Budapesten, a Havashalom utca és tér környékén, a XVI. kerületi önkormányzat épületének közelében járunk. A koronázás ezeréves évfordulóján, 2001. augusztus 20-án országalapítónk, Szent István király emlékművét avatták itt. Máig őrzöm ennek a napnak a hangulatát, az idősebbek meghatottságát, a fiatalok csodálkozását.
Ahogyan a gyerekek fellépkedtek a kőlépcsőn, hogy a három méter magas, bronzból készült alkotást megsimogassák. Már akkor érezni lehetett, hogy akik itt élnek, szeretni fogják, büszkék lesznek rá. Így lett. Pedig egy olyan, hetvenezer lakosú kerületről van szó, amelynek városrészei Árpádföld, Cinkota, Mátyásföld, Rákosszentmihály és Sashalom.
Nyilvánvaló, hogy különböznek a helyi gazdasági, környezeti adottságok, az emberi habitus, gondolkodás. Mégsem volt morgás, hisztéria, hogy „minek ez ide?”. Szent István alakja nem elvont műtárgyként magasodik fölénk, élet van körülötte. A parkban kamaszok gördeszkáznak, a játszótéren kisgyerekek, kicsit távolabb pedig megvan a helye az elcsendesedésnek.
R. Törley Mária szobrászművész éppen így képzelte a megtartó erő, a hit hétköznapi találkozását némelykor ijesztő, máskor teremtő emberi csodákra kész korunkkal. Napjainkban a reformáció ötszázadik évfordulójára készített szoborcsoportjával ezt a szellemiséget viszi tovább.
R. Törley Mária szobrászművész
Aranyló, októberi délutánon mutatja meg a környezetet és az avatást előkészítő munkálatok egyik fázisát. Az előbb említett helyszínről elindulva kis sétával tágas platóra érünk. Smaragdzöld a gyep, erősödnek a nemrégiben idetelepített fák és bokrok. Tekintetemet szinte vonzza egy fehéren világító kör, a szökőkút, amelynek közepén nyolcvan centiméter átmérőjű gömb van. Ennek közepéből folyik majd a víz. Az emlékmű átmérője 13 méter, ezen belül van a másfél méteres díszburkolat, majd a három köríves kőpad a 2,5 méteres bronzszobrokkal. A padok oldalán evangéliumi idézetek olvashatók.
– A körformával a védettség, nyugalom érzését szeretném felkelteni – magyarázza a művész.
Alig hiszek a szememnek, amikor azt látom, hogy távolban a budai hegyek kéklenek. Nem tévedek. Olyan ponton állunk, amelynek tengerszint feletti magassága a Gellért-hegyével azonos. Így már kezdem megérteni, mit keres itt az új építmény, a kilátó, amelyről a szerelők, akik fenn dolgoznak, azt mondják, szinte egész Budapest pompázik majd előttünk.
*
Nehezen hihető, hogy ennek a szépségnek a helyén négy éve elhanyagolt, gazos terület volt. Egyesek szemétlerakónak használták, a jobb érzésűek szabad parkolónak. A kerület polgármesterét, Kovács Pétert és munkatársait jó ideje nyugtalanította ez a helyzet. Tudták, hogy fekvését és kiterjedését tekintve is különleges a helyszín, s az ingatlanpiac felfutásával jó áron dobra verhetnék, ám ez nem illett gondolkodásukba.
Nemet mondani az általános trendre, amely ráadásul praktikusnak is tűnik – ehhez kell némi bátorság. De mindig nehezebb kitalálni és megvalósítani, hogy mi legyen a második lépés. Azt tudták, hogy időtálló, közösséget gyarapító dolgot szeretnének létrehozni. Ehhez persze nem elég a gondolat és az akarat, szövetségeseket kellett keresni.
Szerencsére a helyi képviselő-testületben több egyívású, a szűkebb pátriájához erősen kötődő ember dolgozik. Nem mellékes az sem, hogy tevékenységükben a múlt és a jelen megtartó értékeit tekintik igazodási pontnak. S fontos számukra minden cselekedet, amellyel a rendszerváltozás óta közelmúltunk történelmének sebeit gyógyítani lehet.
*
Három évtizede, ha Mátyásföld szóba került, a megszállás, a szovjet katonáik jelenléte villant fel előttünk. Ma a hajdani főhadiszállásuk helyszínén, az átalakított épületeket gyönyörű park veszi körül, sportpályákkal, uszodával. Itt jutottak méltányos körülmények közé a még élő, rászoruló 1956-os szabadságharcosok is.
Az Erzsébetliget nevet viselő területen színház, kiállítóterem nyílt. Árpádföldön 2016. október 23-án avatták fel a mártírhalált halt Tóth Ilona emlékházát, amely a hazai „büszkeségpontok” egyik állomása. E kiragadott példák azért is fontosak, mert szorosan kapcsolódnak azon értelmiségiek, művészek értékrendjéhez, akikhez R. Törley Mária tartozik.
Nem véletlenül kereste meg őt négy évvel ezelőtt Szatmáry Kristóf, a kerület országgyűlési képviselője, hogy van egy merész ötlete. Egy újabb emlékhely létrehozása a reformáció közelgő ötszáz éves évfordulója alkalmából. A hivatalos ügymenet, a tervek szakmai véleményezése után R. Törley Mária megkapta a megbízást.
A közelmúltban Magyar Örökség Díjjal kitüntetett művészről Tulassay Tivadar professzor mondta méltatásában, hogy számára a látható világ a lélekből fakad. Nála a kő, a bronz nemcsak a látványról szól, hanem fontos üzenetet hordoz. Erről az üzenetről kérdezem az alkotót ezúttal is.
– Tudtam, hogy olyan művet szeretnék létrehozni, amely arra mutat, hogy egy Istenünk van, arra kell figyelnünk, ami összeköt minket. És keresztény hitünk megtisztítására, erősítésére ma éppúgy szükségünk van, mint a reformáció kezdetén. A hitben rejlő, hazánkat megtartó erőt is szerettem volna formába önteni. Mindezt a megjelenített történelmi személyiségekkel, Luther Mártonnal, Kálvin Jánossal és Bocskai Istvánnal szimbolizálni.
R. Törley Mária olyan katolikus vallású ember, aki kisgyermekkorától családja politikai meghurcoltatása és a férjével később átélt próbák közepette nemcsak megtartotta, hanem nyíltan vállalta is katolikus hitét. Szerettei szellemi nyitottsága, humanizmusa mutatta meg számára az ökumené fontosságát a gondolkodásban, az emberi kapcsolatokban, a hétköznapi életben. Felmenői példáján át tapasztalta, hogy milyen érték a másik ember eltérő vallásának, műveltségének tisztelete.
Utóbbi mondatát azzal egészíti ki, hogy világnézete szerint ez csak akkor gyakorolható, ha a másik vallás nem gyűlöleten alapul, és nem követel kizárólagosságot magának. Ezért különösen jó érzés számára, amikor azt látja, hogy ahol él, a különböző vallási felekezetek egymást erősítve munkálkodnak.
Mielőtt formázni kezd, akár egy kortárs portrét, nagyon sok időt szán a szellemi felkészülésre. Szereti megismerni az embert, esendő voltát és erősségeit egyaránt. Történelmi szereplőknél mindez az adott korszak, a társadalmi közeg, a kultúra, a helyszínek minél alaposabb tanulmányozását jelenti.
*
– Igyekszem feltérképezni a múltból mindazt, amit értelmemmel és lehetőségeimmel megtehetek – mondja. – A reformáció emlékműve kapcsán az első perctől kezdve éreztem, nagyon nagy a felelősségem. Hogy ez nem nyomta el bennem az alkotó energiát, annak is köszönhető, hogy már ebben a periódusban is voltak segítőim, akik a protestáns vallástörténeti irodalomban bővítették ismereteimet.
Különleges olvasmányokra hívták fel a figyelmem, Jankovich Júlia művészettörténész szintén mellettem állt. Az első két év ezzel a történeti tájékozódással telt, lassan körvonalazódott bennem a három meghatározó személy alakja és az, hogy külsejükkel mit szeretnék kifejezni.
Aztán mindig eljön az a pillanat, amely kiszámíthatatlan, de törvényszerű: az ember vesz egy mély levegőt, és elkezdi felrakni az agyagot a vázra. Az amorf formából alakul a test, az arc, rárakódik a viselet, aztán módosul egy részlet, emiatt a többi arányon is változtatni kell. Létráról le, létrára fel, újrakezdés, ismét változtatás, éjszakai töprengések egy észrevételen, javaslaton.
Utóbbival kapcsolatban megjegyzi, hogy férje, Ruszina László, valamint Balás Eszter és Mihály Gábor kitűnő szobrászok voltak, akiknek szakmai kritikájára a megvalósítás különböző fázisaiban támaszkodhatott.
A végső igazítások az öntőműhelyben Luther Márton és Bocskai István bronzalakján
– Luther Mártont fiatalságának teljében ábrázolja, Kálvin János szálfaegyenes, aszketikus alak, Bocskai István maga a szilárdság. Sokan fogják kérdezni, miért épp ilyennek örökítette meg őket.
– Egy folyamatot szerettem volna általuk bemutatni. Szerintem a 33 éves Luther Márton forradalmár, aki azt mondja, ez így nem mehet tovább, le kell hántani a katolikus egyházról minden rosszat, ami rátapadt. Kálvin János valóban aszketikus jelenség volt, aki még szigorúbb keretek közé szorította, amit Luther Márton elkezdett. Nem véletlenül választottam harmadiknak Bocskai Istvánt. Személyét meghatározónak látom a reformációban és a hazánkat megtartó hitnek a küzdelmében.
Ő az, aki 1606-ban létrehozta az első európai vallásbékét. Törvény által mondatott ki, hogy a három eltérő keresztény felekezet tagjai közül senkit sem érhet bántódás hitének fennmaradásáért. Kompromisszumait és harcait a magyarság fennmaradásáért és Erdély függetlenségéért tette. Kezdetektől arra törekedtem, hogy mindhármuk arca hitet, erőt és büszkeséget sugározzon. Egy ideje nagyon foglalkoztat, hogy Európa milyen civilizációs és kulturális értékvesztésbe, válságba, mondhatni, veszélybe került. Ezért azt is remélem, hogy ez az emlékhely a mai embernek egyfajta kapaszkodót adhat.
Hiszen minden jóravaló embernek – ha nem hívő is – szüksége van az elcsendesedésre. Mindenkit feszít a kérdés, honnan jöttünk, miben élünk, miből meríthetünk erőt a folytatáshoz.
