Thomas Mann Mario és a varázsló című, 1930-ban írt novellájában Cipolla, az arrogáns illuzionista felteszi a kérdést: „Azt teszed, amit akarsz. Vagy előfordult már, hogy azt tetted, amit nem akartál?” A történet „művésze” előadásain hipnózis útján kezdetben mulatságos, majd egyre visszataszítóbb ötleteinek végrehajtására veszi rá a gyanútlan nézőket. Ám a fiatal pincér, Mario képes kiválni a tömegből, és szembefordulni a varázslóval, ami végül tragédiához vezet.
A helyzet azonban csak első látásra ilyen egyszerű. Thomas Mann írásával annak idején a fasizmus veszélyére próbálta felhívni az emberek figyelmét, ám a szituáció – a tudat alattomos befolyásolása – ma is képes a nézőt új és újabb felismerésre döbbenteni. Az örök érvényű novellát Sárközi György fordította, majd a szöveget évtizedeken keresztül más és más elképzelésben, Spiró György másfél tucatnyi szereplőt felvonultató átdolgozásában állították színpadra.
A mostani, Spirit színházbeli előadás „kakukktojása” maga a rendező, a világhírű operaénekes, Gulyás Dénes, aki lelkes színészeket, stábot kapott kézhez élete első prózai darabjának instruálásához. Mint naplójában többször is fogalmazott, küzdött magával, démonaival, a darab üzenetével, hitelességével, s ennek a csatának a nézők is részesei lehetnek. Formálta a karaktereket, akik a bemutató napján még túl „vegytiszták” voltak, idővel remélhetőleg összecsiszolódnak, kevésbé lesznek sterilek – a szándék megvan, ez látszik.
A most látható változat dramaturgja, Czeizel Gábor a szereplők számát az eredeti 19-ről négyre csökkentette. Ez nem okozott gondot, hiszen a nézőtér oly kicsi, hogy a publikum könnyedén maga is a darab részesévé, azaz a bűvész rabjává válhat. A mű meglepő szikárságát ez alkalommal sem a helyiség családias mérete, sem a szereplők igyekezete nem támogatta kellőképpen. Túl gyorsan kellett a nézőnek „transzba esnie”.
Zsiga László és Borbáth Ottília mint két kellemes untermann. Méltatlan világ
Fotó: Bach Máté
Az alig egyórás játék során a Mariót játszó Jerger Balázs telitalálat. Remekül alakítja a kezdetben még vehemensen nagy arcú, majd a porig alázott, döbbent zöldfülű fiatal figuráját. Mindezt párosítva színpadra termett, arányos testi és a sajátos vívódást kifejező, szaggatott mozgási adottságával. Istenadta szakmai önzésével magára vonva a néző figyelmét akkor, amikor egyébként a darab valamennyi részese a színpadon van, jelezve, hogy ő kilóg a sorból. A néző pedig hagyja is, hogy magával rántsa ebbe a fülledt, rövidke múltjából még semmit el nem rejtő, lázadó világba.
Méltó partnere a zsarnok bűvészt, Cipollát alakító Perjés Jánosnak, akinek nemcsak művészként, hanem a Spirit direktoraként is meg kell felelnie: a csapat összetartása az ő küldetése. Napjaink szuggesztív illuzionistáját megformálva mindezt sikerült megoldania. Fekete tekintet, fekete mosoly, amit az éles, alulról fókuszáló reflektor hatásosan ellensúlyoz. A rég bevált színpadi elem most igazán értelmet nyer, az alulról jövő fehér fénytől még sötétebb lett a bűvész karaktere.
A közönség soraiban ülő vendéglős házaspár szerepében Borbáth Ottília és Zsiga László jó választás, hitelesen formálják meg a kellemes untermannokat, szembesítve a nézőt „a múlt és a saját árnyaival”. A darab szerencsére nem szájbarágós, szabad a döntés, hogy ki és mit lát benne. Lehet ez tiltakozás a méltatlan világ ellen, vagy a konzervatív közerkölcs megvédése.
(Thomas Mann: Mario és a varázsló – manipuláció. Fordította: Sárközi György, rendezte: Gulyás Dénes. Spirit Színház)
