Mint az ördög
A kalandregények történetei sivár koholmánynak tűnnek mindahhoz képest, amit a fiatal gazdásznak át és túl kellett élnie XX. századi bolyongása során.
Ifjabb Csepinszky Béla, a Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon Karának nyugdíjas tanára most olyan szenvedélyesen és bensőségesen beszél édesapjáról, mintha maga is átélte volna a szerbiai és a doberdói front poklát, mintha őt is Románia mélyére ragadta volna a hadifogolyvonat, hogy évekig tűrje a lágerélet szenvedéseit, amelyeket aztán soha többé nem lehetett kiheverni.
Igaz, ami igaz: Csepinszky urat sem kímélte a történelem: 1945-ben, kiskölyökként esett angol hadifogságba, majd gyerekfejjel végigélte azt a nyomorúságot, amelybe családjukat lökte a proletárhatalom hazatérésüket követően.
Hogy ifjabb Csepinszkyvel felidézhetjük az évszázados, ám a mai napig fájdalmasan aktuális történetet, az kisebb csodának köszönhető: egy kilencven éve megjelent könyv vezetett el hozzá. Amikor a Hadifogoly magyarok története című – és máig a téma kizárólagos (!) alapművének tekinthető – kétkötetes könyvet lapozgattam, feltűnt a romániai fogság fejezetét illusztráló karikatúrák sora.
Kifinomult humorú, mégis emberséggel és drámaisággal átitatott rajzokat láttam, amelyeket az alkotó torokszorító visszaemlékezései kísérnek. Az internetes kereső a név alapján néhány másodperc alatt irányított a ma is Keszthelyen élő Csepinszky úrhoz, aki kitüntető szívélyességgel fogadott otthonában.
– Nemrégiben az első világháborús halottakra emlékezve jártuk a temetőt, és megkérdezett egy televíziós stáb riportere, miért vagyok itt – idézi fel Csepinszky Béla.
– Mondtam neki, a feleségem családjából hárman vettek részt az első világháborúban, és mind a hárman elestek. Az én családomból is hárman vettek részt, de mind a hárman megmaradtak. De hát ki halt meg még, faggatott tovább a riporter. Ő ugyanis csak azt tekintette áldozatnak, aki elesett. Ez nagy tévedés! Sajnálom szegény halottakat, hiszen a legtöbbet áldozták a hazáért. De amit azok éltek át, akik végigküzdötték a háborút, és tűrték a szenvedést meg a fogságot, az talán még ennél is több fájdalom…
Édesapjának kétségtelenül kijutott e tapasztalatból. A húszéves gazdászdiák gyors tüzérségi kiképzést kapott, majd mehetett a szerbiai frontra ágyúállásokat ásni. Jellemző a vérre szomjazó osztrák–magyar haderő háborúkezdő állapotára, hogy 1914 esős őszén a fiatalembernek hazulról, szüleitől kellett bakancsért rimánkodnia, mivel saját félcipője nem bizonyult szalonképesnek a sáros árkokban.
Egy év múlva már az olasz fronton, a Doberdó egyik legvéresebb, leginkább támadott szakaszán, San Martinónál kellett állnia a sarat. Ha éppen nem a sokszoros túlerejű olasz szuronyrohamokat kellett visszaverniük, akkor a kavernák, azaz a mészkősziklába vájt mesterséges barlangok mélyére lapulva várták, hogy vége legyen a napokig elhúzódó, tébolyító pusztítással és hangzavarral kísért tüzérségi támadásoknak.
Olyan fáradtak voltak már, hogy minden körülmények között tudtak aludni. Egyik este Csepinszky álomra hajtotta a fejét, miközben odakint bömbölt az ágyútűz – ekkor a szegedi 46-os gyalogezred katonái védelmezték az állást. Amikor felébredt, nagyváradi bakákkal volt körülvéve.
Látva értetlenkedő arcát, elmondták neki, hogy éjjel történt egy s más: az olaszok lerohanták a kavernát, és lemészárolták a szegedieket. Néhány óra múlva a nagyváradiak kegyetlen közelharcban verték ki őket onnan. Mindössze ezeket a hadi eseményeket aludta át…
A Gondviselő azonban nem szunyókált el a 4. isonzói csata alatt sem. Amikor egy hajóágyúból kilőtt gránát telibe találta menedéküket, elviselhetetlen forróságot érzett, majd elájult. Katonái kaparták ki a kőtörmelék alól.
Negyvenen voltak a kavernában – egyedül ő maradt életben. A zágrábi kórházban tért magához, jobb oldala lebénult, gyomor- és tüdővérzése volt, megpattant hajszálerei miatt teste megfeketedett. „Úgy nézhettem ki, mint az ördög”, mondta később.
Hogy visszanyerje emberi formáját, üdülőosztagba került a csehországi Königgrätzbe. Majd Erdélybe irányították kiképzőtisztnek, mondván, ott úgysem történik semmi, kipihenheti a harctéri sokkot. Történt: 1916 augusztusában az Erdélyre sóvárgó Románia lerohanta Magyarország keleti régióit.
Csepinszky Béla önként vállalkozott arra, hogy Brassó körzetében, a Kárpátok ósánci átjárójánál robbantást hajtson végre – lefékezendő a beözönlő román hadsereget. A jó szerencse most sem hagyta el. Amikor meggyújtotta a gyújtózsinórokat, a románok már bekerítették, kénytelen volt hát lovát megsarkantyúzva nekik vágtatni, hogy elérje arcvonalát.
A felocsúdó románok géppuskával lőttek rá, de csak a lovát találták el, s így megadatott a fiatal tüzértiszt számára, hogy végigjárja a romániai hadifogolylágereket Șipotele haláltáborától Vasluin át Dobrovățig, miközben remek karikatúrákkal gazdagította a magyar hadifogoly-művészetet…
Fia most vastag dossziét vesz elő, majd egyenként kiemeli a Romániában készített, kissé már megsárgult, de még így is élénk színű rajzokat.
Rongyos ruhájú, bocskoros román őrkatonák; didergő hadifogoly, aki fektében még egy vaságyat is magára rak, hogy melegítse; „A fogolytábor milimárija” felirattal tiszti sapkás, de rakott szoknyájú férfiú porcióz aggályos gonddal tejet; elkeseredett arcú, zsinóros mentéjű, de csupasz ülepű huszárok a fürdőben; hórihorgas, finnyás képű német tisztek „Kamerádok” címmel; egymáshoz bújó török hadifoglyok – és persze a vízisakk feltalálójának emlékműve. Ifjabb Csepinszky úr a rajzok mögötti történetek kifogyhatatlan tárháza.
Névnapköszöntő lap, Dobrovaţ, 1917; „Nyári férfi divat Dobrovaţon, 1917” – képek a Csepinszky-hagyatékból
Láger a föld alatt
– A török foglyok olyannyira fáztak, hogy egyikük föltette a kucsmáját ősszel, és csak tavasszal vette le… És a haja is lejött vele – mondja nevetve.
– Ez meg itt apámék szobája – mutat egy kékesen derengő, tákolt ágyakkal, kis asztallal és fali képekkel zsúfolt, mégis otthonos lakrészre –: régi iskolában voltak elszállásolva, sokkal jobb körülmények között, mint a többiek, amiért a románoknak nagy köszönet jár.
A kevésbé szerencsések ugyanis Șipotelébe kerültek, amely hamarosan messze földön hírhedt haláltáborrá vált az ott dühöngő járványok miatt. Az osztrák–magyar és német hadifoglyoknak, illetve a betöréskor elhurcolt erdélyi civileknek, lelkészeknek, vasutasoknak, postáskisasszonyoknak sokszor még fedél sem jutott, így valóságos föld alatti város alakult ki a Jászvásár (Iaşi) közelében fekvő mocsárvidék lágerében.
1916 karácsonyán már ébredezett a tífusz a lakóvermekben: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott ődöngenek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol” – olvassuk ma is megborzongva a Hadifogoly magyarok történetében.
Csepinszky Béla a román betöréskor került hadifogságba
Elcserélt beteg
A șipotelei haláltáborban uralkodó viszonyok nemzetközi felháborodást váltottak ki, és a szemlére kiküldött francia katonaorvos az ott látott borzalmak miatt főbe lőtte magát. Csepinszky Béla addigra azonban szerencsésen elkerült innen. És Dobrovăț tiszti táborában gyűjtést szerveztek a Șipotelében szenvedő legénység javára, sőt „tavaszi tárlatot” rendeztek a képekből, amelynek bevételét is a betegek segélyezésére fordították.
A gondviselés legvégül román vöröskeresztes nővér alakjában testesült meg, aki a keszthelyi tüzértiszt kórházi leleteit egy tuberkulózisos haldoklóéival cserélte ki, így a fiatalember csererokkantként kerülhetett haza 1918-ban. Aztán egész életében hordozta doberdói sebesülése és a román lágerek miatti betegségeit.
A két háború között, a világválság idején alig kapott állást, de befejezte a gazdasági akadémiát. S amikor a tabi uradalom irányítójaként révbe ért volna, kitört a második világháború, amelynek vége Ausztriában, angol hadifogságban találta őt családjával együtt.
1945 novemberében hazatértek, de ahogy leszálltak a vonatról, a „nyugatos” katonatiszt rögtön rendőri felügyelet alá került. Internálták, háborús szív- és gyomorbaja miatt fizikai munkát nem végezhetett. De zongorázni tudott. Hogy kiegészítse 180 forintos nyugdíját – amelynek tíz százalékát levonták kommunista terv- és békekölcsönre –, az ötvenes években kántori állást vállalt. Aztán 43 évvel szabadulása után, 1961-ben végleg visszaszólította őt a fogolytábor.
