Lapozom a Magyar Színházművészeti Lexikont (1994); Somlay Artúrral kezdődően vagy kéttucatnyi színész életrajza, melyben némaság vagy sumák stíl, midőn az öngyilkosság tényét kéne tudatni. De szava sincs Timár József kiűzetéséről a Nemzetiből. A történelmi fordulat után vagyunk, de az ősi, bolsevik reflex változatlan: egykor Rákosi–Révai, majd Aczél elvtárs is anatéma alá helyezte az önpusztító híreket. Okkal persze, mert egy-egy végzetes gesztus a rendszer felett is ítélkezett. Ám a színházi kézikönyv a változatok káprázatával szolgál. A száz éve (1917. január 6.) született Pártos Géza szócikkét olvasom: a Nemzeti, majd a Madách Színház rendezője, a főiskola tanára, aztán két évet nem adatol, majd újra (1961) a Madách tagja, és: „1969-ben Londonba ment, ahol 1971-től a Royal Shakespeare Company főiskolán, a Guildhallban tanított…” Minő emelkedő pálya! Pártos mintha hívásra, világhódító ambíciójában utazott volna!
Domján Edit és Gábor Miklós Füst Milán Catullus című színművében a Madách Színházban 1968. január 30-án
Nézem a belügyi levéltár dossziéját (ÁBTL V-156-407); a borítón tussal írva: „Pártos Géza és tsai.” A BRFK Politikai Vizsgálati Osztályának anyaga, s mintha egy bűnbanda iratcsomagját lapoznám. Valójában a Madách Színház rendezője feleségével turistaútlevéllel 1969. július 19-én Angliába távozott, két gyermeke meghívásra, illetve táborozásra már korábban elutazott. Így a család Nyugaton találkozott. Augusztus 15-én Pártos Géza az alábbi levelet küldte Ruttkai Ottó igazgatónak: „1965. VIII. 15. Stratford. A Madách Színház vezetősége tudomására hozom, hogy egyelőre nem térek vissza Magyarországra. Pártos Géza.”
Újsághír persze nem tudatta távozását, s magam debreceni diákként egy idő múlva hökkenettel észleltem: az új évadban Pártos-rendezést a Madách nem ígért! Felemelő emlékek kísértek a hatvanas évek nagy Madách-előadásai között: Gábor Miklós Hamletje mellett (rendezte Vámos László) Füst Milán Negyedik Henrik királya (1964. október 30.) és Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja (1967. január 6.) életem megrendítő, eszméltető estéjét jelentette.
A Magyar Játékszín atlantiszi darabjai Pártos Géza álomszínházában: többéves tiltás után a Boldogtalanokkal (1963. április 5.) kezdte Füst-sorozatát, majd a Negyedik Henrik király következett: hatalmas látomás Pártos elmélyült, léleknyitogató rendezésében. Gábor Miklós ötvenes évekbeli politikai-emberi színeváltásait is a szerepébe sűrítette. Ekképpen Füst drámáját az emberi és a hatalmi lét közötti tragikus hasadtság monumentális víziójává emelte. Aztán Sarkadi. Már az Elveszett paradicsomra régóta készült, de újra és újra tiltották a darabot. 1961. április 13-án reggel a titkárságról értesítették Pártost: indulhat a paradicsom – amely percek múlva pokolba fordult. Pártos örömmel tárcsázta Sarkadi számát, felesége, Lili vette fel a kagylót: Imre este öngyilkos lett, levetette magát Kondor Béla lakásából.
Hubay Miklóstól tudom: hajnalban Aczél, értesülve a tragédiáról, azonnal hívta a Madách direktorát: próbálhatják a darabot! Sírás szorongatta a rendezőt, amint a társulatnak olvasta a darabot, s aztán nem bírta tovább, Gábor Miklós folytatta, és ordítva fejezte be. Akkor már a Madách dramaturgiáján várta sorsát az Oszlopos Simeon is, amely a kegyúr engedélye folytán hat évvel később (1967. január 6.) kerülhetett színpadra. Hogy melyikre? A Kamarába tervezték, de oda sem engedték, a jobb oldali ruhatárral szemben lévő próbatermet alakították stúdióvá; „oszloposnak” is becézték, s ott játszhatták tizenvalahányszor, mert aztán: tiltva! A forradalom utáni értelmiségi lét romlottságának mélységeit lobbantotta fel Gábor Miklós Kis Jánosa, s persze Vincénével szikráztatva (Kiss Manyi, illetve Gobbi Hilda), aki belépővel megy fia kivégzésére.
Pártos két vígjátékot is életre támasztott, melyek azóta is visszatérnek a színpadra: Jókai Mór: A bolondok grófja (1965. október 23.) és Szerb Antal szatírája fergeteges előadásban: Ex (1965. május 17). S egyik utolsó munkája: Jékely Zoltán tündérjátéka, az Angalit és a remeték az Irodalmi Színpadon (1968. október 21.). Erdei varázslatot láttunk, amint az öreg legények vágyakoznak a leány, Angalit iránt, aki szerelmes álmaiban ifjú lovagjával távozik.
Nyitotta a lelkeket
Béres Ilona kábító fülledtséggel bűvölt mint erdei tündér, s hogy félszázad múltán említem neki, így emlékezik: „Felvételiztem a főiskolán, a sötét teremben ott ült a tanári kar, s a színpadról letekintve egy figyelő szem tűnt elő, szép férfifej, szinte csak őt láttam.
Nem jóságoskodott, őszinte érdeklődés sugárzott belőle. Pártos Géza volt, s ő lett az osztályfőnökünk! Mérhetetlen érzékenységgel foglalkozott velünk, soha nem mondott rosszat, türelemmel és empátiával beszélt, s úgy, hogy az illető maga jöjjön rá a hibájára. Nyitotta a lelkeket. Ha nem sikerült, magában kereste a hibát. Nem vállalta, hogy tévedése folytán valaki is elhagyja a pályát. Mérhetetlen szeretet hatotta át az óráit, s örök érvényűen mondta: a tehetség nem rajtunk múlik, azt kaptuk.
De hogy miként működtetjük, az rajtunk áll! Keleti bölcselet és mozgáskultúra is alapozta az ő módszerét. Egy alkalommal a Rómeó erkélyjelenetét adta leckének, s partneremmel egész éjszaka próbáltunk. Másnap, amikor felmentem a díszletbe, leestem. Pártos azt mondta: Nem az építménnyel volt baj, maga nagyon félt! Mélységesen talált. Bátorított bennünket: ha színpadon a színészt elkapja a görcs, feje, nyaka, keze megmerevedik, tessék nyugodtan leállni, ez emberi pillanat.
A közönség mindig megvárja az emberi pillanatot, a pályámon ez többször igazolódott! Életre szóló tanácsokkal szolgált, felszabadította diákjait, az osztályt (Szegedi Erika, Halász Judit, Tordai Teri, Dobos Ildikó…), valósággal szerelem volt köztünk és közte. Rémes volt, őrületes veszteség, hogy elment. Méltatlanul bántak vele!”
A jelzett dossziéban egy családi levél töredéke is olvasható: „Gézát az elmúlt években annyi sérelem érte (nem beszélek kitüntetéséről), és annyira meg lett nehezítve a színházi munkája, hogy öröme nem telt benne.” Örömtelenül pedig nem tudott dolgozni. A londoni Daily Telegraph 1969. szeptember 22-i számában szelíden szólt távozásáról: „…számomra parancsoló szükségszerűség, hogy olyan országban éljek, ahol színpadi munkámon keresztül szabadon juttatom kifejezésre műveimet és érzéseimet.
Magyarországon ez lehetetlen.” 1969. november 4-én dr. Rauth Józsefné dr. tanácsa ítélkezett: társadalmi veszélyességének „igen nagy foka” okán három év szabadságvesztésre ítélte, mely szigorítottan hajtandó végre; továbbá: négy év tiltás a közügyektől és vagyonelkobzás.
Egyéves titkos készülődés nyomán, kevés tudással ugyan miért hagyta el színházát, és távozott hazájából? Mondhatjuk úgy is, önsorsrontóan ragaszkodott színi álmaihoz és az igazsághoz. Nem hallgatott, nyilvános gyűlésen tiltakozott a Darvas Iván és Mensáros László elleni hajszát bírálva. „Ellenforradalmi” szereppel vádolták: „De hiszen itthon sem voltam, augusztustól decemberig ösztöndíjjal Kelet-Berlinben a Brecht Színházat tanulmányoztam.” Kiss Manyival a címszerepben a Kurázsi mama rendezése jó időn át Pesten és vidéken Brecht-mintaelőadássá emelkedett (1958. január 24.). A belügyi irat (1959. január 10.): „…aktívan politizál ellenünk […], destruált a kormány és a párt ellen” (ÁBTL 3.1.9. V-150394). 1959–1961 között a Jókai Színházba kényszerült. Mert ahol zsarnokság van, ott hazugság alapozza a rendszert.
Távozása lázadás volt
A hatvanas évek első felében a Madáchban Ádám Ottó lélektani mélységgel, Vámos László klasszicizáló emelkedettséggel, Pártos Géza magyar újdonságaival parádés évadokat teremtett. Both Béla igazgató pedig a kénytelenműveket rendezte. Ám váratlan fordulat történt: titokban már készült a Nemzeti robbantásának terve; s Meruk Vilmost – aki 1962-ben lett igazgató – elődje, Major Tamás állhatatos fúrása és a pusztító terv híre Lipótmezőre űzte.
Gyors váltással 1964. február 14-én délelőtt bejelentették: Both Béla távozik a Madáchból, s délután Aczél beiktatta a Nemzeti élére. Helyébe pedig Ruttkai Ottót nevezték ki. Ruttkai 1955-től már körbeigazgatóskodta a vidéket a Kaposvár–Eger–Miskolc-útvonalon. Vele megroppant a Madách Színház tartása. A Debrecenből szerződött, kiváló Katona-, Ibsen-, Móricz-, Brecht-, Moliére-előadások teremtője, Lengyel György például gyönge hazai művek, szovjet darabok rendezésére kényszerült. Igazgatósági ülésen Pártos Géza hiába sorolta a színpadra ajánlott darabokat, Ruttkai Ottó mindannyiszor durván leintette: „Meg akarsz bennünket buktatni?” A direktori otrombaságtól Ádám Ottó és Vámos László nem védték meg társukat. A főiskoláról érkező rendezőtitán pedig már Pártos eltávolítására hergelte a közhangulatot.
Pártos Géza tovább nem óhajtotta tűrni a becstelen és megalázó szellemet, és távozott a bizonytalanba. A hazai újságírás egyik legsötétebb figurája, a kékfényes Szabó László a Népszabadság 1969. szeptember 14-i számában Vesztettünk velük? címmel a nyugati és keleti spicliségbe bonyolódott „Cyrano”, Szakáts Miklós és Pártos Géza távozásán fölényeskedett. „De vajon kinek lesz szimpatikus, ha valaki pénzért vagyonért hazát cserél.” Pártos Géza nem cserélt hazát, hanem menekült.
A londoni Soho egyik kocsmájában dolgozott, és szívességből engedték, hogy délutánonként, a vendégjárás szünetében színházat játsszon amatőrökkel. Később Tel-Avivba költözött, tanított, s változatlanul ragaszkodott a magyar drámához. Karinthy Ferenc Bösendorferét és Örkény-drámát rendezett. Vagyona a szellem, a tanítás örömös érzése.
Távozása lázadás volt, szindrómája a Madách és a honi színházi élet ernyedésének is, melynek mélyén a kádári romlottság lappangott. Kiss Manyi (1971) és Pécsi Sándor (1972) váratlan halála végzetes veszteség volt, de Gábor Miklós Vass Évával már ízlés- és stílusbeli viták folytán távozott Kecskemétre (1975). Ruttkait ugyan Ádám Ottó váltotta (1972), ám gyönge darabokat erőltetett, modern művek fölött fanyalgott, és személyes elfogultságai folytán az erózió folytatódott.
Zsúfolt házak, áttapsolt évadok persze kábítják a színészt, a társulatot, és ha a direktort is, végzetes, mert önhittségébe kábul. Tolnay Klári beszélte egy alkalommal: jó időn át nem kapott új szerepet, s egy nap Ádám felhívta (1976 eleje): „Klári, holnap tízkor kocsival magáért megyek, Aczél hívott bennünket.” Másnap az autóban Ádám: „Vagyunk már annyira öreg kurvák, hogy a Warrennét előadhatjuk!?” Tolnay értette az ajánlatot: ha Aczél Tolnayt hiányolná a műsorból, az igazgató új bemutatóval válaszolhat.
Ádám Ottónak, aki a hatvanas években oly élesen, poétikus szépséggel rendezte például a Kispolgárokat vagy Gorkij Éjjeli menedékhelyét, idővel már paródiát ihlető mélabúban láttuk Csehov-sorozatát. Hírlapíró társaim vonakodtak a Madách próbáira járni, mert Ádámot elhagyta régi szelleme. „Ottó hallgat, nem instruál, legfeljebb szépeleg” – panaszolta egyszer Mensáros. S az Othello sikere (1973)? Bravúros ármány; Jago, a Rontás démona ülte torát! Bessenyei-Othello mondta: „Ünneplik Jagót? Hát persze, mert Jagók ülnek a nézőtéren!” – tüneteként az ’56 után elközönyösített Kádár-világ virágzásának is.
Tizenhat év múltán Pártos Géza kaposvári rendezését hírelték (1985), s azonmód utaztam megismerni őt. Éppen kalamitások forgószelébe érkeztem, a próbán Pártos összecsukta a példányát, s közölte színészeivel: befejeztük! Ordítozáshoz szokott riporterként kérdeztem: hogyhogy nem hallatta dühét? Törékeny voltában kezét összekulcsolva mondta: „A bemutatóhoz közel helytelen volna, mert olyan indulati és gyűlöleti érzéseket indíthat el a színészben, amely már az alakítását és az előadást is veszélyezteti.” S ahogy indulásáról beszélt, feltárult előttem: a baloldaliság is miként erősödhet, nemesedhet nemzeti szellemben. Pártos Géza a Független Színpadon színészként kezdte 1937-ben, Csokonai Tempefőijében játszott, és fellépett az irodalmi esteken is.
A színpad vezetője az a Hont Ferenc volt, aki a Szegedi Szabadtéri Játékokat kezdeményezte, majd a Tragédiát rendezte (1933). A Független Színpad (1937–1938) törekvéseiben pedig a régi magyar drámai emlékek előadására vállalkozott (A civilizátor, Három körösztény leány). Színházi műhelyt teremtett Hont, s csak ámulunk, hogy a tudósi mivoltában is hivatott ember, aki megírta Az eltűnt magyar színjáték című könyvét is (1940), miként válik múltját hagyó, Moszkva áhítatában elvakult bolsevikká!
„Minden meg van bocsátva!”
Pártos maradt, aki volt, s aki meleg szívvel emlegette tanárait, Ódry Árpádot, Hettyey Arankát, és előítélet nélkül tapsolta Németh Antal és Pünkösti Andor rendezéseit is. Mert a színház művelőjétől, kritikustól és nézőtől minden este gyanútlan, tiszta szívet igényelt! Rajongva beszélt Bajor Giziről, akinek egyik utolsó sikerét (A kertész kutyája) rendezte a Nemzetiben (1949), hová sorsom gyönyörű adományaként 1993-ban meghívhattam Pártos Gézát. Szerettem volna, ha újra az Oszlopos Simeont rendezi, mert Szakácsi Sándort szólította a szerep. Az immár 76 éves, mesebeli apó türelmesen hallgatta érveimet, de ő Pap Károly Szent színpad című művét javasolta.
A haláltáborban elpusztult író özvegyétől kapta a kéziratot, s régi ígéretét szerette volna még beváltani. Pap nénit korábban én is megismertem, s kálváriájáról szinte derűsen beszélt. Kihallgatást kért Aczéltól, hogy pártolását kérje férje műveinek kiadásához. Belépett Aczélhoz, s Pap néni a felismerés váratlanságában elrikkantotta magát: „Appel Gyuri! Maga volt a harmadik zsidó Kari darabjában!” Merthogy a zsidó művészek színpadán (OMIKE) Pap Károly Mózesét 1940-ben előadták.
Forgatagos időnk nem ígért sikert a Szent színpadnak, de úgy véltem: az annyi megalázást, elutasítást megélt Pártos Géza dolgozzon kedve szerint. Nézte az előadásokat, osztotta a szerepeket a fiatalokra és Agárdy Gáborra, akit a minap Kocsonya Mihályként láttunk egy félszázados Pártos-előadás tévéfelvételén. Pártos nem mondta, de sugározta: Pap Károly művéhez szelíd, végrendeletes üzenettel ragaszkodik.
Egy színi társulat viaskodik a darabban: bóvli sikert akar az egyik fele, a direktor a szent művészet jegyében a Rómeó és Júliát tűzi műsorra. Pártos egykor Shakespeare tragédiáját rendezte (1953) Ladányival, illetve Darvas Ivánnal és Tolnay Klárival, az új korban feltekintve színháza homlokára, ahol egykor Sarkadit, Tennessee Williamset, Shakespeare-t, Füst Milánt hirdették, most amerikai és angol zenés művek lepedője leng. Tűnődött, ugyan mitől Madách a színháza.
Visszhangzik bennem Pártos Géza igéje a régi Füst-előadásból is. Amikor a darab végén Henrik csábítja az apácát, szökjenek meg! „De jó Felség… én Krisztusé vagyok.” Mire a király: „Te Krisztusé vagy? Édes gyermekem… De jó neked!” Gábor Miklós hitre vágyó sóhajtása az eget szólította.
A színpadi varázslat azóta is kísért. Pártos Géza távollétében is a magyar színpad szentjeként volt közöttünk. Gyászbeszédét mondó (2003) kedves barátjától, Lengyel Györgytől tudom: Aczél György értesülvén, hogy hazalátogatott (1984), üzent Pártosnak: szeretne találkozni vele. Pártos megjelent az irodában, s a KB titkára nyájas szavakkal üdvözölve hazahívását pendítette. Pártos hallgatta egy ideig, aztán megszólalt: „Csak azért jöttem, hogy közöljem: minden meg van bocsátva!” Majd köszönt, és elhagyta a szobát.
