Az elmúlt alig több mint másfél évben három borzalmas terrortámadás – a múlt januári Charlie Hebdo elleni támadás, a november 13-i párizsi vérengzés és a július 14-i nizzai mészárlás – rázta meg Franciaországot. Az elmúlt időszakban Frankhonban és külföldön is sokakban felmerült, hogy miért Franciaország vált a dzsihadista merényletek fő céltáblájává. Számtalan válasz született az aggasztó kérdésre, szinte mindegyik tartalmazott részigazságokat, de nem kaptunk mindenre kiterjedő feleletet, hiszen a téma is összetett.
Kezdjük a puszta adatoknál, ugyanis azok is eligazítanak valamennyire. Ma Franciaországban több mint 11 ezer radikális iszlámhívő személyt tartanak nyilván, ők azok, hogy leegyszerűsítsük, akik az említett háromhoz hasonló merényletek elkövetésére készek is lehetnek. Őket megfigyelni, naphosszat követni, hogy nem csinálnak-e valami rosszat, meghaladja az állam anyagi és emberi képességeit, csak a legelszántabbnak minősítettek kapnak szigorú megfigyelést. A nizzai merénylet után határozottan megváltozott a közvélemény hangulata: ma már nem sorakoznak fel egyértelműen a kormány mögé, hanem biztonsági követelésekkel lépnek fel. Az ellenzéki jobboldal sem játssza már el hallgatásával az egyetértő szerepét, hanem keményen bírálja a szocialista kormányt, amely szerinte hibát hibára halmozott. A volt elnökkel, Sarkozyvel az élen követeli a több mint tízezer radikális személyenkénti ellenőrzését, ha kell, akkor lássák el őket GPS-szel felszerelt karpereccel, ha kell, helyezzék házi őrizetbe, ha van más állampolgársága, akkor utasítsák ki. „Könnyekkel nem lehet a dzsihadisták ellen harcolni” – mondta az egyik ellenzéki képviselő.
Miért Franciaországot érik a sorozatos terrortámadások? Az integráció teljes csődjéről beszélhetünk, esetleg a gyarmatosító múlt bugyraiba kell leszállnunk
De mi a helyzet akkor, ha mint a nizzai esetben is tapasztaltuk, egyetlen rendőrségi kartonban sem szerepelt a merénylő, semmiféle terrorizmus gyanújába került személlyel nem volt kapcsolata? Elnézést, túl gyorsan radikalizálódott, hogy erre felfigyeltünk volna – magyarázta Bernard Cazeneuve belügyminiszter…
Menjünk tovább! Franciaországból az elmúlt két év alatt majd kétezren mentek ki Szíriába és Irakba, hogy az Iszlám Állam soraiban harcoljanak. Alpes-Maritimes térségből, amelynek központja Nizza, csak az idén 55-en távoztak Szíriába, pedig ma már szinte alig lehet eljutni az iszlám radikálisokhoz. A térségben jelentős a muzulmán lakosság aránya, Nizzában és környékén negyven mecset van, így az iszlám radikalizmus is felütötte a fejét. A megfigyelésre méltók listáján csak a térségben kettő-háromezer fő szerepel. A hatvanhatmilliós ország összrendőrsége körülbelül ezt a számot tudja megfigyelni. Ehhez adódik azoknak a száma, akik visszatértek a közel-keleti harcterekről, akiket nem börtönöztek be, vagy már kiszabadultak.
Ezek voltak a következmények, de még nem szóltunk az okokról, amelyek ide vezettek. Lehet úgy tekinteni az elmúlt másfél év áldozataira, mint akiket feláldoztak az elmulasztott integráció oltárán. De kár lenne azt tagadni, hogy milliónyi muzulmán megpróbál a franciákéhoz hasonló életet élni, megpróbál idomulni a többségi társadalomhoz, elfogadja értékeit és követelményeit. Parányi kisebbség az, amellyel a legnagyobb gond van, valamilyen okból a társadalom szélére sodródott, és a muszlim vallásban, annak is legradikálisabb felfogásában találta meg a kiutat.
The name Mohamed Lahoualej Bouhlel is seen on a plate outside the building where he lived in Nice, France, July 17, Mohamed Lahouaiej Bouhlel nizzai lakásának postaládája
A kutatók rámutatnak a Franciaország gyarmati múltjában rejlő fájó örökségre. Egész Észak-Afrikán át – a terroristák szinte kivétel nélkül e térségben rendelkeznek gyökerekkel – Szíriáig az elmúlt évszázadokban francia fennhatóság alatt álltak az országok. Bizony volt okuk nem megszeretni a kizsákmányoló franciákat. A hatvanas években megnyíltak a francia határok a beáramló észak-afrikai vendégmunkások előtt: kihasználták, majd sorsukra hagyták őket, csak épp egyben tévedtek, ők már nem mentek haza, sőt még a családjukat is idehívták. Egyre többen lettek, csak a muzulmán kisebbség ma már hatmillió fő. A terroristák közül számosan a saját érvényesülési kudarcukat vetítik ki az egész társadalomra, ezért csap magasra bennük a gyűlölet, amellyel mindent el akarnak pusztítani. A merénylők családját megvizsgálva nem egy esetben azt tapasztalták a nyomozók: a körükben kimondott franciagyűlölet él. És mégsem akarnak visszaköltözni őseik földjére.
William McCants amerikai politikusnak van egy elmélete, hogy miért a francia ajkú országok váltak a radikális iszlám céltáblájává, amely az érintett területeken heves válaszreakciókat váltott ki. Szerinte ez a szekularizációban, az elkülönülésben rejlik, amely különösen érinti a francia kultúrát, a politikát, a társadalmi viszonyokat.
A francia szekularizáció sokkal erőszakosabb, mint az angolszász – állapította meg a kutató. Ebben benne van a francia elit arroganciája, amellyel lenézi a máshonnan jötteket. A francia elit – és ebben számosan egyetértenek – elszakadt a valóságtól, valami lila ködben él. Nem véletlenül tör előre a Nemzeti Front, amely elitellenes jelszavakat alkalmaz, de jobb körökben erre is legyintenek. Muzulmán részről egyesek válasza erre a radikalizálódás, a csatlakozás a szalafizmushoz, a dzsihadizmushoz.
Gilles Kepel francia szociológus, politológus azzal egyetért, hogy a nyugati államokból számszerűen Franciaországból csatlakoztak a legtöbben az Iszlám Államhoz, a lakosság arányában pedig Belgium tartja a csúcsot. Brüsszel Molenbeek nevű kerülete tényleg francia ajkú, ezt kiáltották ki terrorista táborhelynek, ám ha megvizsgáljuk, hogy Belgium mely részéből mentek ki harcolni az iszlám radikálisok közé, meglepetésünkre azt tapasztalhatjuk, hogy az ország holland ajkú részéről. McCants azt is állítja, hogy a frankofon észak-afrikai országokból tömegesen csatlakoznak a kalifátushoz. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a francia nyelv valami iszlámellenes felhanggal bír, amellyel nem képesek a muszlimok megbékélni, míg az angol viszonylag semleges. A Franciaországban élő és nevelkedő, magrebi gyökerekkel rendelkező nemzedékben, amely már kifejezetten rosszul vagy sehogy sem beszél arabul, határozott szégyenérzetet kelt, hogy franciául gondolkodik és beszél. Ez ugyanis összeköti őket a felvilágosodás, a világi nézetek és a demokrácia értékeivel, amelyekből ők nem kérnek.
Sokkal gyakorlatiasabb kérdésekre helyezi a hangsúlyt Gilles Kepel. A 2004-es törvény, amely megtiltotta az állami iskolákban a feltűnő vallási jelképek viselését, majd a 2010-es, amely szintén tiltja a közterületen az arc elfedését, különös gyűlöletet váltott ki a szélsőséges muzulmán körökben. Szerintük a francia világi nézetek egyik célja a muzulmánok megleckéztetése. Az Iszlám Állam számára ez jó kapaszkodó: Büntessétek meg minden eszközzel a franciákat, akik gúnyt űznek az iszlámból, korlátozzák annak előírásait, gyilkoljátok meg a hitetleneket, akik bombázzák az igaz hívőket, ne ismerjetek kegyelmet és megértést velük szemben! Kepel szerint a radikalizálódásnak semmi szerepe nincs: a szalafizmus, a Korán betű szerinti betartásának elfogadása a lényeg, amely együtt jár a világi és demokratikus értékek végleges elvetésével.
Számosan a gazdasági mutatókban vélik megtalálni az okokat a szélsőségek terjedésének magyarázatára. Franciaországban a fiatalok munkanélkülisége, amely helyenként meghaladja a harminc százalékot, elsősorban a bevándorlók gyermekeit, a kevésbé iskolázottakat, a társadalom szélén élőket sújtja. A francia munkaerőpiac annak juttat előnyöket, aki már állást talált, szinte lehetetlen kimozdítani onnan, és ez a fiatalok munkához jutási esélyeit csökkenti. Ezért számos francia fiatal – muzulmánok és keresztények egyaránt – inkább Nagy-Britanniában próbál szerencsét. A bevándorlásból származó harmadik generációs ifjúság viszont azt látja, hogy teljesen kiszorul a francia munkaerőpiacról. Eközben az iskolákban szabadságról, egyenlőségről, testvériségről papolnak, ezekkel az értékekkel igencsak nehéz azonosulni, amikor az életben mást látnak.
Az utóbbi években szinte egyetlen merénylő sem volt Franciaországban, aki ne járta volna meg a börtönt. Piti bűnözőkből lettek „nagynevű” terroristák, és hátrahagyva minden földi bűnüket, megváltották jegyüket a paradicsomba. Külön kérdés a francia börtönök helyzete, amelyek valóságos terroristagyárakként működnek, hiszen ha bezárunk tolvajlásért egy muszlim srácot, szabadulásakor egy felvértezett szalafista jön ki, erős dzsihadista vonásokkal. Sarkozy a napokban kis híján azért verte az asztalt, hogy különítsék el a radikális elemeket a piti bűnözőktől.
Nincs egy ok, ezek mind együtt játszanak szerepet abban, hogy ilyen rövid idő alatt háromszor kellett Franciaországnak szembenéznie a terrorral. Ilyenkor – mint ahogy most is történt – parancsot kapnak a francia vadászgépek, hogy bombázzák az Iszlám Állam állásait Szíriában és Irakban. Legalább akkora veszteséget kell elszenvedniük, mint amit Franciaországnak okoztak. Szemet szemért, fogat fogért. Ez az ősi, vérszomjas elv dívik még ma is a kifinomult diplomáciában, ahelyett hogy valós döntést hoznának arról, mikor akarják a szövetségesek végleg elpusztítani az Iszlám Államot, és erre összpontosítanák az erőforrásaikat, összehangolt bombázásaikat és a szárazföldi akciójukat. És utána is maradna feladat, hiszen a világon szétszóródott terroristák aligha törődnének bele vereségükbe. Tehát lesznek még merényletek, talán máshol, nem francia földön, de erre fel kell készülnünk.
Mentés
