Haladjunk tovább, még ne térben, hanem csak időben! A Kálvária tér 6. – korábban Baross utca 127. – számú félig színház, félig lakóház épület történetét legutóbb a múlt század ötvenes éveinek elején hagytam abba, amikor a színház előbb Bányász, majd Honvéd Színház néven és e megnevezéseknek megfelelő közönségigényeket, népművelést és szórakoztatóipari funkciókat kiszolgálva működött. Ezt követően az épület rövid időre bezárta kapuit, majd itt nyílt meg a kor egyik fontos fővárosi varietészínháza, a Budapest Varieté, mely 1954 márciusától 1959 februárjáig működött. „Az Országos Cirkusz Vállalat kezelésében látványos kabaré-varieté műsort játszott. Sikereiben nagy része volt az Országos Cirkusz Vállalat vezetőjének, Szenes Ivánnak és Karádi Béla rendezőnek. A kabarészínészek legjava lépett fel a Budapest Varieté műsoraiban” – írja róla a Magyar színházművészeti lexikon (1994).
Hogy pontosan mi volt itt, arról nagyon kevés dokumentum áll a rendelkezésünkre, a cirkusz- és varietétörténet egy alig-alig kutatott és feltárt része a színpaddal és előadó-művészettel foglalkozó történetírásnak. Személyes elbeszélésekből, megőrzött újságcikkekből vagy régi plakátokból lehet összerakni ennek legalább annyira fordulatos, mint amennyire izgalmas históriáját. Azzal a tanulsággal is, hogy a szórakoztatóipar mindig sokkal erősebben magán viselte az adott kor társadalmának, politikájának, kulturális fogyasztási szokásainak (és még sorolhatnám az értelmezés és kiértés dimenzióit) lenyomatát, mint a drámai művészetek. Utóbbiak valahogy kivonták magukat ennek vérbe ivódása alól – gondoljunk csak az absztrakcióra –, előbbiek viszont jellegükből fakadóan szerves részei lettek, az itt fellépők magánemberként és előadóművészként megélt hétköznapjai erősen olyanok voltak, mint az a kor, amelyben élniük adatott.
Nemrég beszélgettem egy nagyot Zsilák György „Fudi” Jászai Mari-díjas zsonglőrrel és cirkuszművésszel, az ő elsztorizott emlékeiből rekonstruálom most röviden, milyen is volt az ötvenes évek cirkuszi és varietévilága, különös tekintettel a Kálvária tér 6. szám alatt található Budapest Varietére.
A második világháború, aztán az államosítás után a cirkuszok működését is központosították. Az addig szabadon utazó családi vándorcirkuszok bekerültek egy ernyőszervezet alá, működésüket és mozgásukat egy budapesti központból irányították. 1950-ben alakult meg a későbbi Állami Artistaképző Iskola. 1954-ben alakult meg az Országos Cirkusz Vállalat (később Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat), a vándorcirkuszok ez alá kerültek, és az új keresztségben különösen fantáziadús neveket kaptak – a saját vagy családi nevek helyett –: Tiszántúli Cirkusz, Dunántúli Cirkusz, Alföldi Cirkusz, Napsugár Cirkusz.
Az átmeneti lét 1954-ig tartott, ez alatt az idő alatt az artisták, állatidomárok, zsonglőrök, bűvészek és más cirkuszművészek vagy emigráltak, vagy pedig a nyomor és a folyamatos létbizonytalanság közötti kietlen területen próbáltak életben maradni. Ekkor véglegesítették a központosítás rendszerét, és a különböző cirkuszok mellett engedélyezték a varieték megnyitását; ekkor nyitotta meg kapuit többek között a Kamara Varieté, az Országos Cirkusz, a Népszórakoztató és a Budapest Varieté is. (Az egyik leghíresebb varieté, a Maxim két évtizeddel később, 1972-ben nyílt meg.) A vándorcirkuszok évszakoktól és időjárástól függő működése mellett ezek jelentették a munkát és a megélhetést a legkülönbözőbb cirkuszművészek számára – főleg a késő ősz és kora tavasz közötti időszakokban. Ha valaki bekerült ide, annak megvolt a kenyere – még úgy is, hogy a varieték műsor-összeállítási rendje kéthetes rotációval működött.
Szintén 1954-ben szabályozták a cirkuszművészekre vonatkozó törvényi környezetet. Ettől az évtől kerülhettek státuszba az artisták, zsonglőrök, állatidomárok, bűvészek (stb.), és a többi művészeti ág képviselőihez hasonlóan őket is kategorizálták: tudás szerint, szakbizottság előtt lefolytatott vizsgák alapján lett ekkor valakiből A, B vagy C kategóriájú cirkuszművész. Ezt követően általános havibérért, kollektív szerződés szerint kellett teljesíteni a normát, mely esetükben 295 előadást jelentett évente. Ha külföldre mentek – főleg a keleti blokk országaiba vagy a Szovjetunióba –, akkor a különböző országok központi cirkuszvállalataival kötött keretszerződések és -megállapodások szerint itthon fizetést kaptak, ott pedig a másodosztályú napidíj hetven százalékát, melyet a fogadó ország cirkuszvállalatának kellett kigazdálkodnia. (Ugyanez volt a helyzet az ideérkező külföldi cirkuszosok esetében is, csak éppen megfordítva.)
A Budapest Varieté fél évtizedes működése során megfordultak színpadán a kor legtehetségesebbjei és nemzetközi szinten és mércével mérve is legjobbjai – köztük számos alkalommal Zsilák György „Fudi” és felesége, Suzanne is.
Folytatjuk
