők.
A sokadik értetlenkedő elemzés, vádaskodás és jeremiáda után kezd összeállni bennem valami. Valaminek a nem léte.
A hiány kezd összeállni. Éppen a legeslegelkeseredettebbeknél a legordítóbb ez a hiány. Azoknál, akik még hetekkel az eredmény kihirdetése után is kábák a csapástól, szédelegnek a kétségbeeséstől, kóvályognak az önsajnálattól. Leginkább náluk érhető tetten az űr.
Egyikük sem emlékszik. Rám. Az én fájdalmamra. Amikor én voltam kába a csapástól, szédelegtem a kétségbeeséstől, mert ők a pufajkás gyilkosra vagy a D–209-es ügynökre, a 23 millió migráns román munkavállalóval fenyegetőző pszichopatára, a határon túli magyarokkal való nemzet- és sorsközösség megtagadására buzdító, beteg elméjű, rafinált őrültre adva a voksukat ültek győzelmi lakomát.
Amikor minden kifordíthatóvá lett, amikor a szavak elveszítették tartalmukat, az uralkodói ereklyéből svájcisapka, Isten anyjából szűzkurva, a hazugságbeszédből őszinte vallomás lehetett. Nem emlékeznek semmire. Semmire, ami nekem fájt.
Nem emlékeznek arra, hogy hallgattak, amikor szerb tüzérség ágyúzott magyar falvakat, amikor a Vajdaságot elárasztották a koszovói menekültek, amikor ezek a „menekültek” éjjelente magyar házakra festették fel, hogy „Takarodjatok, magyarok! Meghaltok, magyarok!”, nem emlékeznek a Kolozsváron bezárt magyar iskolákra, nem emlékeznek semmire, nem emlékeznek arra, amikor ők bántottak, amikor ők okoztak fájdalmat, amikor a közönyük, az érdektelenségük a másik szívébe vágott, csak és kizárólag arra emlékeznek, amikor őket bántották. Nem értik, hogy más is fájhat, mint ami nekik fáj. Nem tudnak bocsánatot kérni, ezért nem tudnak megbocsátani sem.
De hagyjuk ezeket, ősrégi ügyek, egy tizenéves mit sem tud róluk, vagy ha mégis, akkor olyan neki, mint Bizánc eleste vagy a mohácsi vész.
Malevolentia. A mások szerencsétlensége, esendősége láttán kerekedő rosszindulatú jókedv, kaján derű. Hát ez az! Ez a bajom. Egyrészt hogy nem kerekedik. Se kaján, se rosszindulatú. Rosszkedv kerekedik. Másrészt nincs, akin rosszmájúan mulathatnék, hiszen ez esetben a más is mi vagyunk.
Ahogy „mi” voltunk azok is, akiknek Krisztina erdélyi unokahúgom a 2004. decemberi népszavazást követő valamelyik éjjel, úgy éjféltájt azt vágta a pofánkba (a marosvásárhelyi orvosi egyetem kollégiumának folyosói telefonján keresztül): „Kik vagytok ti? Állatok? Megtagadjátok a saját véreiteket?” Én is „ti” voltunk, akartam vagy sem, holott én igennel szavaztam a határon túli magyarok honosításának kérdésében.
Elkeserít az ellenfél, a méltó ellenfél hiánya. Hogy azt látom, már megint nincs második csapatunk, megint nincs vészkijárat, menekülési útvonal, B terv arra az esetre, ha az A csődöt mondana. Megint egy lapra kell feltennünk mindent. Mert azok, akik mindig kétely nélküliek, akik a szocialista vagy liberális demokrácia híveinek, vagyis a szép jövő egyedüli letéteményeseinek hiszik és mondják magukat, azok képtelenek előállni valamivel, ami eladható portéka volna.
És ez nagy kár, mert az ember akkor ér valamit – tőlem nevezzék, aminek akarják, ókonzervatívnak, őskereszténynek vagy ultraliberálisnak –, ha nem beleavasodik, belepállik és rohad a saját megszokott világába, hanem friss levegőre vágyva új utakra, új felfedezésekre, ismeretlen tengerekre és óceánokra indul.