Augusztus közepe volt, negyvenfokos dögmeleg. Amikor odaértem a megbeszélt találkozóhelyre, vagy hatvan lengén öltözött lány várt rám, ők szerették volna jobban megismerni a VIII. kerület szociálisan érzékenyebb utcáit és tereit. Kifelé mosolyogtam, befelé vakargattam a fejemet, hogyan is lesz ez. Itt még hagyján, de innen pár saroknyira még a bundába öltözött csoroszlyák után is füttyögnek, nemhogy több mint félszáz kívánatos fiatal lány után. De ha őket a „nyócker” meg a „szoció” érdekli, kezdjünk bele, úgyis az lesz, aminek lennie kell.
Elindultunk a Múzeum körúton, a Museum Café a kortárs magyar irodalom számos hajnalig tartó ivászatának volt színhelye, a Múzeum Kávéház és Étterem pedig az előző század megannyi irodalmárának volt törzs- és találkozóhelye. „Ahol Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes hányt száz éve hajnalban csatakrészegen, ott ma márványtábla őrzi emléküket, ahol mi hánytunk szintén hajnalban, ha lehet, náluk is részegebben, ott majd száz év múlva fognak alkalmasint emelkedett lélekkel koszorúzni” – mondtam nekik, bólogattak, mentünk tovább.
Én meséltem, sztorikat és anekdotákat vegyesen, a lányok szorgalmasan fényképeztek és jegyzeteltek. Végigmentünk a Bródy Sándor utcán: Nemzeti Múzeum, Olasz Intézet, Magyar Rádió, 1956 és 2006, Festetics Palota, Jókai Mór és Laborfalvi Róza lakhelye, nyugatosok, majd a Curry House a Bródy és a Horánszky utca sarkán, amely még pár éve is a környező egyetemekre járó kortárs fiatal és kevésbé fiatal irodalom kedvelt helye volt híres aláírófalával együtt, de aztán bezárták, és csak pár fénykép hátterében látszik az a fal is – rajta egyszerűen mindenkinek az aláírásával, aki akkor számított, meghatározó alak volt –, amelynek méltó helye nem a tisztasági festés alatt, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeumban lenne, majd Gutenberg tér és a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egylete által 1907-ben átadott szecessziós stílusú Gutenberg-otthon.
Majd a József körút, zebra és az egykor hírhedt, ma már kellemes nagycsaládos hesszelgetésekre is kiválóan alkalmas Rákóczi tér. Meséltem nekik, hogy a nyolcvanas években, amikor erre villamosoztunk, édesanyám mindig befogta a szemem, nehogy lássam a strichelő lányokat termékértékesítés vagy munkavégzés közben. De ma már más világ van, új metró, felújított vásárcsarnok, a szökőkútban pancsoló csurdé gyermekek, kutyasétáltatók és korrekt kis éttermek. Én meséltem, sztorikat és anekdotákat vegyesen, a lányok szorgalmasan fényképeztek és jegyzeteltek.
A Rákóczi tér és a Déri Miksa utca sarkán aztán a földre mutattam, hogy nézzék csak, eddig tart a térburkolat, itt kezdődik a beton, innentől kezdődik a túravezetésnek az a része, amire ők tényleg jelentkeztek, legyenek szemfülesek, ne füttyögjenek vissza, lehetőleg figyeljenek egymásra, sehová be ne menjenek, satöbbi. Mentünk tovább – Déri Miksa utca, Nagyfuvaros utca, Mátyás tér –, a lányok kókadoztak a tűzforró betonon, mélán pihegtek, izzadtak rendesen, a testükre tapadt könnyű nyári ruha még jobban kiemelte formás mellüket, combjukat, hasuk és hátuk szép ívét, gyöngysorba rendeződött a víz álmos kíváncsisággal nyújtogatott, szép ívű nyakukon.
Folytatjuk