A Nagyfuvaros utca 18. kapualjából a Mátyás térre mentünk tovább. A szépen felújított park mellett megint megálltunk, elővettem az idevonatkozó jegyzeteimet, illetve Romano Rácz Sándor Cigány sor című, éles megfigyelésekkel gazdagon felnyesegetett önéletrajzi könyvét (Osiris, 2008). Az 1940-ben Ecsegen született szerző volt segédmunkás, mezőgazdasági bérmunkás, gyári munkás, kőműves, termelésirányító, műszaki ellenőr, műszaki előkészítő és cigányzenész.
Azok közé az első generációs cigány értelmiségiek közé tartozik, akik nagyon mélyről érkezve megharcoltak először az írás-olvasásért, majd az iskolázottságért, majd pedig úgy keresték helyüket a társadalomban, hogy egyénként – többek között kipróbált és mintaként szolgáló szerepmodellek híján – ők is bizonytalanok voltak saját magukban, mire hivatottak, mit kellene csinálniuk, mit is akarnak az életben.
E két irányból érkező nyomás – az egyik az elutasító többségi társadalom gyanakvása és lekezelése volt, a másik pedig egy tehetséges fiatalember gyakran alapjaitól újragondolt útkeresése – őt nem agresszívvá formálta, hanem kialakította benne a „többségi értelmiség többségére” jellemző rezignált önreflexió képességét. (Zárójelben: ennek visszatekintő, időskori, összegző perspektívája nem keverendő össze a bölcsességgel még akkor sem, ha természetes részét képezi számos empirikus élettapasztalatának általánosító távolból történő szemlélése.)
A rendszerváltás környékén Romano Rácz Sándor megpróbálkozott a cigánypolitikával is, majd ezt otthagyva 1992-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig az ELTE Neveléstudományi Tanszékén egy cigánypedagógiai szakcsoportot vezetett.
Az 1971-ben 31 éves szerző így írta le 68 évesen, hogyan ismerkedett meg (egyik) leendő feleségével: „Rendszeresen látogattam Pesten élő nagybátyámat, s beszélgetés közben persze mindig szóba került, hogy ideje lenne megnősülnöm. Mígnem egyszer azzal fogadott: – Tudok neked egy rendes lányt! Valójában a felesége, Manci találta a »rendes lányt«. Ez a Diósjenőn élő távoli rokona már huszonöt éves volt, én harmincegy: mindkettőnknek körmünkre égett a házasodás. A lányt – nyilván célzatosan – sebtében felköltöztették Pesten élő nagybátyjához, a Mátyás tér 12.-be, itt ismertem meg. Korábbi nőismerőseim mind könnyen adták magukat, ő viszont szemérmes volt és tartózkodó, ami nekem akkor nagyon tetszett.” (80. o.)
A polgári és egyházi esküvő után az ifjú pár beköltözött a Mátyás tér 12.-be, az ekkor már nagybőgőn játszani tanuló harmincas szerző pedig bekerült a budapesti tősgyökeres cigány zenészek világába. Álltunk az egykor szebb napokat látott, hajdani szépségét még kitartóan őrző, piszkossárga háromemeletes házzal szemben, néztük az éppen hogy berácsozott földszinti üzlet- vagy műhelyhelyiségek semmitmondó elejét, kíváncsian vártuk, hátha megnyílik az odatákolt zöld fémkapu lifegő szárnya: csak egy pillanatra hátha bepillanthatunk a ház éhesen korgó gyomrába. Meséltem a lányoknak, kókadozva figyeltek, én pedig azt szerettem volna, ha megelevenedik előttük az évtizedekkel ezelőtti világ, amely nekem is csak a fantáziámban élt: visszarepülnek az időben a hetvenes évekbe, hallják a kiszűrődő hegedűszót, felforrósodik álmoskás vérük, csillogni kezd a szemük, ringani a csípőjük.
Legalább csak az egyiküknek, ezt kívántam minden porcikámmal, folytattam hát a mesélést: „A második világháborút megelőző időkben ez a ház volt a főváros cigányzenész-közösségének centruma, legfőbb bázisa. Maguk közt csak úgy emlegették: »a tizenkettő«. Fontos emberek, híres zenészek laktak itt, a Mátyás tér pedig a közös udvar szerepét átvéve a roma közélet fórumává vált. A kétemeletes, függőfolyosós bérház utcafrontján emeletenként volt egy-egy kétszoba-komfortos lakás, a többi, a függőfolyosón sorban elhelyezkedő lakás kivétel nélkül szoba-konyhás.
A közös vécé a szokásnak megfelelően hátul, a folyosó végén. Ezekkel a szoba-konyhás lakásokkal együtt járt egy sajátos, csak ebben a gazdasági-kulturális környezetben létező életforma, stílus, amely a Dankó, Szerdahelyi, Erdélyi, Nagyfuvaros, Karácsony Sándor, Lujza stb. utca lakóit is jellemezte, ilyen sűrítetten azonban csak itt, a Mátyás tér 12.-ben volt tetten érhető mint a pesti zenész romák kultúrájának esszenciája.” (81. o.)
Folytatjuk