Amikor olyan aranyló sárgára változik egyszer csak a világ, s az idő úgy folyik, mint a méz, szóval októberben eljön a káposzta elrakásának ideje Erdélyben. És akkor eljön Homoródalmáson is, és nemcsak azért, mert Homoródalmás éppen Erdélyben van, annak is a közepén, hanem leginkább azért, mert a káposztát el kell rakni, az már egyszer faktum.
Rezeda Kázmér éppen arrafelé nyugtatta magát, a sárga őszben, amikor még egyszer, utoljára úgy elkékül az ég, s a napfény is összeszedeget még egy kicsike jó meleget a bokrok aljáról, öreg padlásokról, elaszott öregemberek homályosodó, de egyre messzebbre néző szeme világából, a drótra kiült verebek szárnyai alól, úgy gyűjtöget a napfény, mint a megszédült kódis, akit véletlenül beengedtek a gazdag emberek kastélyába.
Csárli, a pap – akihez Rezeda Kázmér járni szokott – úgy határozott, hogy elteszi akkor a káposztát. Rezeda Kázmér pedig, akit a sárga őszben elöntött a jóság, felajánlotta, felvágja s szépen csíkokra szeleteli a káposztát, legyenek annyival is beljebb, ha már egyszer odavan a nyugodt üldögélés a kertben, kicsike szilvórium s szivar mellett, míg Timi, Csárli pap asszonya esetleg összeüt valamiféle harapnivalót a konyhában, kicsike hideget talán, kolbászt, sódart kései paradicsommal, malomkeréknyi kenyérrel.
– Már miféle csíkokra? – kérdezett vissza Csárli pap, s a hangján érződött, nem viccelődni akar.
Rezeda Kázmér eddigi életében az eltett káposzta az a vecsési savanyú káposztát jelentette, amelyből készül a székelykáposzta, vagy csak úgy, a pörkölt mellé lehet harapni, ha előkelőbb vendégek vannak, akkor villával szájba segítve, ha meg kevésbé előkelő barátok, olyankor kézzel, mert úgy kicsinyt jobban esik.
– Hát a káposztát, olyan szép vékonyra…
– Mi egészben tesszük el.
És már hozta is a pap két zsákban a káposztát, szép, egészséges, egész fejeket, úgy is nézett ki egy pillanatra, mint egy karankawa indián a texasi partok mentén lévő Padre Islanden, amint egy hajótörést szenvedett kétárbócos túlélő matrózainak fejét viszi a törzsfőnök elé, hogy akkor mi legyen ezekkel, mert a hús java már fel van dolgozva, a fejekkel pedig mindig csak a gond van.
Tényleg szép fej káposzták voltak. Kemények, erősek, tömöttek, hibátlanok.
– És akkor most mi fog történni? – kérdezte Rezeda Kázmér, és az ő hangjában az érződött, hogy tényleg nincsen fogalma az egészben eltett káposzták titkairól.
A pap megérezte ezt, és elkezdett hadvezérként tenni-venni. Kutuzov a végső, a döntő ütközet előtt, annak biztos tudatában, hogy Napóleon tévedett, és egyetlen káposzta sem hordja tarsolyában a marsallbotot.
Mindenekelőtt nekifogott tormát pucolni.
– A torma minek kell? – kérdezte Rezeda Kázmér.
– Ízt ad, és az tartósítja is a káposztát – válaszolta Kutuzov tábornok, mialatt ügyesen lehámozta a következő torma héját.
– Mennyi torma kell bele?
– Hát amennyit fölvesz, de bőven – válaszolta a tábornok, és Rezeda Kázmér ilyenkor meg tudott volna bolondulni.
– Na, akkor hogyan készül ez a dolog? – tette fel az egyértelműsítő kérdést Rezeda Kázmér, Kutuzov Csárli pedig érezte, hogy a fölénye immáron kétségbevonhatatlan, s ami a legfontosabb, el is van ismerve, úgyhogy enyhültebb hangon, kevésbé kifeszült vállal belekezdett. Kiderült, hogy az egész káposztafejek torzsáját kell levágni, a fölső takaróleveleket lefejteni, s egy húszliteres hordót számolva úgy nyolc-tíz egész fej káposztát kell belepakolni.
Eddig tényleg nem tűnt bonyolultnak.
Ám a pap nem sokáig hagyta, hogy Rezeda Kázmér a mindent értés jóleső bizonyosságával szemlélje az eseményeket, ugyanis egyszer csak eltűnt valahol hátul a kertben, és kisvártatva néhány szál hosszú kóróval került elő. Rezeda Kázmér úgy döntött, nem kérdezi meg, mik azok a kórók, majd a pap elmondja, ha akarja. A pap pedig úgy döntött, akkor sem szólal meg magától, ha befordul a sarkon a világvége, és éppen a paplak tornácán akasztja szögre a kalapját. Végül persze Rezeda Kázmér törte meg a csendet, mert muszáj volt kitudnia, mik azok a kórók.
– Ez kapor – mondta a pap, és valami alig észrevehető mosoly bujkált a szeme sarkában.
– Kapor? A kapor zöld, és rövid csokorba van kötve! – méltatlankodott Rezeda Kázmér, mert nem szerette, ha rászedik.
– Ja, az olyan. Aztán meg megnő, kiszárad, s akkor meg ilyen. – Azzal a pap elballagott a tornác végibe, és hozott egy másik csokor száraz kórót. Rezeda Kázmér feladta a harcot, és mindjárt kérdezett.
– Ez? Ez csombor – mondta a pap, aztán nekifogott megmosni a száraz kórókat, s egyformára tördelni, meg afféle csokorba kötni, vegyesen, a kaprot is meg a csombort is, s amikor készen volt a kórócsokor, beletette a hordó aljába.
– De így szárazon nincsen neki íze – mondta Rezeda Kázmér, nem azért, hogy kötekedjen, hanem mert tényleg, miért lenne íze például a kapornak szárazon?
– De majd a só kihozza az ízét, nem kell aggódni.
– Kell bele só?
– Hát persze hogy kell. Láttál már rendes ételt só nélkül? És a só is tartósít, ugye. Van, ahol úgy csinálják, hogy a torzsát kivágják, és a lyukba tömik a sót. A só a lelke az egésznek.
– Értem. Te mikor teszed bele a sót?
– Én nem teszek bele sót.
Rezeda Kázmér úgy érezte, a beszélgetésük, de talán egész eddigi barátságuk valamiféle fordulóponthoz érkezett. Most vagy elveszi a Csárli paptól azt a nagy kést, amellyel lemetszi a torzsákat, és leszúrja a papot, vagy megkérdezi, hogy ha egyszer a só a lelke az egésznek, akkor miért nem tesz bele sót.
– Te ember…, ha egyszer a só a lelke az egésznek, akkor miért nem teszel bele sót? – kérdezte Rezeda Kázmér, s a kérdés azt is jelentette egyben, hogy a pap életben maradt, lassan sodort egy cigarettát, külön bement a konyhába kicsike pálinkáért, rágyújtott, mélyet szippantott, akkurátusan megitta a pálinkát, s még mielőtt harsogó nevetéssé változott volna a szeme sarkában bujkáló nevetés, halkan megszólalt.
– Azért, mert mi a Sóskútról hozott vízzel sózunk. Menjünk is, hozzunk vagy öt litert!
És addigra Rezeda Kázmér megbékélt, és mentek.
Homoródalmás közepén ott a Sóskút. Kicsike ügyes házikó van emelve a kút köré s fölé, odabent meg olyan rendes, kávás kút álldogál, lehet vagy tíz méter mély, csak az a furcsa, hogy mindent belep a só. A kút káváját, a földet, a vasakat, a vedret, minden-minden csupa só odabent.
– Elég erős a koncentrációja – mondja a pap.
Aztán Rezeda Kázmér elolvasta a tájékoztató táblát, amelyből a következők derültek ki: „A Kis- és Nagy-Homoród mentén található sóskutak, így a homoródalmási is szerves részét képezik az itt élő emberek mindennapi életének a történelmi időktől napjainkig. Ezek vizét főzésre, téli savanyúságok eltevésére, disznóvágások alkalmával a hús és a szalonna sózására, az állatok sóztatására, illetve fürdésre és lábáztatásra használják.”
Csárli pap meg ott állt mögötte, és meg is szólalt.
– Előbb kiáztatjuk benne a lábunk, aztán tesszük a káposztára!
De Rezeda Kázmér ezt már nem vette föl. Hanem megtöltötték az üvegeket, s vitték a vizet hazafelé.
Mire hazaértek, megtelt az udvar vendéggel, ugyanis Timinek, a pap nejének kortársi találkozója volt, negyvenéves. Ott téblábolt az udvaron nagy csomó negyvenes homoródalmási s onnan elszármazott nő meg férfi, s az egyik mindjárt meg is kérdezte:
– A Sóskúton voltatok?
– Ott.
– A nagyanyám annak idején mindig ezzel főzött. Mindig süllögött egy veder sós víz a kályha mellett, s ami só abból lett, azzal. Ha néha véletlenül rendes sót kellett használjon, akkor vagy sós lett az étel, vagy sótlan, de jó csak ezzel.
S aztán már hamar ment minden. Bekerült tehát a kapor-csombor kórócsokor a hordó aljára, rá vagy tíz fej káposzta egészben, aztán kilenc liter vízhez egy liter sós víz a Sóskútról, ebből két forduló, rá a nehezék, végül a tető, és Rezeda Kázmér meg a Csárli pap az egészet lecipelte a pincébe. Betették jó hátra, s mikor jöttek kifelé, a pinceajtóban ott állt a papné.
– Aztán ezt majd három év múlva dobod ki a ganyédombra, mint tegnap a három évvel ezelőttit?
– Hát, ha nem főzöl serényen töltött káposztákat, akkor ejsze igen!
Rezeda Kázmér ekkor elvonult hátra, a kert végébe egy szivarra, mert olyan mosoly kezdett bujkálni a szeme sarkában, amelyet jobb, ha a pap nem lát. S onnan, a kert végéből látta, hogy a falu férfipopulációja hosszú, tömött sorban halad a Sóskút irányába.
Október volt. A káposztásítás ideje.