Még nem teljes a Kányádi Sándor-emlékkiállítás a Virág Benedek-házban. Hogyan is lehetne kerek, egész, leülepedett, amikor túl közel a nyár közepi, nagygalambfalvi temetés emléke? Féktelen égiháború dúlt a szertartás alatt. Vízszintesen tartott ernyőkkel támaszkodtak a szélnek a templomon kívül rekedtek, de mire Böjte Csaba lejött a szószékről, az elemek küzdelme elcsendesedett – olvashatók a tabáni kiállítótérben Kaiser Ottó fotóművész sorai.
„Derült ég alatt, némán kísértük Sándort szülői házának kertjébe, ahol nemcsak a füvek-fák-virágok vártak rá, hanem ősei földi maradványai is. Így akarta! Itt, Nagygalambfalván, itt, a református templomban, itt, a szülői háznál, itt, a szilvafák alatt akart velük együtt lenni az idők végezetéig. Minden akarata szerint történt.”
A végső búcsú megérintette Nagy Gábor Tamást, a Budavári Önkormányzat polgármesterét is, aki úgy érezte, jó lett volna még megköszönni egy-egy verset, ötletet, tanítást vagy történetet, habár az elmúlt években nagy szeretet és figyelem övezte a költőt az I. kerület díszpolgáraként. Ebből a vágyból és hiányból született meg a Találkozások című kiállítás, amely Kányádi Sándor kapcsolataiba enged betekintést.
Milyen volt mint férj, apa és barát? Kik voltak példaképei, mesterei? Életét, útjait kísérő találkozásairól szól ez a rögtönzött tárlat. Kányádi számontartotta ismerőseit. Szerette olvasóit, ha tehette, elvállalt minden meghívást óvodától az egyetemig, a Székelyföld falvaitól egészen Bogotáig. Szellemi világát Arany János és Petőfi mellett az atyai barátként tisztelt Illyés Gyula formálta. Mesterének tekintette Kós Károlyt, aki Trianon után arra buzdított: építeni kell. Az építésben, alkotásban jó társakra talált a költő: Páll Lajos és Szécsi András festményei megidézik a szülőföldet és az otthont, a családi fotók az édesapát, a kiállítótérben berendezett enteriőr pedig a vers születését – faragott íróasztalon régi írógép, szemüveg, mellette bot, most már gazdátlanul.
A festmények, fotók mellett kéziratokban is gazdag kiállítás természetesen nem rögzíthet minden találkozást, mégis, a teljesség igénye nélkül utal arra a kapcsolódásra is, amely a műfordításon keresztül vezetett más nyelvek, más kultúrák, újabb és újabb költőtársak megismeréséhez. Végigtekintve az ősök és barátok portréján elmondhatjuk, hogy Kányádi élete a szabad barátkozás jegyében telt. Ami nem csekélység, ha hozzátesszük, mindez a XX. században és Romániában történt.
Szakolczay Lajos, a kiállítást megnyitó régi barát állítása szerint a szabadság mint erkölcs vonta egybe akkoriban az alkotókat – magyarázatként csaknem ötvenéves ismeretségüknek azt a momentumát említi az irodalomtörténész, kritikus, amikor megszületett a nagy mű: a Halottak napja Bécsben. Átment volna a cenzúrán, pedig többnemzedéknyi élettapasztalat sűrűsödik benne megaláztatásról, a magyarság porlódásáról – Szabófalvától San Franciscóig –, kiolvasható belőle a történelem, háborús sebesülés, Nagyvárad szőnyegbombázása, de mindezzel nem lett volna baj.
Azt viszont megengedhetetlennek ítélték, hogy a nemzetiségi költő Mátyáshoz, az igazságoshoz intézze panaszát: „lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk” – értsd: anyanyelvünk. A cenzúra ezt nem tudta elviselni, a Szürkület című, 1979-es kötetből is kivetették a költeményt, Szakolczay Lajos hozta át Kolozsvárról a kéziratot, és közvetítésével jelent meg először Budapesten az Új Írásban a vers.
A hatvanas évektől lármafaként hallatta hangját a költő prózában, drámában, versben és mesében. Korai művében mint „egyedül egy szál rongyos / befagyott nád rikoltoz; /– önmaga váza már –, / vijjog, verdesi véres / szárnyát a fényes jéghez, / mint egy madár”. Pedig nem akart mást, csak otthonosan, ismerősen, szabadon élni a saját kultúrájában. Kányádi úgy gondolta, a művészetnek nem a folyton változót kell hajszolnia, hanem a folyton változóban megtalálni az állandót, hogy azt a csak magunkra emlékeztető jelekkel, jegyekkel hitelesítse. Ahogy fogyott a magyar szó körülötte, a versek védőburkával vette körül magát. Méghozzá játszva magyarul: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet” – ez a strófa Erdély-szerte a megmaradás zálogává lett.
A fővárosi közönség is sokat köszönhet neki: a Tóth Árpád műfordítói díjat, Elek apó kútját, a Mesemúzeumot, amelynek megalapítása óta közel százezren járták be az általa egyengetett meseutat, és állták ki a hét próbát. De ez a mostani Kányádi-emlékkiállítás még nem teljes. A következő hetekben a barátok személyes tárlatvezetéseken fogják felidézni találkozásaikat a költővel, és a tárlat rendezői kifejezetten várják azokat az írásos emlékeket, feljegyzéseket, amelyek felelevenítenek egy-egy történetet, baráti beszélgetést Sándor bácsival.
(Találkozások. A Kányádi Sándor-emlékkiállítás szeptember 30-ig látogatható. Helyszín: Virág Benedek-ház, Budapest I., Döbrentei utca 9.)