Kétségtelen, hogy a rosszul csengő történelmi nevek között előkelő helyen szerepel Pogány Józsefé. Legelőször a rossz arcú népbiztos, a Tanácsköztársaság nagy hatalmú katonai vezetője ötlik eszünkbe róla, aki örömét lelte abban, hogy vörös leplekkel, marxista figurákkal takarják el a szentek és Árpád fejedelem szobrát a budapesti május elsejei ünnepségen.
Aki mindent megtett, hogy az utolsó erejéig honvédelmi harcokat folytató Székely Hadosztályt ellehetetlenítse. Aki Fenyő Miksa szerint azzal az irodalomtörténeti haditettel dicsekedhet, hogy sértetten betiltotta a Nyugat folyóiratot, miután az a földbe taposta Napóleon című háromfelvonásosát. Aki „mellett még Kun Béla is egy dzsentlemennek a benyomását keltette”, amint Göndör Ferenc, azaz Krausz Náthán írja róla.
És aki különös lelkesedéstől fűtve végigemigrálta szinte az egész világot, hogy a kommunista üdvösség útjára terelje az amerikai, a svéd, a kínai, a japán és a koreai népet – s végül éppen a kommunizmus mennyországában, a Szovjetunióban lőjék tarkón az 1937-es sztálini tisztogatás során.
Vélhetnénk tehát, hogy ezzel minden a helyére került. Ám Pogány József nevéről illene másnak is eszünkbe jutnia. Például a kifinomult, érzékeny, nagy empátiáról tanúságot tevő, remek tollú írónak, aki bejárta az első világháború északi és déli harctereit, és olyan haditudósításokat készített Galícia nagyhatalmak között pingpongozó térségeiről vagy Isonzó halálgyáráról, amilyet csak nagyon kevesen.
Pedig elképesztően erős volt a mezőny: akkoriban még olyan figurák küldték irodalmi, művészi értékű jelentéseiket a frontokról, mint például Molnár Ferenc, Szép Ernő, Jászi Oszkár, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Bartók Béla…
Hogy Pogány esetében ne ragadjunk bele a hol feltétlenül pozitívnak tekintett, manapság jobbára – és jobbára joggal – negatívan meghatározott történelmi szerepkörbe, azért most Kőbányai János és a Múlt és Jövő kiadó tett sokat. Az első világháborús riportok, haditudósítások kiadásával árnyalják a – mint Kőbányai fogalmaz remek és vitákra ingerlő utószavában – démonikus-démonizált képet, amelyet az utókor alkothatott erről a valóban jobb sorsra érdemes, szikrázóan tehetséges irodalmárról.
Pogány József klasszikus riporterként működik az oroszoktól éppen felszabadított Galíciában, fáradhatatlanul járja a lembergi utcákat, és interjút készít lengyelekkel, zsidókkal, oroszbarát hivatalnokokkal, nemesekkel és munkásokkal, velük élve át egy kifosztott, megfélemlített, lepusztított város szenvedéseit és újraéledését. Sokszor propagandisztikusan, szinte mindig a marxizmus és az osztályharc nézőpontjából, de kérlelhetetlenül pontosan, kurta mondatainak pörölycsapásaival felkavarva a mai olvasót is.
Pogány számára megrendítő jelkép, ahogy az oroszoktól kiürített Lembergbe először egy magányos magyar huszár lovagol be, fülét hegyezve, meg-megállva, hogy nem maradt-e ellenség a közelben; majd hirtelen civil trappol mellé a lován, lembergi zsidó fiú, aki bevezeti a huszárt a városba. „Jön az osztrák–magyar hadsereg, és ezer veszedelmen, vakmerőségen, mártírságon át már várja a galíciai zsidó, és viszi, vezeti, kalauzolja, ápolja, rejtegeti, isteníti, Messiássá avatja.”
(Pogány József: Lemberg. A meghódított Oroszlengyelországon keresztül. A földreszállt pokol. Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2016, 392 oldal. Ára: 3500 forint)