Banner József tanár úr legendás alakja volt szülővárosomnak. S ezt még úgy is nyugodtan leírhatom, hogy engem nem tanított.
Magas, sovány, szemüveges, univerzális tudású férfiú volt; magyar–latin szakos gimnáziumi tanár egy jeles dél-alföldi tudóscsaládból – s mind a négy barátomnak szeretett osztályfőnöke. Majdnem tanítványa lettem – két hónap után ki is iratkoztam a szegedi gépipari technikum első osztályából, s Banner tanár úr vállalta a latinórák bepótlását. Csakhogy szigorú és zord atyám megjelent Szeged városában, és közölte velem: meg kell tanulnom egy nagy életigazságot. Azt, hogy: egy ember – egy szó! S amit elkezdtünk, azt be is fejezzük. Visszakullogtam hát a Kálvária téri (később Úttörő tér, majd újra Kálvária tér) iskolaépületbe; ahol korábbi kiiratkozásom bejelentését osztályfőnököm az osztály elé állítva így kommentálta: akad még ember, hihihi, aki e modern korban latint akar tanulni! 1964 őszét írtuk.
Így aztán nem lehettem Banner tanár úr diákja, de mint tiszteletbeli osztálytárs barátaim érettségi bankettjén ott feszítettem a gyulai gimnázium megterített tantermében, épp szemközt Tanár úrral. S később rendszeresen találkoztunk (Kósa Géza barátom Zsuzsi nővérét vette feleségül), s gyakran összegyűltünk néhányan, aktuálisnak vélt alkalmakkor. Különösen 1972 körül, amikor a város vezetői radikálisan át akarták építeni a belvárost – toronyházzal és lakótelepekkel fűszerezve a belvárost, s az egyik kirakatba ki is tették makettjuk grandiózus tervét. Nosza, mondtuk, s a Tanár úr nekiült, és írt egy dolgozatot, amelyet terjesztettünk, és aláírásokat gyűjtöttünk hozzá néhány önkéntes barátunkkal.
Nyílt levél Gyula város távlati fejlesztési tervének ügyében címmel meg is jelent a Magyar Nemzet 1974. január 9-i számában – 279 aláírással ellátva.
Ezt a nyílt levelet negyvenöt év után újból leírtam – központozásait, mondatszerkesztéseit átnéztem, s legalább két dolog látszik tisztán: a szöveg időtálló pontossága, stiláris egysége és tartalmi tárgyszerűsége (Banner József művészettörténetet is tanított). Másodszor, annak ellenére, hogy 1972–73-at írtunk, mennyire korrekt, nyugodt és udvarias hangvételű.
Magam tán élesebb hangot használtam volna – a korszak országos esztétikai várospusztítása (Veszprém, Szekszárd stb.) Gyulát is elérte, korábban a városból indokolatlanul eltüntettek jellegadó épületeket; az Otthon kávéházat, a közösségi lét fontos és emlékezetes színhelyét, egész utcasort, köztük a Polgári Körrel, felszedték a vonatsíneket stb. –, azonban az élesebb nyelvhasználat bizonyosan semmit nem használt volna. A Zalotay-féle szalagházvita ideje ez, a paksi tulipánosház-féle vita ideje, amelybe a költő Nagy László is bekapcsolódik, és Csoóri Sándor akkoriban írja emlékezetes mondatait a magyar falu és kisváros sátortetős építkezéseiről, a tájegységek építészeti önfeladásáról – a „szemmel fölfogható Magyarországból kiveszett Magyarország”.
„Kötelességünknek érezzük, hogy hangot adjunk nézeteinknek Gyula város építészeti fejlesztési kérdéseivel kapcsolatban.” A véleménynyilvánítás „civil” gesztusa igen szokatlan volt, áldemokráciákban nem szokás valódi vitákat generálni, ellenérvet meghallgatni és tolerálni. „Nem hallgathatjuk el súlyos aggodalmunkat: ez a kisváros már nem lenne azonos azzal, amit Gyulának tartunk és érzünk, s ami nemcsak a gyulaiak lokálpatriotizmusának szerény büszkesége, hanem jellegzetes élmény, gyakran kellemes meglepetés az idelátogató idegen számára is” – szállítja az érveket Banner tanár úr, melyeknek tartalmát mindannyian ismerjük, miként a mondatok valóságfedezetét is.
Hiszen Gyula ma is ebből a „hangulatos belvárosból” él – elég, ha a kiváló műtörténész Genthon István gyulai műemlékekről írt, alig ismert 1944-es dolgozatából idézünk pár sort. „A város nem várt, meglepő élményekben részesíti a kirándulót” – „a városka előnyösen különbözik az átlagos alföldi városoktól”. „Utcaképében a múlt század végének bombasztikus építészete csaknem semmi kárt nem tett. Széles utcáit hatalmas műkőkockák borítják. A por, az Alföld e rettegett szörnyetege, mely nemcsak a tüdővész melegágya, hanem az életben való bizodalom ellensége is, elkerüli a gondozott vidéket. Villanegyedek közt járunk, a virágillat összevegyül az udvarokba gyűlt aprójószágok vidám lármájával.”
Gyula kielégíti a szervesen fejlődött város fogalmát, állapítja meg a nyílt levél – nemcsak a középkorban volt város, hanem ekként szerveződött és települt újra a XVIII. század elején is, és a város mai (akkori) állapotában nem szorul semmiféle mesterséges „városiasításra”. Gyula egyedülállóan jellegzetes város – „jól áttekinthetően egyesíti magában az Alföld mezővárosainak és zártabb szerkezetű domb- és hegyvidéki városoknak sajátos városképét. Olyan város, amelyet az újabb városkutatások fényében jellegzetesen magyarnak tekinthetünk, s amelynek ugyanakkor határozott és vonzó egyéni karaktere és kellemes hangulata van. A városfejlesztés közeli és távolabbi terveinek ehhez a történelmileg kialakult és minden összetevőjében helyesen értelmezett karakterhez kell alkalmazkodnia. […] Megítélésünk szerint a rekonstrukciós terv indokolatlanul sokat tüntet el a szerves fejlődéssel kialakult városképből, és egyetlen szemlélet korlátai közé szorítja a város építésének jövőjét.
A karakterisztikus és szép (és lakóhelynek is kellemes!) városbelsők radikális rekonstrukciója indokolatlan. […] Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert a nyilvánosságra hozott tervnek nem csupán egyes részleteivel nem értünk egyet, hanem egész szemléletével sem. A terv megvalósítását megkezdeni sem szabad addig, míg a városvédelem indokolt szempontjait sokoldalú elemzés után bele nem dolgozzák. […] A belváros lakóházainak túlnyomó részét nyomtalanul eltüntető tervezet építészetileg kiemelt emlékeket ítél végleges pusztulásra, és egy sereg olyan épületet, amely ezek érvényesülését elősegíti, hatásukat fokozza, és amelyek fenntartása – megfelelő karbantartással – gazdaságilag is előnyös, nem is beszélve a hozzájuk fűződő számos érzelmi tényezőről.”
És beszél a belvárosi magasépítési és toronyháztervezetről is – „a jellegzetes és értékes gyulai városképet az utcaképek zártsága és az egész település sajátosan magyar horizontalitása adja meg. Gyulán nem indokolt a térszerű zöld területek, zöld foltok jelentős szaporítása, mert e szempontból a város jelenlegi adottságai is kedvezőek, s az ilyen jellegű rendezés a külvárosias lakótelep stílusa felé tolja el a már meglévő városias településképet. Hasonló hátrányos hatással járna az itt túlzottan, hivalkodóan magasnak látszó épületek létrehozása, különösen a toronyházaké, amelyeknek hamisan imponáló tömege – különösen a belterületeken – korántsem a városiasodásnak, hanem a város jellegtelenné válásának lenne hatékony tényezője. A már megvalósított és folyamatban lévő építkezések eddig is jelentős mérvű városképromlást eredményeztek. Úgy véljük, Gyula városképe még megmenthető, sőt a régire határozottabban támaszkodó korszerűsítéssel még vonzóbbá tehető.” És a végső konklúzió: ne tegyük Gyulát jóvátehetetlenül külvárossá vagy üdülőteleppé!
A nyílt levél megírása és az aláírásgyűjtés közben Banner tanár úr egészen váratlanul, mindössze 47 éves korában elhunyt.
A levél legelső aláírói Banner tanár úr gimnáziumi tanárkollégái voltak, Miskolczy László, Domokos György, Lindeisz Ferenc, Kiss Anikó – és még közel háromszáz városlakó. A Nemzet-cikk megjelenése után a tanácselnök a szőnyeg szélére állította a nyílt levél további sorsának szervezőjét, Banner tanár úr sógorát, Kósa Ferencet. Különféle újságcikkeket rendeltek, népfrontos álvitákat szerveztek, felbolydult a város – hisz nyilvános tiltakozás született. A helyi sajtóban bökvers jelent meg Egy pillanatra címmel, pontosan idézve életérzést és korhangulatot, a Kádár-kor „húzd meg – ereszd meg” diktatúrájának posványát. „Ősi Gyulánk megifjodik, / építünk sok újat, szépet, / Furcsa, hogy néhányan féltik / Az ősi városképet. // Óvjuk meg a múlt emlékit, / De ne lássunk bajt az újban! / Nem élhetünk ezer évig / Időmarta rossz viskókban!”
Szerencsére a gigászi tervből csupán egynémely részlet valósult meg – de akkor én már családi viskónkból, a városképi jelentőségű Kálvin utcai házunkból a szegedi bölcsészkar Ady téri épületének szintén „időmarta” padjait koptattam.