– Hogyan lesz valaki mondakutató?
– Valójában vallási néprajzosként kezdtem a pályafutásomat. Debrecenben végeztem történelem–néprajz–irodalom szakon, és akkoriban a néprajzdiplomához ilyen irányú szakdolgozatot is kellett írni. Én a moldvai csángók búcsújárási szokásait választottam témául. De néhány évvel később inkább a népköltészet világa szippantott be. Az MTA Néprajzi Kutatóintézetében 1997-ben kaptam állást, és itt a történeti mondák kutatása lett a fő feladatom. „Szökött” irodalmárnak tekintem magam, mert kezdetben a szépirodalom, irodalomtörténet, esztétika foglalkoztatott, idővel azonban mindinkább a néprajz kezdett érdekelni. Amikor a kutatóintézetbe kerültem, már volt szakmai előzménye e munkának, ugyanis akkor már több éve végeztem intenzív gyűjtéseket a Kárpát-medencében. Elsőként a Szent László-hagyománykör keltette fel az érdeklődésemet, többek között az a falképciklus, amelyet kiváló könyvé-ben – A Szent László-legenda középkori falképei című munkájában – László Gyula mutatott be a teljesség igényével.
Minden, ami prózaepika
– László Gyula könyve óta egy sereg új középkori Szent László-freskótöredék került elő…
– Hála istennek, még tavaly is találtak újat Erdélyben, úgyhogy lassan-lassan újra lehetne gombolni azt a kabátot is. És mivel Szent László hagyománykörében a folklór felülreprezentált, a mondakör pedig különösen, kézenfekvő volt, hogy néprajzkutatóként elsősorban a folklórörökséget vizsgáljam közelebbről. Aztán jöttek az Árpád-házi szentek kultúrtörténetét bemutató kötetek, majd a Szent György- és Szent Márton-hagyomány összefoglalása, továbbá egyes magyar történeti hősökhöz – Koppány, Báthoriak, Habsburgok – fűződő mondakörök monografikus bemutatása, legutóbb pedig a Mátyás király narratív hagyománykörét feldolgozó munka. Ezeknek a könyveknek az adatai mind beépíthetők voltak a magyar mondakincsről készült típus- és motívumindexbe, hasonlóképpen azokhoz a táji folklórgyűjteményekhez, melyek egy-egy néprajzi régió mondaanyagát vagy mesemondó történetrepertoárját örökítették meg monografikus igénnyel. E tervezett kézikönyvsorozat jegyében már az 1990-es években megkezdtem az archívum kiépítését, ugyanis a távlati cél valóban e most megjelent tizenkét kötetes mondakatalógus volt, a többi említett kötet pedig akár az idáig vezető út közbülső állomásainak is tekinthető.
– Mennyire lehet teljes egy ilyen összegzés, illetve a mondakatalógus alapját képező archívum?
– Szándékaim szerint felöleli a magyar nyelven megjelent minden olyan publikált és kéziratos forrást, amelyben szerepel történeti és kultúrtörténeti témájú monda. A 112 ezer tételes teljes gyűjtemény mintegy harmada saját gyűjtésből származik.
– Tematikailag milyen mondákat dolgozott föl a kötet?
‒ A magyar történetimonda-anyag nagyfokú változatossága és gazdagsága indokolta a tizenkét kötetet és azt, hogy az egyes alműfajok, főbb tematikus csoportok a sorozatban önálló arcéllel, külön-külön kötetekbe rendezve jelenjenek meg. Az első kötet a különféle kulturális javak létrejöttének, néprajzi szakkifejezéssel szólva az alapítási mondáknak a regisztere. A magyar honfoglalás, államalapítás éppúgy itt kerül említésre, mint a várak, templomok alapítása, építése, a különféle mesterséges halmok, árkok létrejötte az építőáldozattal bezárólag. A két részre osztott második kötet a hősök és történelmi személyiségek mondaköreit foglalja össze Attilától Mátyás királyig, Toldi Miklóstól Márton Áronig.
A folklorisztikai értelemben kisebb vagy helyi jelentőségű történeti hősök hosszú soráról már nem is beszélve, mindenesetre több száz szuverén hagyománykör válik láthatóvá e katalógusba gyűjtve. A sok tipológiai átfedés miatt általános jellegű típusmutató is készült e kötethez. A harmadik kötet tartalmazza azokat az általános csoportokat is, melyek tematikailag a nemzetközi mondakincsbe is beilleszthetők. A negyedik kötet a háborúkról szóló mondák típusmutatója. A magyar anyagban leginkább elterjedt tatár‒török mondakörön kívül itt kerülnek említésre a honi parasztháborúk és szabadságharcok, a polgárháborúk és vallásháborúk mondái. Az ötödik kötetben merőben más tematika szerepel: a vallásos témájú mondák népes csoportja. A szent helyek, különféle kegytárgyak – kegyképek, harangok, keresztek – mondái.
A vallásos jelleg hatja át a katalógus hatodik kötetét is, amely a bűn és bűnhődés tematikája köré szerveződik. A hetedik kötet a népi hősök egy további speciális csoportját, a betyárokat állítja középpontba. Mintegy négyszáz, névvel, narratív hagyománnyal emlegetett betyárt. A nemzeti betyárnak tekintett Rózsa Sándort éppúgy, mint a több tájegységen is nevezetes Savanyú Jóskát, Pintyét vagy Vidróckit. Ez a kötet azonban valamelyest túl is nyúlik az urakat fosztogató és a szegényeket segítő „jó betyár” tematikáján, hiszen a törvényen kívüliség a fő szervező elve, miáltal a különféle rablók és rablótörténetek éppúgy részét képezik, mint a vérvád vagy az emberevő cigányok mondája. A katalógus nyolcadik kötete egy átmeneti jellegű alműfaj, a kincsmondák regisztere. A korábbiaktól eltérően valamelyest eklektikus a kilencedik kötet, hiszen idekerült mindaz a mondaanyag, amely más csoportokhoz nem illeszkedett, ellenben határozott földrajzi vagy történeti aspektusa volt. A kézikönyvsorozat tizedik kötete egy alfabetikus rendben közzétett, a tárgyszó szövegkörnyezetére is utaló, részletes motívumindex. Ezt egészíti ki a magyar folklóranyagot a nemzetközi párhuzamokkal egybevető konkordanciajegyzék, valamint a több ezer tételes bibliográfia. Az utolsó kötet pedig az előzőekben közreadott típus- és motívummutató elméleti összegzése.
– A magyar mondakincs típus- és motívumindexének az archívuma hol érhető el?
– Ez pillanatnyilag az én magángyűjteményem, azonban feltett szándékom idővel a teljes archívumot ‒ digitális formában is ‒ közkinccsé tenni. A teljes szövegmennyiség kiadása azonban több száz kötet lenne. Erre nincs esély. Ellenben távlati tervem a magyar narratív folklór anyagából egy harminckötetes válogatás megjelentetése. Hogy minden témakörből, minden jellegzetes típusból a legszebb, legérdekesebb szövegváltozat szakmailag ellenőrzött formában a nagyközönség számára is olvasható legyen. Mesék, mondák, igaz történetek, anekdoták, adomák és minden, ami a prózaepika fogalomkörébe tartozik.
– Kiknek szánta a munkát?
– Ez már túlmutat a szerző kompetenciáján, de a mondakatalógus nem csak a folkloristák számára íródott. A néprajzkutató feladata elsődlegesen a megörökítés, az elemzés és a tudományos rendszerben történő közreadás. Valószínűleg irodalmárok, művelődéstörténészek, tanárok, a magyar folklór és történelem iránt érdeklődők egyaránt haszonnal forgathatják. A típus- és motívumindex a néprajztudomány bevett metódusa. Létezik magyar népmese-katalógus, szintén tíz-tizenkét kötetes széria – ama bizonyos akadémiai „sárga” sorozat. Azonban sajnos már az összeállítása idején sem a teljes akkor ismert népmesekincset dolgozták fel benne, ráadásul a megjelenés óta eltelt harminc évben rendkívül intenzív mesegyűjtések történtek a Kárpát-medence egész területén, és kerültek elő nagy számban archív anyagok is. Így mára kiderült, hogy egy magyar népmesearchívum, valamint egy új magyar népmese-katalógus összeállítására is megérett az idő.
Fotó: Kurucz Árpád
Gyula bácsi meséi
– És a frissen „keletkezett” mondák, a városi legendák is az archívum részei?
– A „monda” mint műfaj nagy túlélő. Bár mostani hagyományos témáinak többsége valószínűleg el fog tűnni, számos témacsoport a posztmodern korban is tovább él. Az ELTE nyugalmazott professzora, Voigt Vilmos fel is tette a kérdést egy előadásában, hogy vajon miért immunis a magyar folklórkutatás a modern mondák iránt. Ez sarkított és költői kérdés volt, mert lehet gyűjteni a magyar nyelvterületen modern mondákat is, csak míg Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában már évtizedekkel ezelőtt sem volt a kutatóknak lehetőségük hagyományos mondákat feljegyezni, addig nálunk más (volt) a helyzet. Már a Grimm testvérek gyűjteménye – Deutsche Sagen – sem terepmunka eredményeként állt össze. Nyolcvan százalékban levelezés útján jutottak az anyaghoz, és a szövegeket kortárs értelmiségiek jegyezték föl, vagy éppen középkori krónikákból vették át. Mi viszont még néhány évtizede is szinte „lubickoltunk” a hagyományos, gazdag, színes, változatos folklóranyagban. Tudni kell azt is, hogy a modern mondák tematikailag sokkal szűkebbek. Történeti monda alig található közöttük, inkább hiedelemmondának minősíthetők ezek a szövegek: babonás, bizarr históriák, ufókról szóló történetek, a technikai civilizációval kapcsolatos abszurd, városi esetek.
– Miért akadt el mindenhol – Magyarországot is beleértve – a mondagyűjtés és -rendszerezés? Hiszen a hatvanas évektől kezdve a nagy nemzetközi néprajzos konferenciák visszatérő témája volt a nemzeti motívumindexek, mondakatalógusok összeállítása.
– Javarészt szubjektív okokból nem történt előrelépés. Ahhoz, hogy ilyen munka megvalósulhasson, kell hozzá egy-egy elhivatott, kitartó és a terepmunkától sem ódzkodó kutató. Más országokban az is hátráltatta a munkát, hogy viszonylag hamar szembesültek a folkloristák azzal, hogy nincs a kezükben olyan gazdag archívum, amely alapja lehetne a tudományos rendszerezés elkészítésének. Ráadásul a recens gyűjtések sem voltak igazán sikeresek, mert Nyugat-Európában nemhogy a XX. század második felében, de már száz évvel ezelőtt sem lehetett nagy számban népmondákat gyűjteni.
– A hagyományos paraszti életmód megváltozásának a következménye a népi mondakincs eltűnése?
– Alapvetően igen, ez az, ami egyre nehezebbé tette a Kárpát-medencében is a mese- és mondagyűjtést. Egyik kiemelkedő tudású mesemondóm, Karácsony Gyula, akiről egy önálló monográfiám is megjelent, az Úz völgyében, Csinódon élt 1999-ben bekövetkezett haláláig. Erre a településre 2001-ben vezették be a villanyt. Ez a gyimesi csángó kirajzásként az Úz forrásvidékén, 950 méter magasan létesült havasi telep a legutóbbi időkig őrizte csaknem teljes érintetlenségét. Mivel nem volt villany, a falu népének esti szórakozása a mesehallgatás volt. Gyula bácsi mesélt nekik a petróleumlámpa mellett. Most már persze ott is inkább tévét néznek az emberek.
– Teljesen talán nem tűnik el a népmondakincs, hiszen sok száz éve, részben irodalmi forrásokból, újra meg újra előkerülnek és részben folklorizálódnak a történetek. A legutóbbi időkben Lengyel Dénes könyvei vagy Jankovics Marcell rajzfilmjei tették ismét ismertté a mondavilág egy-egy részét.
– Valamilyen szinten biztosan visszaszivárognak a történetek, főként ha lesznek megfelelő kiadványok. Persze az lenne szerencsés, ha szakmabeliek, folkloristák állítanák össze e mondaköteteket, elvégre másoknál sokkal nagyobb rálátással bírnak erre a rendkívül gazdag kulturális örökségre. Már Benedek Eleket is vádolták azzal a kortársai, hogy részben meghamisította a folklórszövegeket. Ez persze így túlzás volt, kiváló mese- és mondakötetei jelentek meg, azonban ő is nagyobb arányban meríthetett volna az élő, rendelkezésére álló folklórból. Mert hát ő is többnyire más korabeli kiadványokból vette át azt a népköltészeti anyagot, amelyet aztán némileg átírva közzétett.
– Mi az oka annak, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyar mondakincs a sokszorosa az európai átlagnak? Egy sereg országban mindössze néhány száz mondát sikerült összegyűjteniük a szakembereknek, nálunk pedig 112 ezret.
– Ez valóban hatalmas szám, és bátran kijelenthetjük, hogy ez a mostani feldolgozás legalább 95 százalékban tartalmazza azokat a magyar mondákat, amelyekről bárki egyáltalán tudhat. Magam is gondolkoztam azon, miért ekkora a különbség. A finn történetimonda-index például csupán harmincoldalas. A magyar ennek a kétszázszorosa. Egy kis nép vagy nem nagy múltú nemzeti közösség esetében az ő mondakincsükről valószínűleg nem is lehetne egy ilyen sorozatot elkészíteni. Mert ehhez a gazdagsághoz történelmi távlat, ezeréves vagy azon is túlterjeszkedő múlt és még sok egyéb dolog is szükséges. Például a földrajzi sokféleség, amely a történelmi Magyarország esetében adottság volt. Magas hegyek, dombvidékek, síkságok. Vagy a kulturális sokszínűség, a többféle etnikai és vallási hatás, az önálló, saját jogon létező királyság, de maga a hányatott történelem, a megannyi háború, a társadalom rétegzettsége is mind-mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy ilyen gazdag és eleven mondakincs alakuljon ki nálunk. Bizonyos, hogy a spirituális tényező sem elhanyagolható, azaz a magyar nép gazdag képzeletvilága. E kritériumok közül például Finnországban jó néhány nem adott, bármennyire gazdag is a finn folklór és folklórkutatás.
Garabonciások, táltosok
– A környező kelet-közép-európai népek mondahagyománya mennyire eltérő a miénktől?
– Sok a hasonlóság, hiszen a mondák nagy része vándortípus és -motívum. De egy folklorista persze akkor örül leginkább, ha olyan mondát talál, amely más nemzeteknél nem lelhető fel. Ilyen például Mátyás király halálának a legelterjedtebb mondaverziója. Ennek semmilyen írásos előképe nincs, és más népek sem ismernek ehhez hasonlót. Az egész Kárpát-medencében ismert monda szerint egy bérgyilkos ölte meg a királyt, méghozzá olyan módon, hogy elrejtőzött az árnyékszékben, és felnyársalta az uralkodót…
– Ez nem súlyosan dehonesztáló hagyomány?
– Nem feltétlenül. Húsz-harminc feljegyzett szövegváltozata is van a magyar nyelvterületről, és mindenütt részvéttel vagy legalábbis közömbösen mesélték, hogy így járt szegény király.
– Milyen irányba folytatja a kutatást a magyar történeti mondák típus- és motívumindexének közreadása után?
– A tizenkét kötetes kézikönyv egyfajta folytatásaként szeretnék hozzákezdeni az erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus elkészítéséhez. Ehhez is rendelkezésre állnak a folklórszövegek, közel harmincezer „babonás történet” a történeti Erdély Királyhágón túli területeiről. Ehhez hasonló kézikönyvet készítettek már a finnek is, lévén a hiedelemmonda-anyaguk lényegesen gazdagabb, mint a történeti mondakincsük. A magyar hiedelemvilág egyébként is unikális az európai kultúrkörben. A szláv, germán, finnugor hiedelemvilágban a különféle szellemek, démonok, természetfeletti lények a meghatározók. Ezzel szemben a magyar folklóranyag legalább felét természetfeletti, mágikus képességű emberekről szóló történetek alkotják. Ilyen a garabonciás, a táltos, a boszorkány.
– Erdélyben a hiedelemvilág gyakori szereplői a tündérek.
– Igen, de túlnyomórészt ezek sem olyanok, mint más európai népek tündérei. A mi folklórunkban a tündérek és óriások elsősorban nem mitikus lények, hanem inkább történeti figurák, az adott földterület legkorábbi lakói. A róluk szóló mondák egyszersmind őstörténeti mondák, melyekben nem hiedelemalakként, hanem kultúrhéroszként szerepelnek. Várakat, templomokat építenek, és majdhogynem átlagos emberként viselkednek.
– Ezek szerint a mondakatalógus arra is alkalmas, hogy kirajzoljon egy képet a magyar néplélekről?
– Ezzel a kijelentéssel csínján kell bánni, bár Lükő Gábor szerintem szerencsésen nyúlt a témához A magyar lélek formái című művében. Fontos kérdés, hogy ki mit ismer föl belőle. De ha más módon nem is, a mondakincs rendkívüli gazdagságából ‒ ugyanis valóban párját ritkítóan sokszínű, sőt talán a leggazdagabb az európai kultúrkörben ‒ sok érdekes, unikális vonása rajzolódik ki a magyarságnak.
