Tavaly indították útjára a Magyar nyelvű otthon című, 18–20 kötetesre tervezett könyvsorozatot, amelyből eddig három készült el. Az első Magyarország, a többi két tájegység, Vajdaság és Székelyföld kulturális, nyelvi hagyományait mutatja be. Pomozi Péter, a Lőrincze Lajos-díjas sorozatszerkesztő az anyaországtól elszakított Kárpát-medencei és a világ más részein élő magyarokat szólítja meg, felmutatva kincseinket, érzékeltetve, hogy anyanyelvünk révén mindnyájan összetartozunk.
A magyar nyelv 2500-3000 éves múltjával a mai Európa legrégebbi élő nyelvei közé tartozik. Sir John Bowring angol nyelvész-író 1830-ban úgy fogalmazott: „A magyar nyelv messze áll magában. Egészen sajátos módon fejlődik, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett.” Nyelvünk a Kárpát-medencei megtelepedéskor viszonylag egységes lehetett, ezért a XIII. században Julianus minden gond nélkül értekezhetett a keleti magyarokkal.
A magyar nyelvben ősi az ige- és a névszóragozás jelentős része, a névmásrendszer, a szókezdő mássalhangzó-torlódások kerülése vagy épp a magas-mély magánhangzó-illeszkedés. „Egy átlagos magyar tárgyas igének, ha minden idő- és módjelet, valamint a tárgyhatározottság, a szám és személy kategóriáját is figyelembe vesszük, akkor 338 alakja lehet. Ha az igekötőket is hozzávesszük, akár néhány ezer alakig juthatunk, és akkor még szó sem volt az igeképzőkről” – olvasható a Magyarország című kötetben.
A magyar országgyűlés 2011-ben határozott arról, hogy november 13. a magyar nyelv napja legyen, mivel V. Ferdinánd császár 1844-ben ezen a napon szentesítette a magyar nyelv hivatalossá tételéről szóló törvényt. A XIX. században sokat tettek a nyelvújítók a művelt, tudományokra is alkalmas köznyelvért. A könyvben feledésbe merült nyelvújítási szavakat – mint Emberaty/Isten, hangbetűzet/kotta, popont/kettős pont – is találunk.
Trianonnal, a határok újrarajzolásával viszont nemcsak a nemzetrészek közötti fizikai szálak szakadtak meg, sajnos az összetartozás tudata is megfakult, amelynek megerősítése a könyvsorozat alapfeladata. A második rész több vajdasági szerző közös munkája, akik a nyelvi jogok témakörét, a vajdasági családok nyelvhasználatát, a folklórkincset, Csáth Géza és Kosztolányi Bácskáját, a Huszita Biblia kódexeit és az egyén és közösség problematikáját dolgozták fel.
„Azok képzeletében, akik nemigen jártak még Ábel rengetegében, gyakran mint misztikus, csodákkal teli világ jelenik meg” – áll a harmadik, a Székelyföld című könyv bevezetőjében. Azt hihetnénk, hogy a székelyek mind egyformán beszélnek, pedig tájanként ott is különbözik a nyelvhasználat. Megtudhatjuk a könyvből azt is, hogy milyen ősi nyelvi elemeket őriztek meg a székely népballadák, és hogy miért énekel egy francia katonai egység az ünnepein még ma is magyarul.
A szerkesztők jelenleg a Felvidék és az Ausztrália című köteteken dolgoznak. A következő négy-öt évben több mint egy tucat könyvet szeretnének letenni a világ magyarságának asztalára, így mindenki kiválaszthatja a lakóhelyéhez és szívéhez legközelebb eső művet. Minden kötetük azt a célt szolgálja, hogy megismerve örökségünket, nyelvi lehetőségeinket és értékeinket segítsen válaszokat találni közösségi megmaradásunk kérdéseire.
(Magyar nyelvű otthon. Sorozatszerkesztő: Pomozi Péter, Budapest, Anyanyelvápolók Szövetsége – Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. Ármegjelölés nélkül)
