Időnként meg szokták kérdezni tőlem különböző emberek, ismerősök, idegenek, barátok, újságírók, változatos kulturális programok műsorvezetői, hogy mi is ez Az Úr Nyolcadik Kerülete, hogyan kezdtem el írni, hogyan jött létre, hogyan gyűjtöm össze az anyagot, még hogyanabbul hogyan írok?
Az egész a semmiből indult: nem volt koncepció, nem volt terv, nem volt vele különösebb szándék sem. Csak annyi, hogy itt lakom a kerület közepén. És ahogy bárhol máshol, itt is történnek dolgok, amiket azonnal leírtam és kiraktam a legkedveltebb közösségi oldal felületére, először nagyratörő szándékok nélkül a saját személyes oldalamra.
Ha már én jól (vagy bárhogy) szórakoztam, szórakozzanak ismerőseim és idegenjeim is jól (vagy bárhogy). Ne vesszen el egy jelenet, se egy párbeszéd, se egy jól megfogalmazott mondat vagy kacskaringós átok – tegnap is hallottam egyet fél füllel, leírtam, és ha adja magát most az alkalom, közre is adom (használni óvatosan, felelősséggel, okosan!): „fogyatékos patkányok szürcsöljék fonnyadt tehened véres tőgyéből a tejet!”
Aztán szaporodni kezdtek a nyócker hashtaggel ellátott bejegyzéseim, nőtt az érdeklődés is, sűrűsödtek a lájkok. Ha kimaradt egy-két hét, már kaptam a leveleket, hogy mikor jön a következő, ugye nem hagytam abba, folytatni fogom. És folytattam, gyűjtöttem, ahogy dobta az utca vagy a tömegközlekedés, ahogy bukott ki jó sorsú vagy jobbra érdemes figurák szájából az élet, annak igazságai és ahhoz fűzött kommentárjaik.
Le is írtam, ki is raktam. És kaptam a további leveleket, hogy ugye majd összegyűjtöm, ebből is lesz könyv, olvasható lesz majd ez az egész egyben is. Ha pedig ez ellen kishitűen tiltakozni kezdtem, nem késett a válasz, mondták-írták, érdemes, hiszen jobbak, mint a verseid, inkább ezzel foglalkozz. Értettem én ezt, jól is esett, főleg az a része, hogy jobbak, mint szeretve dédelgetett poézisem.
Azért szájam sarkában akarva-akaratlanul ott ingott-bingott a kifittyent nyálliánon egy félig elrágott másik átok, elkeveredve a sértett önérzetű alanyi költő érzékenységének csócsálmányaival: „Köszönöm, köszönöm, ennek ellenére: Csúnyuljon meg, ki neked a legszebb!”
Majd egy szabadabb délután hevében össze is szedegettem mindet, bemásoltam egy dokumentumba, egységesre formáztam nyelvet és arculatot, készítettem egy ún. rajongói oldalt, meghívtam oda mindenkit, akit ismertem, és újra elkezdtem posztolni, amit egyszer már kiraktam. No, erre érkeztek még többen, jött még több levél, és a szimpátiát artikuláló kedves olvasói levelek mellett elkezdtek feltünedezni komolyabb szándékokat megfogalmazó megkeresések is.
Az egyik ilyen levél például egy egyetemi kollégium lapjának szerkesztőjétől érkezett. A lap neve az volt, hogy „KulturWC”. Kért pár szöveget, utánközlésre, de nagy sikert és még több olvasót ígért. Egész felnövekvő értelmiségi nemzedékeket. Majd hozzátette, kis lap ők, szamizdat, kedvtelésből csinálják, mindenki a szabadidejében és a saját zsebéből.
Azaz fizetni nem tudnak, de cserébe kiraknak majd a kollégium minden piszoárja fölé, minden vécéajtajának belső oldalára. Ott van a legtöbb olvasó, gondoljak csak bele, mennyien. Mindenki oda jár, ott mindenki a kultúrával foglalkozik. Ahogy a lap neve is mutatja. Mondtam, persze, nem baj, nem kell fizetni, jó lesz így, és ellepett a hírnév, a siker, a csillogás minden kellemes érzülete: eljutok egész felnövekvő értelmiségi generációkhoz. Nem tudtam ellenállni, minden porcikámmal ezt akartam!
A lap megjelent. A siker nem maradt el. És ment tovább az élet…
(Folytatása következik)