A tartótiszt nem azzal a tudattal ül le az íróasztalához, és vezeti a dossziékat, nyilvántartásokat, hogy azok egyszer majd megfeleljenek a történészeknek. Teszi a dolgát. Időnként selejtezi, frissíti az adatbázist, törli azokat, akik meghaltak, vagy nem váltak be. Nem is lehetne máshogy bírni a rengeteg irattal. Átírták a cégéreket, megváltozott az államvédelmi hatóság, sőt 1956 után az állampárt neve is, a rendszer lényege azonban nem.
Ül a kutató az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL), és próbál rendet tenni a megmaradt iratok között. Kipótolná a hiányokat, kiderítené azok okát, keresné a magyarázatokat. És főleg az igazságot. Nem akadt még felelős kutató, aki, amikor ezzel szembesült, ne azt mondta volna: nem lehet teljes a nyilvánosság.
A nyilvánosságról a kezdetektől folyik a vita a politikusok és a történészek között. A magyar titkosszolgálati iratok sorsa negyedszázad alatt sem jutott nyugvópontra, és ebben minden kormánynak, minden valamikor hatalmon lévő politikai pártnak megvan a maga felelőssége. Túlságosan egyszerű lenne elintézni ezt azzal, hogy mindenki érintett, minden pártnak tagjai, talán vezetői között is megtalálhatók a diktatúra egykori ügynökei, vagyis senkinek nem érdeke a teljes nyilvánosság. Legendák keringenek arról, hogyan adták egyesek kezébe a munkadossziéjukat, mégpedig az eredeti példányt, megszegve ezzel a levéltári törvényt, de megszabadítva a tulajdonost a rettegéstől, hogy bármikor lelepleződhet a múltja. Konkrét eset egyetlen ismert: egy kiemelt dosszié helyére a lelkiismeretes levéltáros betette a hatos karton fénymásolatát, amely az egyik SZDSZ-es politikusé volt. Rész az egészben.
Iratok az ÁBTL raktárában. Mostantól legalább egy helyben lesznek, és így biztonságban meg is maradnak
Szemtanúk szerint Antall József is kiosztotta kormánya tagjai számára az őket érintő aktákat. Torgyán József a saját dossziéját nem volt hajlandó átvenni, majd közölte a sajtó képviselőivel, hogy 1956 után be akarták szervezni, de nem sikerült, és egy időre ideggyógyintézetbe menekült a szolgálatok zaklatásai elől. Ennek ellenére tartja magát az a városi legenda, hogy Szatmári Lajos fedőnéven jelentett.
Ideje tehát kísérletet tenni arra, hogy megnézzük, mi igaz a közszájon forgó állításokból. Mi a helyzet a magyar titkosszolgálati iratok nyilvánosságával, és igazat mond-e, aki azzal vádolja a mindenkori hatalmat, hogy ki akarja sajátítani a titkokat?
Az Országgyűlés két hete, június 15-én döntött arról, hogy a történeti levéltárról szóló törvény hatályát az eddiginél több iratra és adatra terjeszti ki, ezzel egyben kiszélesíti az ÁBTL gyűjtőkörét. A levéltárba kerülnek a jövőben az egykori Belügyminisztériumban vagy más államigazgatási szervnél keletkezett, valamint a más levéltárakban őrzött államvédelmi, állambiztonsági iratok másolatai, illetve az 1945. január 1. és 1960. április 1. közötti internálásra, kényszermunkára, közbiztonsági őrizetre, kitelepítésre vonatkozó belügyi gyűjtemény. A levéltár a nemzetbiztonsági szolgálatok iratainak, a magyar vonatkozású külföldi állambiztonsági anyagainak, valamint a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat nemzetbiztonsági vonatkozású iratainak kezelésére is jogosultságot szerzett. A sokat emlegetett mágnesszalagok is ide kerülnek, ezzel megnyílik az út a kutathatóságuk előtt.
Kónyáné Kutrucz Katalin, az ÁBTL főigazgató-helyettese azt mondja, a gyűjtőkör kiterjesztésével immár minden, az elmúlt rendszerhez köthető állambiztonsági irat a levéltárba kerülhet, mely eddig nem őrizhetett államtitkokat. Ez nem jelenti, hogy egy csapásra feloldják a titkosításokat, ám azt igen, hogy felgyorsul a visszaminősítés folyamata, és a titkosítás alóli feloldás is áttekinthetőbb lesz. „Mostantól legalább egy helyen lesz, és így biztosan meg is marad” – teszi hozzá.
A törvénymódosítás újdonsága, hogy rendelkezik a mágnesszalagok sorsáról is. Ezek tartalmáról sok legenda kering, elsősorban az úgynevezett Kenedi-bizottság munkájának és a körülötte történt hírverésnek köszönhetően. Kenedi János és munkatársai először 2007-ben kaptak megbízást a szocialista kormánytól, azt vizsgálták meg, átadhatók-e a levéltárnak az állambiztonsági iratok. A bizottság javasolta, hogy legyen lényegesen szűkebb körű az iratok titkosítása, és tegyék folyamatossá a felülvizsgálatukat. A második Kenedi-csapatot 2010. április elején állította fel egyik utolsó rendeletével a szocialista kormány. Megbízatása kimondottan az adatok mágnesszalagról történő kinyomtatásáról és ennek hitelesítéséről szólt. A szalagok tartalmának konvertálására és archiválására 2009 márciusában bizottság alakult, melynek novemberre sikerült az anyagot korszerű adathordozó eszközökre mentenie.
A kinyomtatott anyagok vizsgálatához azonban sem a Kenedi-bizottság tagjainak, sem más kutatóknak nem volt felhatalmazásuk, ezt csak a 2014-ben felállított Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) tagjai kapták meg. Így végül az ÁBTL levéltárosainak a segítségével ők vizsgálhatták meg először a mágnesszalagok tartalmát. Ez a vegyes bizottság tett javaslatot a mágnesszalagok levéltárba adására.
De mik is azok a sokat emlegetett mágnesszalagok?
Ügynökök és áldozatok
„A kommunista állambiztonság saját munkája megkönnyítésére a hetvenes évektől készített a papíralapú nyilvántartások mellett számítógépeseket is, ez volt az Egységes Gépi Prioráló Rendszer (EGPR). Így egyszerűsítették a keresztbekereséseket – magyarázza Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke. – A kutatások szempontjából a három állambiztonsági, a G, a H és a K jelű szalagok a legérdekesebbek. Az utolsó mentés 1990 elején történt, akkor még vittek fel és töröltek is adatokat. Mi tehát csak az utolsó változatot ismerhetjük. A G jelű az operatív nyilvántartás, tehát azoknak a listája, akiket megfigyeltek. A H a hálózati adattár, ezen szerepel az ügynökök neve, illetve azoké, akik velük kapcsolatban érdekes, értékes információval rendelkezhetnek. Tehát például az ügynök kollégájáé, aki nincs beszervezve, nem is tudja, hogy a kollégája be van, de fontosat tudhat róla. Nekik 6/a jelű kartont nyitottak, amelyen szerepeltek az adataik. Felvitték továbbá olyan személyek adatait is, akiket figyelőztek, vagyis be akartak szervezni. Róluk környezettanulmányt készítettek. Ez a mágnesszalag tehát több is és kevesebb is, mint egy ügynöklista. Le lehet és kell válogatni róla az adatokat, ehhez viszont szakértelemre van szükség.”
A lista nem teljes, mert időközben töröltek belőle. Akik meghaltak, vagy nem bizonyultak használhatónak, nagy eséllyel nem szerepelnek rajta, ahogy azok sem, akik csak 1972 előtt voltak aktívak. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen: a rendszerváltoztatás kori állapot sem teljes, mert belügyi parancsra még akkor is történtek törlések. Miután írásos utasítás maradt arról az egyik megyében, hogy 1989–90-ben tíz-egynéhány nevet kivéve az összes többit töröljék, nehéz elképzelni, hogy máshol ez nem történt meg. Így aztán például lehet, hogy egy „Filozófus” fedőnevű ügynöknek csak az ismerőse maradt benne a rendszerben, az ő azonosítására szolgáló adat azonban nem. És voltak azonos fedőnevű ügynökök, akik adott esetben még azonos területen is dolgoztak. Ezért lesz szükség arra, hogy a mágnesszalagon szereplő adatokat összevessék a papíralapú, a levéltárban őrzött anyagokkal. Mindkét rendszer hiányos tehát, de kiegészíthetik egymást.
A mágnesszalagoknak egyelőre nem is minden adata olvasható. A H jelűben, vagyis hálózati nyilvántartásban olvasható a személynév, az anyja neve, az ügynök státusa (élő vagy kizárt), az aktuális lakcíme, élő hálózat esetén a szerv kódja, amelyiknek dolgozott, kizárt hálózat esetén a dosszié száma. A születési dátumot tartalmazó mezőt azonban még nem tudták dekódolni, ami nehezíti az azonosítást azok esetében, akiknek gyakori nevük van, és az anyjuk neve sem különleges. A G jelű szalagon a neveken kívül rövid leírások is olvashatók a megfigyeltekről. A K jelű szalag a kémelhárítás anyagát tartalmazza, elsősorban azokat a jelentéseket, amelyek nálunk szolgáló külföldi diplomaták megfigyelésekor keletkeztek. A törvénymódosítás rögzíti, hogy kiknek az anyagát kell továbbra is titkosítani. Azokét, aki 1990. február 14-e után is a nemzetbiztonsági szolgálatok állományába tartoztak, emiatt külföldön veszély vagy büntetés fenyegetheti őket és családjukat, illetve akiknek felfedése sértené Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit.
„A következő lépés, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatalban átfuttatják a teljes anyagot, és megállapítják, hol van ok a további titkosításra. Ezután következik az aprólékos munka, a két adatbázis, a mágnesszalagok és az ÁBTL-ben található dokumentumok összevetése. A kutatók azzal érvelnek, hogy nem moshatók össze ügynök címszó alatt mindazok, akik együttműködtek a pártállami titkosszolgálatokkal. Erre a legjobb példa Kónyáné Kutrucz Katalin és Petrikné Vámos Ida Ügynöksorsok – Ügynök? Sorsok? című, most megjelent könyve, amelyben 74 ügynök- és egyben típustörténet szerepel – mondja Földváryné Kiss Réka. – A kérdés mindig az, mit tudunk a tényleges tevékenységükről. Bűnös vagy áldozat az apáca, akinek a családját az ÁVH bevitte, az apját bezárták, így végül, hogy őket mentse, aláírta a beszervezési nyilatkozatot? Ezt követően azonban nem működött együtt a hatóságokkal. A mai törvény szerint ügynök. Az ügynöki tevékenységek rendkívül szerteágazóak, és nagyon változó, hogy ezekből mennyi és mi maradt meg. Az ügynök jelzőt megbélyegzésnek használják, pedig nem mindegyikük volt kommunista kollaboráns spicli. Vannak közöttük, akik hamis jelentéseket adtak, és akik miatt embereket kivégeztek, börtönbe zártak, és vannak áldozatok, akik csak megpróbáltak kibújni a halálos szorításból.”
Beszolgáltatási kötelezettség
Az ÁBTL-ben 24 ezer hatos karton található, ezeknek csak a töredéke mögött dokumentálható valódi tevékenység, és vannak üres munkadossziék is. A jelenleg hatályos 2003. évi III. törvény egyértelműen fogalmazza meg, ki nevezhető ügynöknek. Három feltételből kell legalább egynek teljesülnie: „Titokban fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységért előnyben részesült.” A Horn Gyula titkosszolgálati múltját nyilvánosságra hozó Ungváry Krisztián maga is leírta, hogy a volt miniszterelnök esetében nincsen saját kezűleg írt fedőneves jelentés, nincsen aláírt beszervezési nyilatkozat, és nincsen bizonyíték arra nézve, hogy tevékenységéért előnyben részesült volna. Forma szerint tehát Horn nem volt ügynök. Az Ökumenikus Szeretetszolgálat ügynökmúltja miatt lemondott vezetőjének, Lehel Lászlónak van hatos kartonja, de nincs munkadossziéja. A történészszakma felelőssége tehát, mondja a NEB elnöke, hogy mit és hogyan hoz mindebből nyilvánosságra.
Az ÁVH telefonlehallgató a Terror Háza Múzeumban.Szenzitív adatok
Lehel „Filozófus” fedőneve egyébként már évek óta ismert, ugyanis a szocializmus évei alatti, az evangélikus egyházat érintő állambiztonsági tevékenységet alaposan föltárták, Mirák Katalin szerkesztésében már 2010-ben vastag tanulmány- és dokumentumgyűjtemény jelent meg. Soós Viktor Attila egyháztörténész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja úgy véli, hogy Lehel mostani pellengérre állításában annak is lehet szerepe, hogy a rendszerváltás után alakult egyházi segélyszervezetek között konkurenciaharc alakult ki.
Tagadhatatlan, hogy a titkosszolgálati akták lejáratásra és ellehetetlenítésre való felhasználása elsősorban a politikát és a történelmi egyházakat érintette. Lényegesen kevesebb következménye lett a beszervezett művészek, jogászok, egyetemi oktatók adatai kiszivárogtatásának, mint egyházi személyekének. A magyarországi történelmi egyházak más-más stratégiát választottak a múlt feltárására. Soós Viktor Attila elmondta, hogy a legnagyobb történelmi egyházban, a katolikusban már a rendszerváltás után tettek bizonyos lépéseket. Lénárd Ödön, a kommunizmus alatt a leghosszabb időre börtönbe zárt katolikus pap, piarista szerzetes a kilencvenes évektől foglalkozott az egyházat érintő politikai perekkel. Megkereste a püspöki kart is, de nem nagyon kapott támogatást. Ennek kézenfekvő oka lehet, hogy a katolikus egyháznak nincs központi levéltára vagy bármiféle központi gyűjteménye, hanem csak az egyes egyházmegyék és szerzetesközösségek rendelkeznek ilyennel. Ennek ellenére 2006-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia létrehozta a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványt, melynek kuratóriumi elnöke Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát lett. Feladata a XX. századi magyarországi katolikus egyháztörténet föltárása, főként az 1944–45-től fokozatosan kiépülő kommunista diktatúra időszakától. A tisztázandó kérdést maga a 2003-ban elhunyt Lénárd Ödön fogalmazta meg: Mi történt velünk, keresztényekkel?
A politikai csatározásokban a nyilvánosság kérdése is folyamatosan napirenden van. A második Kenedi-bizottság már 2010-ben indítványozta, hogy a mágnesszalagok, melyek akkor még nem voltak olvashatóak, mindenképpen kerüljenek át a Nemzetbiztonsági Hivataltól (ennek mostani utódja az Államvédelmi Hivatal) a Történeti Levéltárba. A két héttel ezelőtti törvénymódosítás ezt rendeli el. Gulyás Gergely, az Országgyűlés Törvényalkotási Bizottságának elnöke azt mondja: azért most, mert most született meg erről a politikai döntés.
Az LMP az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának régóta az egyik leghangosabb harcosa. A mostani módosítással sem elégedettek, Szél Bernadett és Hadházy Ákos társelnökök sajtótájékoztatójukon beszéltek arról, hogy a törvénymódosítás sem biztosítja a teljes aktanyilvánosságot, márpedig ez elengedhetetlen lenne a politikai boszorkányüldözések elkerüléséhez és ahhoz, hogy a „kommunizmus sötét bűneivel” le lehessen végre számolni. Ungváry Krisztián történész legutóbb a Heti Válaszban ismételte meg, hogy az aktanyilvánosság nem azt jelenti, hogy egy többszörösen szelektált iratanyagból bizonyos esetek nyilvánosságra hozhatóak, hanem azt, hogy a pártállami múlt összes irata megismerhető, leszámítva azokat, amelyek minősítése felett van valamilyen civil kontroll, és amelyek minősítése indokolt. Kenedi János még 2007-ben így fogalmazott: A cél az 1990. február 14. előtti állambiztonsági irategyüttes maradéktalan depolitizálása és dekriminalizálása. Az áldozatok információs kárpótlását és az állampolgárok információs jogának biztosítását egy speciális website szolgálhatná hatékonyan.
A honlapra felkerülhetnének a Történeti Levéltárban őrzött katalógusok, regiszterek, iktatókönyvek, szolgálati jegyek és más levéltári segédletek, illetve kereshető és letölthető formában maguk a feldolgozott dokumentumok. Ezt követően ki kell építeni azt a nyilvános számítógépes adatbázist, amely csak a szenzitív (betegség, szexuális szokások) és a valós nemzetbiztonsági érdekből visszatartott adatokat zárja ki a megismerésből, hogy egyetlen állampolgár se érezhesse úgy: amit a diktatúrában róla titokban gyűjtöttek, azt a jogállam a „magasabb érdekekre” hivatkozva tovább rejtegeti. Ungváry a Heti Válaszban kifejti: még ma sem kutatható azoknak a jelentéseknek a harminc százaléka, amelyeket a legfelső politikai vezetés kapott, holott ezekben ügynöknevek sem szerepelnek. Ezek nélkül viszont lehetetlen megírni, hogy a pártelit milyen információk birtokában politizált a rendszerváltás hajnalán.
Nyilvánvaló, hogy az óvatos történészi és politikusi magatartás, valamint a mindent nyilvánosságra hozó liberális lendület között nem csak világnézeti különbségek vannak. Máskülönben a baloldali kormányok már régen megtették volna, amit Kenediék vagy Ungváry felvetnek. Menjen minden a nyilvánosság elé, és egy idő után a dolgok a helyükre kerülnek. Most éppen a Momentum Mozgalom jelentette be, hogy hatalomra kerülése esetén nyilvánosságra hozná az ügynökaktákat.
Természetesen vannak más vélemények is. Soós Viktor Attila szerint sok esetben nagyon is érthető a szolgálatok óvatossága. Feltételezhetjük, hogy a rendszerváltás előtt a belügy nem csupán politikai tevékenységet folytatott. Lehetnek még az 1990-es fordulat után több mint negyedszázaddal is olyan aktív munkatársaik, akiket egykor a III-as főcsoportfőnökség szervezett be, de a rendszerváltás után más területen foglalkoztattak tovább, például a szervezett alvilágba épültek be, és még ma is dolgoznak. Elképzelhető az is, hogy már nyugállományúak vagy halottak, ám vannak körök, akik családtagjaikat, rokonaikat veszélyeztethetnék a kiszivárgott adatok miatt. Lehetséges, hogy a külügyben is előfordulnak hasonló esetek, amikor az ország érdeke azt kívánja, ne kerüljenek nyilvánosságra a rendszerváltás előtti döntéshozók, diplomaták és politikusok titkos információi.
Schiffer András, illetve az LMP tizennégyszer nyújtotta be a törvénymódosítását, de a javaslatot az Országgyűlés nem tárgyalta. Schiffer azt mondja, ő soha nem nyilvános ügynökaktákat, hanem teljes aktanyilvánosságot javasolt, vagyis hogy az iratok, a szenzitív adatokat kivéve, mindenki számára hozzáférhetőek legyenek. A felvetésre, hogy az ÁBTL anyaga ma is hozzáférhető, hiszen bárki kérheti a rá vonatkozó iratokat, az ügynököket sem anonimizálják, és kutatási terv birtokában minden nem minősített anyag kikérhető, Schiffer azt feleli: itt két filozófia ütközik. Gulyás Gergely szerint az kutathat, aki érintett, ő viszont azt szeretné, hogy mindenki alanyi jogon férhessen az anyagokhoz. Hozzáteszi, kutatási engedéllyel sem lehet mindenhez hozzáférni.
A törvénymódosítás utáni legélesebb vitát kétségkívül az a passzus keltette, amelyik a levéltáron kívüli titkosszolgálati anyagok beszolgáltatásáról és felhasználásáról szól. Schiffer rögtön kijelentette, ezentúl már csak a teljes fideszes kontroll alá került levéltár szolgáltathat bizonyítékot az ügynökmúltra. A potentátok eddig nem tudhatták, milyen forrásból bukkan elő rájuk nézve terhelő információ, de mostantól már csak egyetlen forrás lesz, a Fideszé.
Nem tudni mi került zúzdába, mi maradt meg
A 2003-as ÁBTL-ről rendelkező törvény azt mondja: aki a jogellenesen birtokolt, a levéltár illetékességi körébe tartozó iratot a törvény hatálybalépésétől számított harminc napon belül átadja vagy eljuttatja, mentesül a jogosulatlan adatkezelés és a különleges személyes adatokkal visszaélés, illetve az államtitoksértés következménye alól.
A jogellenesen birtokolt iratok hatóság vagy bíróság előtt bizonyítékként nem használhatók fel.
Politikusok zsarolása
Ezzel szemben a most megszavazott változatban ez áll: minden személy és szervezet köteles a jogellenesen birtokában lévő iratokat – ideértve azok másodpéldányait és másolatait is – a hatálybalépést követő hat hónapon belül átadni a levéltárnak. (Ez tehát csak határidő-módosítás, újabb esély azoknak, akik eddig elmulasztották.) A változás pedig így hangzik: aki jogellenesen birtokol iratot, nem hivatkozhat valamely tény igazolása céljából a jogellenesen birtokolt iratra.
Schiffer azt mondja, érdemi különbség a kettő között nincs. Ha minden irat, dokumentum nyilvános, akkor minden fel is használható. Ha nem így van, akkor majd az ÁBTL határozhatja meg, hogy mit lehet használni. Hogy a kint lévő papír hamis vagy igazi, az szakértői hatáskör, a jogellenes birtoklás pedig büntetőjogi kategória. Tehát az embert büntessék, ne a bizonyítékot. Állítását gyengíti, hogy az általa többször, majd az LMP vezetése által legutóbb is benyújtott törvénymódosító javaslatban ez áll:„A jogellenesen birtokolt, e törvény hatálya alá tartozó iratok hatóság vagy bíróság előtt bizonyítékként nem használhatók fel.” Nehéz tehát értelmezni, hogy mit kifogásol.
Az állambiztonsági, titkosszolgálati iratok 1990 utáni sorsáról sok legenda kering. Nehéz elképzelni, hogy a hivatalosan megsemmisített iratok egyik-másikáról nem készült másolat, hogy azok nyom nélkül zuhantak a kemencébe. Tudható, hogy 1989–90-ben a diktatúra belső elhárítása még aktív volt, előfordulhat tehát, hogy akkor huszonéves, ma negyvenes emberek is bekerültek még a nyilvántartásba. Csak tervezték vagy meg is próbálták a beszervezésüket. Nem tudni, ezekből az iratokból mi került zúzdába, és mi maradt meg. Arra mindenképpen alkalmasak lehetnek, hogy politikusi pályafutásuk delén lévő embereket zsaroljanak velük. A 2003-as törvény, majd a most megszavazott módosítás is azt szolgálja, hogy ennek egyszer és mindenkorra vége legyen, az anyagok kerüljenek le a politika színpadáról, és változzanak történeti dokumentummá.
Kónyáné Kutrucz Katalin azt mondja, az a cél, hogy minden állambiztonsági irat kerüljön a levéltárba. Köziratoknak nem magánkézben, hanem levéltárban van a helyük, csak akkor ismerhetik meg az áldozatok, és akkor tudják tanulmányozni és felhasználni a kutatók.
További kérdés, hogy a bíróság vagy más hatóság értékelheti-e bizonyítékként azt az iratot, amelyet valaki továbbra sem ad át a levéltárnak. A 2003-as törvény kizárta ezeket az iratokat a bizonyítékok köréből. A módosítás megszünteti ezt a tilalmat, és úgy rendelkezik, hogy csak az nem használhatja fel a saját érdekében az iratot, aki azt jogellenesen birtokolja. Tegyük ide a hivatalos verziót is. Gulyás Gergely, a törvénymódosítás előterjesztője így magyarázza: eddig egyáltalán nem lehetett felhasználni a jogellenesen birtokolt adatokat. Most csak a saját érdekében nem használhatja fel a jogellenesen birtokló. Az új rendelkezés tehát erősíti a nyilvánosságot, érvényesíti azt a jogelvet, hogy „saját felróható magatartásra előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat”.
Soós Viktor Attila szerint a kétezres években az állambiztonsági jelentések nyilvánosságával kapcsolatos meg-megújuló csatározásoknak az a legfőbb oka, hogy napjainkban az 1990-ben eldöntött kérdés újragondolása zajlik. A rendszerváltáskor a politikai pártok közti megállapodás – leginkább az MDF–SZDSZ közötti – igyekezett elkerülni, hogy a politikai átmenet a románhoz hasonló tragikus módon menjen végbe. Csakhogy 2017-ben már mások a szempontok. Nagyon tanulságos, hogy előszeretettel bírálják a jobboldali kormányokat az állambiztonsági iratok visszatartásával, holott ennyi dokumentum, mint napjainkban, nem volt soha megismerhető, és a baloldali kormányok sem tettek mindent nyilvánossá. Sőt az elmúlt időszakban kezdeményezte a NEB a mágnesszalagok felülvizsgálatát és átadását az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába.
Amikor a lejáratás a cél
Az egyházi személyek állambiztonsági érintettségét a rendszerváltás után jó ideig a belső megtisztulás és szembenézés igényével maguk az üldözöttek kezdeményezték. Szó sem volt tehát lejáratásról, ellehetetlenítésről, hátsó megfontolásokról. A katolikus egyházban ráadásul jó előkép is volt ehhez: 1956-ban a fogságból kiszabadult Mindszenty bíboros Grősz, Shvoy és Pétery püspökökkel való egyeztetés után a békepapokat elbocsátotta a vezető állásokból. „Miután bomlasztó tevékenységük sok és nagy kárt okozott, én magam is kitiltottam az idegenből jött békepapokat főegyházmegyémből” – írta az Emlékirataimban.
Csakhogy míg a békepapok tevékenysége nyilvános bűnösként mindenki számára egyértelmű volt, az állambiztonsági szolgálatok által a legváltozatosabb eszközökkel, zsarolással, megfélemlítéssel, különféle előnyök felkínálásával beszervezettek tevékenységének megítélése korántsem ilyen egyszerű. Sokan egyáltalán nem okoztak kárt környezetüknek, sőt olyan börtönben megkínzott beszervezettek is voltak, akik egyszerűen „dekonspirálták magukat”, és mindenkinek jelezték: jelentési kötelezettségük van, előttük ne beszéljenek semmiről. És természetesen előfordult, hogy a szolgálatok egyházi személyek karriervágyát vagy valamilyen rejtett bűnüket megismerve bírtak együttműködésre valakit, aki másoknak nagy kárt okozva, életeket tönkretéve végezte tevékenységét. Érthető, hogy a történelmi egyházak vezetői tartózkodó álláspontra helyezkedtek az érintettek kilétének felfedését illetően, ugyanis minden esetben csak rendkívül körülményes módon lenne megismerhető a háttér.
Ez a helyzet teremtette meg, hogy a kétezres évek elején már elsősorban nem az egyházi személyek, hanem a lassanként nyilvánosságra kerülő állambiztonsági akták kutatói kezdték el publikálni püspökök, papok, lelkészek érintettségét. Megfelelő körültekintés nélkül azonban ezek a leleplezések rengeteg tévedést tartalmaztak, és sok esetben nemhogy nem vittek közelebb az igazsághoz, hanem éppen ellenkezőleg, tökéletesen ellentétes állításokat fogalmaztak meg. Olykor nem nehéz átlátni: nem a múlt megismerésének szenvedélye, hanem az ellehetetlenítés, lejáratás volt a cél. Rendkívül beszédes, hogy ezek a múltfeltáró írások többnyire nem szakmai fórumokon, történelmi folyóiratokban jelentek meg, hanem napi- és hetilapokban.
Az Ökumenikus Segélyszervezet egykori vezetőjének, Lehel Lászlónak „Filozófus” fedőnéven történt beszervezésének közelmúltbeli nyilvánosságra hozatala is hasonló eset. Az evangélikus egyház rendkívül alapos múltfeltáró munkát végzett, számtalan dokumentumot tettek közzé, és alapos tanulmányokban elemezték az egyház lelkészeinek, vezetőinek állambiztonsági érintettségét. Ám a mai egyházi vezetők nem kívánták feloldani az iratokban szereplő fedőneveket. Vitatható, hogy helyesen gondolták-e ezt, de éppen Lehel László története mutatta meg, hogy sem a teljes nyilvánosság nem kerülhető meg, sem az, hogy a történeteket bárki saját szája íze szerint értelmezze. Lehel ugyanis saját állítása szerint gyülekezete erősítése érdekében vállalta az együttműködést, a Lutheránus Világszövetséggel és a magyar evangélikusok nemzetközi kapcsolataival összefüggő feladatot kapott. A Kötőszó nevű evangélikus blognak adott interjújában ezt állította: „Egyetlen iratot kellett aláírnom, amelyben az állt, hogy az egyház érdekét szolgáló ügyekben folytatok konzultációkat a kapcsolattartóimmal. Fogalmam nincs arról, hogy ezt követően milyen iratokat készített az állambiztonság rólam, illetve azt sem tudom, hogy milyen kádernek soroltak be.” Ki-ki maga döntheti el, bűnös volt-e vagy áldozat. Mindenesetre Lehel közelmúltbeli leleplezésének apropója nem a múlt tisztázásának vágya volt.
