Bár a kelet-ukrajnai pokolhoz képest – főleg az ottani ukránok és oroszok számára – Kárpátalja már-már üdülőövezetnek számít, a térségben élő magyarok a legkevésbé sem érzik úgy, hogy az élet, pontosabban az állam a tenyerén hordozná őket. Sokkal inkább azt tapasztalják, hogy a hatalom lemondott róluk, és bünteti őket. Azt mondják, hogy miközben a Kárpátokon túl többnyire jó minőségűek az utak, addig a megye, főként a magyarlakta területek mellékutait nem fejlesztik.
Hogy az állam tudatosan diszkriminálja-e a magyarok lakta falvakat, vagy sem, azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy amint Tiszakeresztúr előtt lefordulunk az M23-as főútról, helyenként döbbenetes állapotokkal találkozunk. Lehetetlen megmondani, hogy mikor költöttek utoljára az itteni út felújítására. Több alkalommal is sok száz méteren keresztül haladunk olyan szakaszokon, amelyek kizárólag kátyúból állnak. A téli kora estében ráadásul tejfehér ködben araszolunk előre az ónos eső miatt amúgy is csúszós úton, s úgy érezzük, lassan lemegyünk a térképről.
Ám a látszat szerencsére csal, így Tiszakeresztúron, Puskinon és Verbőcön keresztül csakhamar megérkezünk Feketepatakra. Azért az sok mindent elárul, hogy az az utolsó 11 kilométeres szakaszt 35-40 perc alatt tettük meg. A faluban aztán megtapasztaljuk, hogy a központi hatalom által magára hagyott rideg környezetben nagyon is melegszívű magyarok élnek, illetve sokkal inkább küzdenek a megmaradásért.
Helyben azt mondják, hogy a településnek 1200 lakosa van, de ez a szám valószínűleg csak papíron létezik, mert a munkaképes férfi lakosság jelentős része külföldön próbálja előteremteni a túléléshez szükséges pénzt. Ha nem tennék, akkor a családnak választania kellene a fagyoskodás és az éhezés között. Az pedig maga a sorscsapás, ha valakinek gyógyszeres kezelésre van szüksége. Ezért sokszor előfordul, hogy még az anyuka is kimegy külföldre dolgozni, és a nagyszülők nevelik a gyerekeket.
Homoki Gábor feketepataki református lelkész családjával azok közé tartozik, akiknek kicsit talán könnyebb az életük. Homoki Gábornak és feleségének öt gyermeke és tíz unokája van. Arra mégis ritkán van példa, hogy a nagycsalád együtt legyen, mert jelenleg összesen három országban, több részre szakadva élik mindennapjaikat. A legnagyobb fiú, Tibor lelkész, és a magyar–román–ukrán hármas határ közelében fekvő Fertősalmáson lakik családjával.
A középső fiú, Zsolt Magyarországra költözött a feleségével és két gyermekével, vállalkozást alapítottak, most éppen Németországban dolgoznak, a legkisebb, Gábor pedig helyben, Feketepatakon él családjával. Ő és felesége is a református óvoda alkalmazottja. A nagyobbik lány, Anna és férje Magyarország érintésével szintén Németországban kötött ki, sógoruk, Zsolt cégében dolgoznak. Csakúgy mint a legkisebb lány, Júlia férje, aki csak télre tette át a székhelyét Németországba, ígérete szerint addig marad kint, amíg tavasszal itthon be nem indul a fóliás növénytermesztés.
Padlón az egészségügy és az ipar, minden ingyenes szolgáltatásért fizetni kell. A központi hatalom nem foglalkozik az emberekkel
Fotó: Kurucz Árpád
Súlyos veszteségek
Homoki Gábor és felesége abban bízik, hogy talán karácsonyra néhány napig együtt lesznek mindannyian. Ami a mezőgazdaságot illeti, korábban sokan uborka- és paradicsomtermesztésből éltek a faluban, de mára a legtöbben felhagytak a gazdálkodással, mert a termésre nem volt fizetőképes kereslet. A pénzhiány nemcsak a gazdálkodókat küldte padlóra, hanem az építőipart is, mert a helyiek szerint leginkább csak a Nyugaton dolgozók tudnak építkezni. Ebben a helyzetben életben maradni sem egyszerű, de az összefogás annyira jellemzi a helyieket, hogy a tehetősebbek nemcsak a saját családjukat, hanem a többi nehéz sorsú embert is segítik. S persze nagyon sok támogatás érkezik külföldről, többek között Magyarországról és Hollandiából is.
Hogy a családok csak ünnepnapokon gyűlnek össze, ez általános probléma Kárpátalján. A férfiak zöme a megélhetés biztosítása miatt vagy a katonai behívók elől külföldre – Magyarországra, Csehországba, Németországba, Hollandiába, Ausztriába, Dániába, Angliába vagy éppen Norvégiába – menekült. A kelet-ukrajnai háború kitörése óta az értelmetlen katonai szolgálat folyamatosan fenyegeti a férfiakat, s miután senki nem akar bevonulni, többször előfordult már, hogy a munkahelyen vagy otthon éjszaka próbálták összeszedni a magyarokat. Akadtak olyan falvak, amelyek ilyen korábbi akció alkalmával traktorral zárták el a bekötőutakat, és a rendőri fellépés ellenére sem engedték be a behívókat hozó katonákat. A félelem sajnos nagyon is megalapozott, mert a hírek szerint több tucat magyar hunyt el, tűnt el vagy sérült meg súlyosan a kelet-ukrajnai pokolban.
A verbőci Márkusz Anita férje, Viktor egyike azoknak, akik elestek a háborúban. A férfi 2014 őszén csak a harmadik behívót vette át, majd elkerült Munkácsra kiképzésre. Ám ott olyan rossz körülményeket tapasztalt – nem kaptak fizetést, nem volt sem párna, sem takaró, a mosdón nem volt ajtó –, hogy másnap otthagyta a laktanyát. A katonai ügyészség kereste. Mivel Viktornak fájt a korábban eltört térde, kórházba került.
Ott meg akarták műteni a lábát, de a férfi nem hagyta, és ez lett a veszte, mert így kivitték a frontra. Viktor 2015 februárjában a debalcevei csatában, az ukrán csapatok kitörésekor vesztette életét. Anita így – férj és családapa nélkül – nehéz körülmények között egyedül neveli tízéves kislányát, akinek két nővére már férjhez ment. Az asszony 30 ezer forintnak megfelelő fizetéséből és a kislány hasonló nagyságú árvasági támogatásából élnek ketten. Ráadásul most a gázkazánjuk is tönkrement, egyelőre fogalmuk sincs, hogyan fognak fűteni.
Az utak elképesztő állapotban vannak, Tiszakeresztúr és Feketepatak között már több a kátyú, mint az ép aszfalt
Fotó: Kurucz Árpád
Sztálin alatt rosszabb volt
A hatgyerekes feketepataki Barát család fűteni tud, de a családfő náluk sincs otthon, ő is állandóan Magyarországon dolgozik.
– Az itteni keresetből megélni nem tudunk, muszáj külföldre menni dolgozni, hogy a piciket fel tudjuk nevelni. Még a legidősebb is csak hétéves, nagyon kell a pénz. Az persze nagyon rossz érzés, hogy a legkisebb meg sem ismeri az édesapját – mondja az egyik gyermekét karján tartó anyuka. Mónikának meggyűlik a baja az eleven lurkókkal, még szerencse, hogy a velük lakó, leszázalékolt édesanyja sokat segít neki.
A picik már készülnek a karácsonyra, egy kis fát ki is könyörögtek maguknak, az ünnepnél csak az apukájukat várják jobban.
S a jelenség általános: mesélnek olyan kisfiúról is, aki olykor számítógépen nézi apukája fényképét, és közben Kaczor Ferenc Édesapa, gyere haza! című dalát hallgatja zokogva. Homoki Anikó, a feketepataki református óvoda vezetője is arról beszél, hogy megváltozik azoknak a gyerekeknek a viselkedése, ahol nincs otthon az apuka. A helyzet pedig csak rosszabb, ha az édesanya is külföldön dolgozik, ez nagyon megviseli a piciket.
– Sok család már el is hagyta a falut. Több olyan gyerek is volt, akit behívtam volna a tartaléklistáról, de már nem volt a faluban. Ez azért nagy gond, mert egyébként is kevés gyermek születik. Ennek ellenére sokan kitartanak, és ragaszkodnak szülőföldjükhöz – meséli szomorúan Homoki Anikó.
Bár sok a gond manapság Kárpátalján, az 1940-ben, a magyar fennhatóság idején született verbőci Gönczy Árpád állítja: Sztálin idején, a kolhozosításkor, amikor az emberektől elszedtek mindent, sokkal rosszabb volt. Nevetve jegyzi meg, hogy az az időszak a mai öregeket megedzette. Ezzel együtt elismeri, hogy ma sem könnyű, mert szerinte helyben mindenkinek egyértelmű: az ukrán állam azt akarja, hogy a magyarok hagyják el Kárpátalját.
– Mennek is sokan, és már nem is jönnek vissza, de mindenkinek nem tudják elvenni a kedvét. Persze tudjuk, hogy jobbra nincs kilátás, arra készülünk, hogy még rosszabb lesz. Ám mi azt tartjuk: Isten tud arról, hogy ami most van, az nem jó, de amíg neki jó, addig legyen jó nekünk is – jelenti ki határozottan a korosodó férfi.
Sok adomány érkezik az anyaországból és más államokból Kárpátaljára
Fotó: Kurucz Árpád
Jézus is ukrán?
Ha a nélkülözés, a távol dolgozó apák, anyák hiánya és a katonai behívó miatti félelem nem lenne elég, az ukrán szervek is rendre megnehezítik az emberek életét. Az őrület nem ismer határokat. Az ukránok megpróbálnak kultuszt építeni: egyesek azt terjesztik, hogy Jézus ukrán volt, és egy helyi specialitást, borscsot, céklalevest evett, megint mások arról beszélnek, hogy a magyarok soha nem éltek Kárpátalján, csak a második világháború alatt szivárogtak be oda.
Az élet nemcsak azok számára nehéz, akik Kárpátalján küzdenek a megmaradásért, megszenvednek azok is, akik a jobb lét reményében külföldre költöznek, és távol a hazájuktól próbálják megalapozni jövőjüket. Ezt az utat járja sok sorstársához hasonlóan négy kárpátaljai fiatalember – Csete Ferenc, Geletei Gergely, Homoki Dávid és Szteblák Dávid – is, akik épületgépészként augusztus óta a fővárosban és környékén dolgoznak, és egy budakeszi emeletes ház tetőtéri szintjén laknak albérletben.
Az otthoniakkal telefonon tartják a kapcsolatot, hazamenni csak két-három havonta tudnak, mert az utazás költségei sok pénzt felemésztenének. Nem is beszélve arról, hogy oda-vissza a határátlépéstől függően akár húsz órába is beletelik az utazás. Most, az ünnepekre valamennyien hazautaznak. S hogy visszatérnek-e? Könnyen lehet, hogy az ukrán határőrök nem engedik majd őket át Magyarországra.
– Egy sor behívóm van már otthon, ennek ellenére most is hazamegyek, de nem biztos, hogy visszatérek. Beszélik, hogy a hadköteles fiatalok neve a határon benne van a rendszerben, és a mostani feszült helyzetben mindenre fel kell készülnünk – mondja még Budakeszin Csete Ferenc. Szteblák Dávid olyanról is hallott, hogy a hadsereg képviselői a határon várják a fiatalokat, és onnan viszik őket katonának. A fiúknak persze megvannak a bejáratott megoldásaik arra, hogy csökkentsék a lebukás esélyét, ám erről nem kívánnak beszélni.
Mesélnek arról is, hogy amikor korábban két éven át technikusnak tanultak Nyíregyházán, szüleik súlyos áldozatot hoztak azért, hogy a tanulmányaikat Magyarországon folytathassák. Most azonban fordított a helyzet, mert amellett, hogy a fiatalemberek eltartják magukat, többen az otthoniakat is segítik. Igyekeznek a lehető legszerényebben költeni, és minél több pénzt félretenni. S hogy mennyire nem elszigetelt jelenségről van szó, arra Csete Ferenc egykori osztálya az ékes példa. A fiatalember Beregszászon 21 fős osztályba járt, elmondása szerint jelenleg jó, ha ketten otthon vannak, a többiek külföldön próbálnak szerencsét.
Egybehangzóan állítják, hogy a 18 és 40 közötti férfiak túlnyomó többsége nincs otthon, csak a gyerekek, a nők és az idősek. S a külföldön élők közül sokan nem is fognak visszatérni. Így gondolkodik Szteblák Dávid is, aki jövőjét már Magyarországon képzeli el. Csete Ferenc egyelőre öt évre tervez a mostani munkahelyén, utána hazatérne, ha a helyzet jó irányba változik. A kárpátaljaiak évtizedek óta hiába várnak erre.
