A Kassák Klubban Aprók tánca zajlott a hetvenes évek vége felé, amikor Kerényi György népzenekutató jelent meg ott vendégeivel. Egy ideig figyelmesen nézte a tánctanítást, amely széki muzsikára folyt hegedű, háromhúros brácsa és bőgő felállásban. Feltűnt, hogy egy idő után egyre idegesebben tekintgetett a zenészek felé, majd végül türelmét vesztve odaugrott a bőgőn játszó Nagy Alberthez, és indulatosan rákiáltott: „Legalább te hagyd abba néha!”
Ma ezt már talán magyarázni kell, de bizony akkoriban a népzenei feldolgozások a műzene formáiban igyekeztek tündökölni, azok ráigazításával próbálták legitimálni vagy – ahogy mondani szokták – „felemelni” ezt a végtére is alsóbbrendűnek tekintett műfajt. Egy kis kánon, ilyen-olyan többszólamúság nélkül nem is lehetett elképzelni a rádióban felhangzó népzenei darabokat. Így keletkeztek a komolyzenének kevés, populáris muzsikának meg rossz produkciók. Ez a műfaj ugyanis nem templomi, még kevésbé színpadi produkciónak született, hanem hétköznapi emberek szórakoztatására, sőt táncolásának kiszolgálására.
A régi zene mai kultusza mellett mit nem adnánk azért, hogy egy Mozart-korabeli köznépi lakodalom muzsikáját végighallgathassuk. Ilyesmiről sajnos nem készülhettek felvételek, csak ilyen-olyan leírásokból értesülhetünk az akkori táncmulatságok hangulatáról. A mi nemzedékünk mégis megérhette azt az időutazáshoz fogható élményt, hogy belekeveredhetett egy XVIII. századra jellemző kortárs mulatságba.
Kilencszázhetvenkettő decemberében az erdélyi Mezőség Visa nevű községében táncmulatság volt, amelyen Kallós Zoltán jóvoltából ott lehettünk Timár Sándorral és a Bartók együttes néhány jeles táncosával. A zenét a palatkai zenekar szolgáltatta Kodoba Béla vezetésével. A művelődési ház kicsiny színpadán ült a zenekar, elöl a két prímás, mögötte a két kontrás, a sarokban, a fal felé fordulva a bőgős. A teremben forrt a levegő. Ilyen hangulatot, ilyen valódi extázist semmilyen diszkóban nem lehet átélni. Ott értettem meg, hogy a régi magyarok miért nevezték a táncot „tombolás”-nak. Ez a laza felszabadultság ugyanakkor elképesztően kifinomult diszciplínákhoz igazodott.
A tánckísérő zene felépítése meglepő volt számomra. Gyűjtésen többnyire dallamvadászatot szoktunk érteni, s itt a tánczenei szvit folyamatában mintha mindig ugyanaz a motívum ismétlődött volna, egy-egy dallam csak csökönyösen ismétlődő közjátékokba ágyazva jelent meg néha. Már azon voltam, hogy kikapcsolom a magnót, nem pazarolom a drága szalagot ilyen töltelékjellegű muzsikára. Áldom az eszemet, hogy nem tettem. Így ugyanis valódi funkciójában sikerült rögzítenem egy teljesen spontán, gyűjtőktől nem befolyásolt zenei folyamatot, amely évszázados beidegződéssel dübörgött az orrunk előtt, s visszaröpített bennünket a klasszikus koncertzenék idejének köznapi, historikus popzenei világába.
Lássuk be, ez a muzsika nem szonátaformából építkezik, még ha stílusa, zenei sablonkészlete, díszítésmódja a barokk korszakból eredeztethető is. Sokkal egyszerűbb eszközökkel, improvizálva megszerkesztett, talp alá való, világi muzsika ez, mely minden évszázadban a korabeli közönségnek szólt, az ő mulatsági igényeit elégítette ki. Formáját tekintve pedig dallamokat és közjátékokat soroló, tánckísérő zene, melynek célja a közös extázis elérése.
Ennek legfőbb eszköze a monotónia – persze mindig más és más formában variálódó, improvizált dallamjátékkal –, a lehengerlően feszes ritmus és a lassan, de egyre fokozódó tempó. Ez a zenei folyamat önmagában, tánc nélkül nem igazán alkalmas koncertfigyelemre. (Jellemző történet a palatkai Kodoba Floriné, aki Amerikában turnézva azt a feladatot kapta, hogy játsszon el zenekarával egy táncrendet az előkelő koncertközönségnek. Elkezdte húzni, majd pár ütem után leállt, mondván, hogy minek játsszon, amikor senki se táncol.)
A színpadi reflektorfénybe kerülő produkciók más szabályok szerint kényszerülnek működni, ezt hangoztatják is a mindenkori feldolgozók. Szükség van brutális rövidítésre, a popzenei jelleg elkendőzésére, az érdeklődés fenntartása érdekében pedig bizonyos megkomponáltságra, és így tovább. Mindez igaz, de ez ugyanakkor az eredeti műfaj teljes kivetkőztetésével jár, és ez az átalakulás megváltoztatja a bemutatni kívánt zene karakterét, hatásmechanizmusait.
A népzenei revival és a táncházmozgalom új perspektívákat nyitott a hagyományos népzene és néptánc számára. A kizárólagos színpadi megjelenés erőltetéséről lemondva – Olsvai Imre kifejezésével élve – saját élete formájában is megszerették legújabb kori művelői. Ettől a műfaj új életre kapott, és megmutatta, micsoda kifejezési lehetőség, mennyi erő és szépség lakozik benne, amelyet – ha kellő időben megtanulnánk, mint a beszélt nyelvünket – ma is lehetne használni.
Hiszen a mai korban is szükség van kreativitásra, önkifejezésre, az emberek közötti intim kommunikáció kifinomult eszközeire, és ha ezek rendelkezésünkre állnak, miért kellene a szomszédba menni? És ha már nem egy alapjában ismeretlen nyelv memoriterjeinek rossz akcentussal fölmondott előadásáról van szó, egy jól beszélt nyelv birtokában hadd jöjjön az a színpadi ízelítő vagy megkomponált bemutató, ha a kellő tehetség és ízlés is megvan hozzá.
(Itt szeretném megjegyezni, hogy manapság már nemcsak a „paraszti” tánchagyományok elmúlásáért kell krokodilkönnyeket hullatnunk, de igenis sajnálni való, hogy világunkból maga a páros táncolás – ez a hallatlanul értékes európai hagyomány – megy ki lassan, de biztosan a használatból. Gyerekkoromban még minden szórakozóhelyen volt táncparkett. Bárki odamehetett egy szomszédos asztalhoz, és fölkérhetett valakit táncolni ismerkedés céljából. Hovatovább ott tartunk, hogy ha eddig a parasztok őrizték meg a többiek számára a páros tánc divatját, akkor most úgy néz ki, hogy magát a páros táncolást a városi táncházmozgalom menti át a jövőnek.)
Népzene, néptánc. Azon kapom magam, hogy még ebben az írásban is ezeket a nagyon poros, XIX. századi fogalmakat hajtogatom, mikor pont azt szeretném kifejteni, hogy ez a „nép” jelző milyen elidegenítő és kirekesztő. Sokkal pontosabb és helyesebb lenne, ha a régi zene mintájára historikus popzenét és táncot emlegetnénk. Azt gondolom ugyanis, hogy az általunk összefoglalóan „népzenének” nevezett muzsika a régi zene kategóriájába tartozik, még ha az csupán az egykori populáris zenék maradéka is.
Szép dolog tehát, ha egy vonósnégyes vagy bármilyen más műfajú koncertmuzsika bizonyos helyzetekben népzenei témákat használ fel, de magának a népzenének, azaz a historikus popzenének az újraélesztése, tovább éltetése – éppúgy, mint a régi klasszikus zenéké is – csak saját műfajában, saját természete szerint, tehát köznépi zeneként képzelhető el.
És láthatjuk, hogy napjainkban épp az ilyenfajta megközelítés hozta meg népzenénknek a szélesebb körben való népszerűséget. Ki merem jelenteni, hogy jól elsajátított nyelvként saját mondanivalónk szolgálatába állítva egyenesen kortárs művészetként üdvözölhetjük ezt a zenét. S ha gyökereit a történelem táptalajába, hazai és európai előzményekbe mélyeszti is, lehet ez új magyar házi muzsika, diszkrét kamarazene, táncházi mulatság kísérője, lehet énekelt vers, szimfonikus és világzene, mint ahogy az évezredes múltú, de jól ápolt, szépen beszélt nyelvből is mennyi műforma virágozhatott ki a szomszédokkal való traccsolástól, a közösséget lázban tartó meséktől, a szónoklatoktól a színházi darabokon át a ritmizált, sűrített képekkel ható költészetig.