A tudományos folyóiratok előfizetési díjainak elmúlt évtizedekben végbement, inflációt nagymértékben meghaladó emelkedése világszinten gondot okoz a tudományos kutatást és oktatást végző intézmények számára. A magyarországi intézmények előfizetéseit biztosító Elektronikus Információszolgáltatás Nemzeti Program (EISZ) teljes költségvetése 2012 és 2018 között több mint kétszeresére emelkedett, 2018-ban meghaladta a négymilliárd forintot. Az egyetemek, kutatóintézetek, könyvtárak önrészei ez idő alatt közel nyolcszorosára nőttek, és az elmúlt évek mutatói alapján 2020-ra várhatóan megközelítik a 2012-es értékek tízszeresét.
„Közel ötmillió eurót fizettünk 2018-ban a holland Elsevier kiadó termékeinek eléréséért. A tavaly márciusban megalakult tárgyalóbizottság feladata az év végén lejáró Elsevier-szerződés újratárgyalása volt, ami nem vezetett eredményre. Hivatalos ajánlatkérőben a magyarok leírták, hogy a tudományos könyvtári közösség nem tud ennél többet fizetni. Az általunk javasolt konstrukció elfogadásával a kiadó továbbra is megtarthatná a Magyarországról származó bevételét, a magyar kutatói közösség azonban a hozzáférés mellett további előnyökben is részesülne, és mentesülne a nyílt hozzáférésű publikálás költségei alól” – tájékoztatott Urbán Katalin, az EISZ osztályvezetője.
„Megegyezés híján projektjeink leállnak, és sajnos lesz olyan is, hogy ki kell szállnunk már futó projektekből. Emellett nyilván megindulhat egyfajta migráció olyan külföldi intézmények irányába, ahol a munkánkhoz használt eszközök elérhetőek” – üzeni Demeter Márton médiakutató, egyetemi docens, aki a múlt héten kemény szavakkal kommentálta, hogy 2019. január 11-től az egész ország területén elérhetetlen lett az Elsevier kiadó által működtetett Scopus, a ScienceDirect és a SciVal adatbázis. A nagyközönség számára nem sokat mondanak ezek a megnevezések, a több tízezer hazai kutató és oktató számára azonban meghatározó jelentőségűek, hiszen sokan ezek segítségével fértek hozzá a világ legteljesebb tudományos adatbázisaihoz, legfrissebb folyóirataihoz.
A Ha nincs megegyezés, mi lehet a megoldás? kérdésre Demeter Márton válasza: az egyik út a cikkek lelopása a különféle, erre szakosodott oldalakról. Ez esetben „tanítsuk meg a doktoranduszainknak, hogy hogyan kell cikkeket lopni? Vegyük be ezt a hivatalos tananyagba, vagy csak ilyen mester-tanítvány típusú kommunikációban említsük informálisan? Remélem, hogy érezzük ennek az amorális és minden bizonnyal veszélyes oldalát is.”
„Az egyetemi oktatók és kutatók szempontjából az Elsevierrel való megegyezés hiányát én apróbb kellemetlenségnek látom, amely jelentősebb hatással nincs a kutatási tevékenységre. Való igaz, az Elsevier egyike a három nagy publikációs óriásnak (a másik kettő a SpringerNature és a Wiley). Több ezer tudományos folyóiratot gondoz, illetve emellett évente több száz szakkönyvet is kiad. A szakcikkek közvetlen hozzáférhetőségének megszűnésénél figyelembe kell venni, hogy a jelenlegi publikációs viszonyok között egyetlen tudományágban sincs egyértelműen domináns kiadó, így az Elsevier esetében szaktól függően a világon publikált cikkek 10–30 százalékát érinti az ügy. Saját szakmámban, a kémiában, az Elsevier nem számít vezető erőnek. Specifikusan az Amerikai Kémiai Társaság és a Brit Királyi Kémiai Társaság a legfontosabb folyóirat-kiadók. Ugyanakkor a szakirodalom elérésének az előfizetésen kívül is vannak legális módjai, ezeket az aktív kutatók túlnyomó többsége jól ismeri és használja” – árnyalta a képet Lente Gábor, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karának professzora.
Az Open Access (nyílt hozzáférés) filozófia középpontjában a tudományos cikkek, tanulmányok szabad elérhetősége áll. Ebben az esetben az olvasónak nem kell fizetnie a cikkek eléréséért, hanem magáért a publikálásért fizet a szerző. Az olvasók ezután ingyen letölthetik a cikket, így az új eredményeket valamennyi érdeklődő kolléga ingyen megkaphatja. Egy cikk publikálási díja átlagosan 2000-2500 euró (650-800 ezer forint), amit valahonnan elő kell teremteni. Pályázati forrásokból, illetve az egyetemeknek juttatott állami támogatásokból.
Tavaly szeptemberben tizenegy ország és az Európai Bizottság kutatásfinanszírozó testületei (köztük a European Research Council) jelentették be a Plan S kezdeményezést, amelynek keretében 2020-tól minden általuk támogatott kutatásból született publikációnak nyílt hozzáférésű módon kell majd megjelennie. A kiadókat természetesen érzékenyen érintette a bejelentés. Az Elsevier szóvivője a tervezetet úgy kommentálta, hogy „aki szabad hozzáférést szeretne, használja a Wikipediát”. (A jelenleg évente megjelenő közel ötezer magyar cikk nagyjából 20 százaléka nyílt hozzáférésű, a fennmaradó 80 százalék előfizetéses folyóiratokban jelenik meg.)
„Az Open Access megítélése a kutatók közösségében igen szélsőséges skálán mozog. Van egy nagyon aktív, befolyásos (de valójában elég kicsi) csoport, amely elsősorban erkölcsi okokra hivatkozva elfogadhatatlannak találja azt, hogy a közpénzekből végzett kutatások eredményéhez nem lehet szabadon hozzáférni, hanem csak előfizetések révén. Egy bő évtizede ők minden lehetséges eszközzel próbálják előmozdítani az Open Access publikáció ügyét” – tájékoztat a pécsi professzor, aki szerint a támogatóknak egy dolgot következetesen nem sikerült elérniük: a kutatók többségét meggyőzni arról, hogy az Open Access publikációs modell a tudományos haladás érdekeit szolgálja.
A legtöbb általa ismert kutatónak az a véleménye (különösen a viszonylag szűkös magyar finanszírozási lehetőségek között), hogy személyes tudományos tevékenységét sokkal jobban korlátozná az, ha az eredmények publikálásáért kellene fizetni, mint a jelenlegi helyzet, amikor a szakirodalomhoz való hozzáférésnek vannak költségei. Lente Gábor szerint, ha hirtelen az egész világ átállna az Open Access modellre, akkor néhány orvos-egészségügyi kutatóközpont kivételével gyakorlatilag semmilyen más kutatószervezetnek (nemcsak hazánkban) a teljes kutatásfinanszírozása nem lenne elég arra, hogy a jelenlegi publikációs intenzitását fenntartsa.
„Én a saját véleményemet sommásan így szoktam összefoglalni: az Open Access nagyon drága megoldás egy nem létező problémára” – üzeni Lente Gábor, akinek tudomása szerint a Pécsi Tudományegyetem kutatási eredményeinek döntő többsége hagyományos, előfizetéses elven működő folyóiratban jelenik meg. Ezek mindegyike lehetővé teszi külön díjért (cikkenként általában két- és háromezer euró között) az Open Access módon publikálást, de az erre rendelkezésre álló intézményi keretek igen csekélyek.
„A tudományos újságok előfizetése körül a részecskefizikában is komoly problémák jelentkeztek az emelkedő publikációs költségek miatt” – tájékoztatott Lévai Péter akadémikus, az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont főigazgatója. A közel ötvenezer részecskefizikus évente hét-nyolcezer cikket ír, amelyek 90 százaléka hét kiadó tizenhárom folyóiratában jelenik meg. Amikor a kiadók elkezdték feljebb srófolni az árakat, válaszként a részecskefizikát támogató állami ügynökségek és intézmények létrehozták a Sponsoring Consortium for Open Access Publishing in Particle Physics (SCOAP3) konzorciumot, és egységesen léptek fel a kiadókkal.
Eredményül kikényszerítettek egy időleges egyezséget, amely mintegy 10 millió svájci frankban szabta meg a publikációkra kifizetendő díj maximumát. A SCOAP3 első szakaszában (2014–16 között) átlagosan 750 euróba került egy cikk megjelentetése, ami meggyőző indulást jelentett. A második szakaszban (2017–19 között) 500 euró/cikk költség felé közelítenek a számok. Azaz a modell működni látszik. Úgy tűnik, hogy a kiadók azonban nem elégedettek, hisz ha a modell előnyös a fizikusok számára, akkor előnytelen lesz a kiadóknak.
„2018 végén kaptuk a hírt, hogy az Elsevier a továbbiakban csak azon intézményeknek biztosít kedvezményt, amelyek PhD-t adnak ki. Mivel Európában ez a jog szinte mindenütt az egyetemeket illeti csak meg, ezért a kutatásokkal foglalkozó intézmények elveszítik korábbi kedvező pozíciójukat. Így a világ legfontosabb részecskefizikai központjának, a CERN-nek az eddigi néhány millió svájci frankos Elsevier-előfizetése meghaladná az 50 millió frankot, ami vállalhatatlan. Jelenleg még folynak a tárgyalások, de nem lenne meglepetés, ha a magyar helyzethez hasonlóan szakításra kerülne sor” – vázolt egy kellemetlen jövőképet Lévai Péter.
A pécsi professzor számára elsődleges szempont a tudományos publikációs szabadság megőrzése: ha valakinek tudományos szempontból értékes eredményei vagy gondolatai vannak, akkor azok közlése társadalmi érdek, így meg kell őrizni rá a lehetőséget anélkül, hogy a megjelentetés költségeinek biztosítása az ő személyes problémája legyen.
Az Open Access publikációs modell nagy problémája a hagyományoshoz képest, hogy megszünteti a kiadó gazdasági érdekeltségét abban, hogy megfelelő minőségbiztosítási rendszert tartson fenn. Az egyik ilyen kiadónál fél éve fordult elő, hogy a szerkesztőbizottság nagy része és a főszerkesztő is azért mondott le, mert a kiadó elkezdett ragaszkodni olyan, tudományosan kétes értékű cikkek megjelentetéséhez is, amelyeknél a szerzők fizetőképesek voltak.