Huszonnégy óra

Reggel fél hat. A népligeti autóbusz-állomásra befutottak az erdélyi járatok Marosvásárhelyről, Szovátáról, Székelyudvarhelyről. A nagy utazótáskával, húzós bőröndökkel felszerelkezett asszonyok törődöttek, egész éjjel zötykölődtek, és a buszban alvás hatvan felett már nem szórakoztató.

Van, aki rögtön indul is tovább, mert Budapesten vagy a környéken várják, mások, akik messzebbre mennek, figyelik, mikor áll be a csatlakozás, mert ülőhelyhez kell jutniuk, nincs erejük végigállni az utazást. A kevesek kíváncsian nézegetnek.

Jönnek értük az új munkaadóik, most lesz a családdal való első találkozásuk. Az asszonyok egyébként, ha nem is jól, de ismerik egymást, hiszen rendszeresen együtt utaznak, olyankor megbeszélik a tapasztalataikat.

A rossz és a jó hely híre hamar elterjed, így amelyik munkáltató az éjszakai utazások alkalmával gyenge bizonyítványt kap tőlük, nem számíthat a jövőben jelentkezőre.

Az erdélyi asszonyok évek óta érkeznek, a legtöbben havi váltásban dolgoznak, idős emberek gondozását vállalják bentlakással, 24 órában. A lakás és a koszt a bér mellé jár. Ez nemcsak egészségügyi, hanem ennél komplexebb munka.

Benne van a háztartás vezetése, a főzés, mosás, takarítás, benne az ápolt teljes karbantartása, ideális esetben elkísérése a sírig, és vannak, akiknél még a társalkodószerep is megy. Ez már tényleg egyéniségfüggő.

Aki évek óta végzi, pontosan tudja, milyen nehéz a 24 órás munka. Nem is annyira fizikailag, mint inkább lelkileg megterhelő. Nincs egyetlen szabadnap, valóban szabad perc, amikor nem kell résen lenni, amikor nyugodtan lehet aludni, hiszen még az éjszaka is része a szolgálatnak.

*

Évtizeddel ezelőtt a magángondozó alkalmazása még csak a fővárosi elitre volt jellemző.

A vezérigazgató vagy nagykövet úr megengedhette magának, hogy idős, már korlátozottan mozgó, magát nehezen ellátó vagy ellátni képtelen édesanyja, édesapja mellé privát bentlakásos ápolót alkalmazzon, ezzel letudva a gondot, a lelkiismeret-furdalást és az ápolás problémáját.

Nem kellett a szülőt elfekvőbe, öregotthonba adni, a sajátjában maradhat, amíg lehet, és amíg van, aki gondozza, ellátja. Az erdélyi asszonyok, akik beléptek erre a piacra, nem szakképzett ápolók. Valamennyi tapasztalatot gyűjtöttek már otthon a nagyszüleik, szüleik, testvéreik, férjeik ápolásából, tudnak dolgozni, és persze rá vannak szorulva a pénzre.

Vagy, mert nagyon kicsi a nyugdíjuk, vagy, mert nincs meg a nyugdíjjogosultsághoz való munkaviszonyuk. Igaz, hogy ebből nem lesz nyugdíjuk, de havonta 150-200 ezer forinttal hazatérni nem rossz­ üzlet. Mára az ápolónéni-szolgáltatás tömeges lett, és nem tekinthető luxusmegoldásnak.

Ani hatvankét éves, öt gyereket nevelt fel Bukarestben. A férje kőműves volt, folyton külföldön dolgozott, így Ani megtanulta, milyen egyedül helytállni, aztán meg azt, hogy a sok otthonlét miatt csak nagyon kicsi az öregségi pénze.

Amikor a férje nyugdíjba ment, és a bukaresti panelben depressziós lett, úgy döntöttek, visszaköltöznek Szovátára. Ani unta magát falun, hozzá volt szokva a nagyvároshoz, a pénz is kellett, így a helyi asszonyok segítették, hogy fölszállhasson ő is a budapesti buszra, ahonnan nem nagyon van leszállás.

Az igény egyre nagyobb, már nemcsak a legjobbakat, hanem a gyengébb munkaerőket, a tapasztalatlanabbakat is kézről kézre adják. A hatvanéves Erzsike például, aki két hónapot húzott le egyvégtében, és már elege volt, nagyon haza akart menni, a múltkor csak egy nyolcvanéves váltótársat tudott felkutatni, aki bár jó fizikai állapotú, majdnem egyidős volt a gondozottal.

Vagyis még a nyolcvanas Ibolya is elkelt a piacon, mert ha nagy a szükség, akkor nem lehet válogatni. Márpedig a szükség nagy tud lenni, mert nem lehet a szülőt, az idős embert egy napra sem magára hagyni.

A történetek egészen különbözőek. A negyvenes évei elején járó Rita például ideális idősgondozó lenne. Erős, rendkívül dolgos, kedves, csak úgy ragyog a lakás és a gondozottja is, de ez a munka neki csak jobb híján kellett, mert otthon, a faluban nem talált semmit.

Az első otthoni állásajánlatra úgy döntött, nem száll fel többet a buszra, főleg, mert nemrég ment újra férjhez, vagyis még fiatal menyecske, a férje pedig rosszul bírja a távollétét.

Az asszonyok többsége azonban idősödő, hatvan feletti, özvegy, vagy elvált, mint Irma, akinek már szétszéledt a négy gyereke, nyugdíja nincs, így marad öregkorában is a munka „Magyarban”, bár bevallja, hogy nem szívesen csinálja, hamar elfárad, unja is, nem neki való.

Aki teheti, már nem is Budapesten, hanem Ausztriában vagy Németországban száll le a buszról. Ott kétszer annyi a kereset, de azért csak első látásra könnyebb a helyzet, mert némi nyelvtudásra a bátorságon kívül azért szükség lehet, még akkor is, ha ott a közelben a gondozott családja.

Klára, aki a nyugdíj előtt kórházban dolgozott (igaz, nem képzett ápoló, de a kórház említése már tízezrekkel emelheti a fizetést), azt mondja, havonta váltják egymást a sógornőjével. Kicsit tudnak németül, pontosabban ismerik azt a pár praktikus szót, amely a boltban meg a napi ellátásban szükséges.

Hozzáteszi, hogy az ő falujukban tekintélyt élvez, aki megállta a helyét külföldön, így még a magyarországi munkavállalásból hazatérők is magasabb társadalmi kategóriába kerülnek. Ez főleg azokban a kis falvakban igaz, ahol a népesség egyik fele, amely jellemzően az asszonyokat fedi, élete során addig legfeljebb a szomszéd városba jutott el, és szintén jellemzően nem beszél egy szót sem románul, mert színmagyar környezetben él.

Számukra tehát felszállni a Budapest felé tartó autóbuszra valóban nagy, életre szóló kaland. Ha még helyt is állnak a munkában, maga az életre szóló büszkeség.

Meszleny Eszter már sokadszorra meséli el a sajtónak, milyen személyes ok vezette el ahhoz, hogy létrehozza a betegápoló asszonyokat közvetítő honlapot. Édesapja 2011-ben lett egyre betegebb, egy év alatt lebénult, és kiderült, hogy, bár együtt laknak, a négygyermekes Eszter még a három testvére támogatása mellett sem tudja huszonnégy órában vállalni az ápolását. Szükség lett tehát segítségre. Nehezen adta ki először az édesapját a kezéből.

– Mindenkiben ott az igény, vagy legalább a lelkiismeret-furdalás, hogy a saját szülőjét maga akarja ápolni – mondja –, mert vissza szeretne adni valamit abból, amit kapott.

Csakhogy kiderülhet, hogy nem tudja vállalni, viszont a családon belül megegyezés van abban, hogy a legjobb lenne, ha sikerülne a szülőt a haláláig otthon tartani. Ez klasszikus középosztálybeli álláspont.

Nehezen indult Eszternek is. Valaki felhívott valakit, az is valakit, végül megérkezett az első asszony Erdélyből. Az évek során hat-hét nénit „emésztettek fel”. Volt, aki emberileg bizonyult alkalmatlannak a munkára, volt, aki eltűnt. Aztán az egyik eltűnése után csöngött a telefon, valaki kérdezte, áll-e még a szolgálat. Ő volt az utolsó tündérük, meséli, aki haláláig el is kísérte az édesapját.

A sok csalódás és tapasztalat ösztönözte arra Meszleny Esztert, hogy internetes referenciaoldalt indítson: 2014-ben szétküldte a széles ismeretségi körében, a keresztény listákon, iskolákba, közösségekbe, hogy ha valakinek van ajánlani való munkavállalója, akkor írja meg. Az első 30-50 név hamar összejött, aztán Eszter félévente újra kiküldte a levelét, így mostanra az „adatbázisa” már 150-re fejlődött.

*

– Karitatív munkának indult, amelyet alapvetően az édesapám emléke iránti tiszteletből kezdtem, de mostanra már túlnőtt rajtam – vallja.

– Nem gondoltam, hogy ekkora az igény, és főleg, hogy ekkora az ezzel járó lelki teher. Nem vagyok szakember, és ami rám várt, ahhoz minimum pszichológusnak kellene lennem. Hívtak az emberek, elmesélték a tragédiáikat, történeteiket. Amikor láttam, hogy így, ilyen amatőr módon nem lehet folytatni, a vejem segítségével létrehoztuk a betegapolonenik.hu oldalt. Egyszeri regisztrációs díj van, ötezer forint, ami arra szolgál, hogy ne grasszáljon senki csak úgy az adatok között, és ez fedezi a mi költségeinket is. Nem állunk az asszonyokkal üzleti kapcsolatban, azt vállalnak és akkor, amit és amikor akarnak. Mindössze kéthavonta felhívjuk őket, megkérdezzük, hogy állnak. Mások más modell szerint működnek. Vannak kimondottan haszon­alapú vállalkozások, ahol közvetítői díjat kérnek, és van, ahol munkaviszonyban vannak az ápolók. Nekem viszont annyi az előnyöm, hogy ha valakiről negatív visszajelzés érkezik, azonnal leveszem a névsorból. Negatív az, ha valaki megbízhatatlannak bizonyul.

Mivel nagy a hiány, Meszleny Eszterék azt tervezik, hogy továbbfejlesztik a szolgáltatást, de megmaradnak továbbra is segítőnek, nem alapítanak erre vállalkozást.

Az Empátia Balatin Kft. Szolgáltató iroda és Felnőttképző Központ jóval profibb, mint az apolonenik.hu, és egészen más az üzleti filozófiája. Kereskedő Emőke, a cég marketing- és kommunikációs igazgatója azt mondja, már tizenöt éve dolgoznak az idősgondozásban, és ez idő alatt a piac sokat változott. Az elöregedő társadalomban egyre több az otthonápolást vagy idősgondozást igénylő ember.

Az Empátia iroda rugalmasan, az igényekre figyelve, a huszonnégy órás felügyelettől a néhány órás nappali gondozáson, takarításon, főzésen, társalgáson át a éjszakai felügyeletig mindenféle szolgáltatásra felkészít, és munkavállalókat közvetít. A jelentkezőktől az Empátiánál erkölcsi bizonyítványt, élő referenciát, orvosi igazolást kérnek, az előszűrés után indul a képzésük, amiért fizetnek a leendő gondozók.

A képzés távoktatásban is működik. Ezt követően kerülnek fel a végzett hallgatók a listára, és a cég négy hónapig segít nekik, hogy megtalálják a helyüket, ezért nem kérnek közvetítői jutalékot. Az Empátia iroda tehát, lehetőség szerint, garanciát vállal a gondozókért, de hogy hová mennek, mennyiért és milyen munkát vállalnak, abba már nem szólnak bele.

– A jelentkezők átlagéletkora hatvan év – foglalja össze a helyzetet Kereskedő Emőke –, de egyre több a fiatal, érkeznek a negyvenesek, sőt a férfiak is. A magyar kultúra sokáig nem fogadta el az ápoló férfiakat a házi gondozásban, de most terjed a nyugati minta: férfi beteghez férfi ápoló kerülhet. Jobbak a fizikai adottságaik, és már el is fogadják őket a gondozottak. A legtöbb jelentkező azért jön, mert elvesztette az állását, új területre már nem tudja magát átképezni. Azt gondolja, ezzel biztos megbirkózik, nem lehet olyan nehéz, hiszen ápolta a nagymamáját is. De olyan is akad, aki a lakhatási problémáját szeretné ezzel egy csapásra megoldani. Van, aki, bár nyugdíjas, de még aktívnak érzi magát, és sok szociálisan érzékeny, hívő ember is úgy gondolja, hogy így tud segíteni. A nyolcvan felettiek már nem tudnak emelni, fizikai munkát végezni, de tudnak beszélgetni. Két egyforma eset még a tizenöt év alatt nem volt. A pénz, a kereset mindenkinek fontos, és az is, hogy ez a munka akár nyugdíj mellett vállalható. Aki nem tud megélni a részhavi keresetből, az nem kér váltótársat, hanem folyamatosan dolgozik, legfeljebb egy-egy hétvégére kér szabadságot. Ilyenkor biztosítunk helyettesítőt. Ebben a munkában a legfontosabb az empátia, a rokonszenv, hogy működik-e ápolt és ápoló között a szimpátia. Aki megtalálta a helyét, legközelebb akkor hív minket, ha „elment” a gondozottja, tehát új állásra lenne szüksége.

A házi gondozók a nagy kereslet miatt megengedhetik maguknak, hogy válogassanak. Elmennek a könnyebb munkák felé. Meszleny Eszter azt mondja, a magatehetetlen, fekvő betegek mellé egyre nehezebb embert találni. A „jó néniket” megtartják évekig egy helyen, mert ők azok, akik akár talpra is tudják állítani a betegeket.

A magyarok válogatósabbak, javarészt nyugdíj-kiegészítésként dolgoznak, és jellemzően nem bentlakók, hanem néhány órára bejárók. Házimunkát, főzést, takarítást is kevésbé vállalnak. És bár a „jó néni” minden pénzt megér, azért nem mindenki képes követni az áremelkedést.

Eszterék 2012-ben még havi 80 ezer forinttal kezdték, két év múlva 135 ezerrel fejezték be. Ma a kárpátaljai asszonyok jellemzően 150 ezerért vállalnak munkát, de folyamatos az emelkedés. Az újabbak már a 180 ezret és az útiköltséget kérik. Tartják egymással a kapcsolatot, tehát tudnak az áremelésekről, egyfajta kartellben működnek.

Németországban ennek a kétszeresét, az 1500-2000 eurót is megkapják, és ott megvan a kultúrája is az alkalmazásnak.

– Sokan gondolják, hogy cselédet fogadtak, és az egész család azt várja, hogy a gondozó őt is kiszolgálja. Pedig a gondozó családtag, így is kell viszonyulni hozzá – mondja Meszleny Eszter.

*

Ugyanakkor felvetődik egy sor kérdés is. Mert ugyan a ház körül végzett munka nem adóköteles, de meg kellene oldani az egészségbiztosítási oldalt is.

Mi van, ha a 72 éves erdélyi ápoló nénit megüti a guta? Ha nem lenne erdélyi néni, akkor a magatehetetlen öreget betennék kórházba, öregotthonba? A családtag, aki vállalja beteg, rászoruló hozzátartozója gondozását, 28-30 ezer forintos ápolási díjat kap, amiből nem lehet megélni, és aki otthon marad, kiesik a munkából. Hány embert érinthet ez?

Meszleny Eszter azt mondja, a házi gondozás már iparág, foglalkozni kellene tehát vele. Rendezni a helyzetet.

Kereskedő Emőke tapasztalata szerint havi 200 ezret stabilan meg lehet keresni ezen a piacon, és a nagy kereslet miatt már maguk a munkaadók licitálnak felfelé. Van, aki napi 8-10 ezer forintot is megad. Az Empátia munkatársa azt mondja, növekvő igényre és növekvő kínálatra is lehet számítani, mivel a robotizáció ugyan embereket szorít ki majd a munkaerőpiacról, az idősgondozás viszont mindig emberi munka marad.

A Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának docense, Patyán László azt mondja, frissen végzett egészségügyi szakembereiket már az iskolapadból toborozzák és viszik az ügynökségek külföldre. Nem mindenkinek van azonban szüksége képzett egészségügyi szakemberre.

Van, akinek csak társalkodónő vagy bejárónő kell. Az öregek kilencven százaléka nem akar intézménybe menni, hiszen élete munkája az otthona, ragaszkodik hozzá, és jó is lenne ott megoldani az ellátását.

A többségnek az öregotthon is negatív élmény, hiszen kórházszerű alkalmazkodást igényel.

Mi a megoldás? A hozzátartozó, családtag házi gondozását az alacsony ápolási díj miatt csak kevesen tudják, de egyébként is egyre kevesebben akarják vállalni. A szakember szerint ugyanis változott a családi kapcsolattartás kultúrája. A szülőt felhívjuk, skype-olunk vele, de a fizikailag és érzelmileg kemény megterhelést, ami az ápolásával jár, már nem tudjuk vagy nem is akarjuk vállalni.

A kérdésre, hogy nem maguk a szülők-e azok, akik leszoktatják a gyermekeiket a kötelességeikről, Patyán László azt mondja: a szülők időskorukban is csak adni szeretnének. Szabolcsban, ahol ő él, a szülők pénzt adnak a felnőtt gyerekeknek, és azt mondják: hagyjatok, nyugodtan tegyétek a dolgotokat, ne aggódjatok miattunk. Még a rossz hírektől is megkímélik a gyerekeket, úgyis van azoknak elég bajuk.

Mivel már alig élnek együtt többgenerációs családok, amelyekben az idős embereknek az unokák ápolásában még feladatuk volt, maradt a beletörődés, hogy valahogy megoldják majd az életük végét.

Pedig a szíve mélyén minden szülő a gyerekét várja, teszi hozzá Meszleny Eszter.