Vajon jönne-e sok jó megfejtés egy művelődési vetélkedőn erre a kérdésre: „Melyik az a hivatás, amelyhez a magyar költészetben ezek a jelzők társulnak: délceg, hetyke, kevély, szép, furfangos, dévaj, nyalka, virgonc, vitézlő, negédes, hamis, fürge?” És ha hozzájuk tesszük még ezt: magyar?
Hát… természetesen a „huszár” a helyes válasz, és ezzel a címünkbe felvett Berzsenyi-sor is kikerekedik: „Ki tudja méltán festeni a huszárt?” Ki? Arany és Petőfi, Tinódi és Vörösmarty, Garay János és Gyulai Pál, Reviczky és Juhász Gyula meg a többiek, seregestől a „népköltők”. A huszár a számunkra nem egyike a fegyvernemeknek, még a lovasokénak se: ő a miénk.
Ezért is áll ott a „magyar” jelző a Czuczor–Fogarasi-szótár tömör meghatározásában: „könnyű magyar lovas katona”. A szemünk előtt megképződött „magyar huszár” daliássága nem engedi látni sem a toborzás és újoncozás keserveit, sem a hadmenetek iszonyatos erőpróbáit, ahol a katonának harcok közben nemcsak magáért, hanem hozzá nőtt lováért is helyt kellett állnia.
A hun–magyar mitológia „csodakentaurja” az a lovas, aki nem roskadozik csörömpölő páncélban, hanem mellét a szélnek feszítve száguld és megtorpan, résen van, és kardját az ellenén teszi próbára, kiles és lappang, cselt vet, és a parádékon – a „talpasok” közt – tündököl, akinek lova búsan nyerítve kapál mellső lábaival haldokló gazdája mellett, vagy melléje dőlve melegíti a fagyos éjszakában. A huszár a fegyelmet nehezen tűrő, de az erőnek hódoló kalandor, a szabad fegyveresek históriai életidejét is idézi, akik hol a hazáért, hol a zsákmányért, hol csupán a virtusért hadakoznak. És mindig közelharcban, a test test elleni bajvívásban.
Bizony a huszárban mindig ott látjuk a „volgai lovast” is, akit a pátoszos millenniumi évek teremtettek meg – vissza az időben –, hogy szilárd méltósággal tekintsen körbe a magyar horizonton. Ha a huszárra mint a magyar szellem egyik őrizőjére gondolunk, bízvást eszünkbe juthatnak a régi jó Gvadányi József (maga is kvietált lovas generális) sorai, aki leírja, hogy midőn a magyar huszárt osztrák kaputba akarják kényszeríteni, az ellenáll: „Magyar ruhán kívül más nem jön testére, / S általa több motsok nem száll nemzetére.”
Mindemellett a huszár a magyar katonai múlt legragyogóbb „exportcikke”, olyan hadi erények birtokosa, amelyekre igényt tart a XVIII. század Franciaországa és Amerikája, Oroszországa és Svédországa.
És bizony ott van a „szó” mögött a népi mesemondás vágyképe is, amely egymásra vetíti a „huszárt” és a „csikóst” meg a „betyárt”. A huszár a „szabadság” álomalakja és a népi „karrier” csillámlása is: emlékezzünk a János vitéz „gyönyörű huszáraira” és Toldira, aki gyalogszerrel kivítt győzelme után ezt hallja uralkodójától: „Királyi fejemhez választalak téged / S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.”
Efféle álmodozások közepette járom hol csöndben szemlélődve, hol hevült indulatszavaimat halkítva a sárvári vár termeiben a Nádasdy Ferenc Múzeum huszárgyűjteményét, ahol az impozáns emlékeztetők persze nemcsak a magyar múlt mélységeit hullámoztatják meg az emberben, hanem a személyes kötődés soha el nem halkuló hívószavait is.
Például apám alakját egy huszárszázad élén – törött, aprócska fénykép – valahol a Don-kanyarban, és ezzel együtt az immár örökké kínzó hiányt: mit nem mesélt el abból a valóságból, amelyet megélt. Vitézi érme éppoly néma, mint kardbojtja vagy az a félhold alakú forradás a mellén, kedvenc szürkéjének emléke, de erre is csak legyintett, ha rákérdeztünk.
Ez a kiállítás több mint harminc éve alapozódott meg, öreg katonák féltett (s jórészt Ausztriában őrzött) tárgyi és írásos emlékeinek mozgósításával, középpontban a magyar királyi gróf Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezreddel. Bámulatos adatbázis társul a tárlathoz, amelynek lenyomata a tárgykatalógus, mely itt van hetek óta az íróasztalomon, s amelyet meg nem szűnő élvezettel olvasgatok. Például van vagy százféle szablya a gyűjteményben, némelyik szakmai leírása talán érzékibb élményt ad, mint a látványa. Perzsa formájú szablya: „168 mm fokéle kissé lángolt”… Török formájú szablya: „A második hordpántnak középső része vésett, niellós indadíszítésű”…
Ez a szüntelenül gyarapodó emléktár a maga eszközeivel és területén kiigazítja a megszakított történelmi időt. A történelmi valóságban is meg a történelemről való tudásunk terén is. Konstatálhatjuk, hogy nemzeti kódjaink egyik legmarkánsabb elemét gazdagítják elfeledett és felszínre hozott ismeretekkel.
A sárvári gyűjteményt 1983–84 táján fogadja be a város, és tíz évre rá jelenik meg az a folyóiratszám (maga is a „rendszerváltozás” részese), amely – ismereteim szerint – máig a leggazdagabb szöveggyűjteménye a huszárságra vonatkozó ismereteknek: az Életünk 1994. évi 10–11. száma ez, azé a lapé, amelynek hajdan szerzője, mára szerkesztője lehetek, ez utóbbiként olyan elődöket tisztelhetvén, mint Pete György és Ambrus Lajos.
Utóbbi úr hatására választottam magam is második élőhelyemül Egyházashetyét, amely esendő privát ténynek természetesen magának is vannak „huszárvonatkozásai”. A nevezett lapszámból negyedszázaddal utóbb is szaktörténészi alapműnek számíthatnak például Czigány István, Ságvári György, Kedves Gyula, Hermann Róbert dolgozatai. Külön kiemelném a szombathelyi író, Molnár Miklós öregapjának, az orgoványi lelkipásztorként szolgáló Molnár Gergelynek impozáns memoárját és gyűjtését a nagy háború idejéről – és mindenekelőtt Somogyi Győző nevét, tanulmányát és illusztrációit.
Azt remélhetően nagyon sokan tudják, hogy a magyar katonai hagyományőrzés terén aligha tett valaki többet nála, nemcsak hőseink művészi életre „galvanizálásával”, hanem azzal a felfoghatatlan szorgalommal is, amellyel rekonstruálta a régi magyar katona „látványát”. Aki tudni akarja, hogy hány- és milyenféle darabból áll egy huszár uniformisa, az próbálja meg végigszámolni Somogyi Győző ábrázolatain. Ugyanakkor a „militáris mélyfilológia” – ha van ilyen – kitűnő darabja Életünk-beli Radetzky-tanulmánya.
Tisztelgésként Somogyi Győző és barátai erről a nagy katonáról nevezték el 1992-ben alapított huszáregyesületüket, amely minden év májusának első szombatján évek során fellovagolt Egyházashetyére Berzsenyi Dániel ünnepére, hogy díszmenetben elléptessen a szülőház előtt, amely ünnepélyes együttlétnek – mondhatni – „lelki vezetője” és ceremóniamestere Ambrus Lajos. (Somogyi Győzőék sokéves kemenesaljai hadmenete tragikus eseménnyel ért véget. A pihenő huszárok lovaikat a hajdani uradalom másfél száz éves mintaistállójába szokták bekötni.
Az egyik ló felágaskodva, hogy, hogy nem, belecsapta a lábát a márvány itatóvályúba, hallatlanul megriadt, hányta-vetette magát, a közelébe se lehetett lépni, 4-500 kilónyi tébolyodott tömeg, addig verte fejét-testét a falba, kőperembe, amíg ott nem pusztult… Mindez a verőfényes békeidőben.)
Az Életünk huszárszámát Ambrus Lajos vezeti be és Pete György zárszava végzi. Ez utóbbi szinte a nemzeti jövő zálogaként mutatja föl ezt a valamikori magyar katonai fenomént. „A huszár […] esszenciális fogalom. Nem pusztán egy fegyvernem, egy katonai foglalkozás megjelölése. A huszár teljes emberi létezésmód, szabad, szuverén, őseredeti.
Ez a szkíták, hunok, avarok, magyarok, kunok, besenyők, a szabad, önrendelkező, fegyveres nép szabadsága, szuverenitása.” A rendszerváltozás „nemzeti oldalának” pátosza szól innen. Amikor a „másikról” minden tekintet nélkül folyt a harc a honvédség felszámolására… Pete főszerkesztő ezzel mit sem törődik: „Ha mi be akarunk illeszkedni Európába, és meg akarjuk tartani önazonosságunkat, akkor önbizalmunk helyreállítása, fejünk felemelése, görnyedt hátunk kiegyenesítése az első számú feladat. Fel kell magunkban támasztani a kurucot!”
Jobb, ha elmerengünk kicsit, mielőtt véleményt mondanánk. Addig is ízlelgessük Krúdy Gyula szavait, aki szerint huszárral álmodni vigalmat jelent.