A régi magyar gyümölcsfajták megmentőjeként vált ismerté Kovács Gyula. Már gyermekkorában megismerte a Göcsej, az Őrség és Hetés világát. Később erdészként Göcsejben szemtanúja volt e színes világ pusztulásának, ahol a helybéli ember maga termelte meg a kenyerét és borát. Az idős emberek pedig megosztották vele azt a tudást, amely egyetlen könyvben sem olvasható. Rácsodálkozott a vidék gyümölcsészetének egyedülálló gazdagságára, és látta, hogy ez rövidesen el fog veszni. Azt a tudást, mely évszázadokon keresztül apáról fiúra szállt, nem volt kinek átadni…
– Harminc éve is elmúlt már annak, amikor egy környékbeli tanya gyümölcsösét kivágták, benne annyi cseresznyefát, hogy gyűjteménynek is beillett. Nem volt közöttük két egyforma. Még olyan is akadt közöttük, amelyen együtt volt a piros termés és a fehér virág – azóta sem láttam hasonlót. Ami ott elpusztult, az végleg elveszett. Akkor döntöttem el, hogy megőrzöm ezt a kincset.
– Felháborodott?
– Felháborodni? Az olyan, mint amikor a kocsmában részegen az asztalra csap valaki. A legnagyobb problémája a mai embernek, hogy örökösen háborog, nem a megoldást keresi. Vérlázító, hogy itt vagyunk a legjobban termő vidéken egyedülálló hagyományokkal, óriási gyümölcshagyatékkal egy kincsesbánya közepén, és nem tudjuk kihasználni! Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy szerintem ezt a pusztulást az itteni ember nem tudta megakadályozni. A mindenkori politika hozta meg a vidék halálos ítéletét a múlt század ötvenes éveitől napjainkig.
Kovács Gyula a nyolcvanas évek végétől a régi idők pomológiájával foglalkozott. Éveken át tartó kutatása során felmérte a még fellelhető régi fajtákat, pontos nyilvántartást készített róluk, leszaporította azokat, és a Pórszombathoz közeli medesi szőlőhegyen lévő birtokán telepítette. Amikor elkezdte megőrizni a gyümölcsfajtákat, azt hitte, talál legfeljebb ötvenet. Jelenleg meghaladja a háromezret, és ez is csak töredék, de legalább ekkora érték a hozzájuk kötődő gasztronómiai és egyéb hagyományok sokasága. Ez már-már felfoghatatlan sokszínűség, akár Európa nyugati részéhez képest is.
– Európa nyugati fele még a gatyát sem ismerte, amikor mi már gyümölcsfajtákat különböztettünk meg – vélekedik. A pórszombati határban 12 kertben, több mint tíz hektáron az általa létrehozott gyűjteményben olyan fajták, változatok is megtalálhatók, melyek máshol már nincsenek. Mint például az aszalókörte, a csibelábú körte, a karácsonyalma, a piros szentivánalma helyi változatai. Kutatómunkája során az is érdekelte, hogy mire használták fel az egyes fajták gyümölcseit, miből készítettek ecetet, pálinkát, aszalványt, lekvárt, gyümölcslét vagy süteményeket.
Kovács Gyula erőfeszítései nem csak ezeknek a régi fajtáknak a megmentésére irányulnak. Ki kellett találnia egy olyan struktúrát, amely az őshonos gyümölcsfákat megmenti. Mert hiába gyűjt ő össze sok ezer fát, az eddigi félezer év tapasztalata alapján biztosra vehető, hogy abból sok nem marad meg a jövőnek. Ahol járt a Kárpát-medencében, mindenhol olyan embereket, közösségeket keresett, amelyek képesek önállóan őrizni ezt az örökséget, a fákat elültetni, nevelni. Abban is segítette a helyi lokálpatrióta közösségeket, hogy akik összegyűjtötték régi gyümölcsfajtáikat, és az oltóágakat elküldték, azoknak visszaadta az ezekből oltott kis fákat. Az így létrejött gyümölcsösöket hívják Tündérkertnek. Zalában és Vas megyében van a legtöbb ilyen közösség, de a Kárpát-medence magyar lakta területein Erdélytől az Őrvidékig, Délvidéktől a Felvidékig egyre többen érzik fontosnak örökségük óvását.
– Az intenzív vegyszerezés következtében megváltozik a zöldségek, gyümölcsök belső struktúrája. Elveszítik tápanyagtartalmukat, mint ahogyan a mai káposztában sincsen C-vitamin.
A mai ember egészségi állapotát s a kilátásokat nézve nincs sok választásunk. A multik és a gátlástalan pénzszerzés sok mindent ráerőltet az emberekre, és ha nem lesz gyökeres fordulat, akkor rövid időn belül élhetetlenné válik a Föld.
A Tündérkertek a hírmondók, hogy van másik út.
Egy-egy ismert ember sokat tesz a mozgalomért. Mint Szarvas József színművész, aki Viszákon hozott létre kertet.
– Jóska jól bánik a szavakkal – jellemzi Kovács Gyula pórszombati erdész. A 270 lelkes Viszákon nem fogadták kitörő örömmel a Nemzeti Színház tagjának közösségteremtő kulturális terveit, de a gyümölcsöskert ötlete, melyben a helyi vagy Viszákról elszármazott gyerekek egy-egy fának a gondnokai lehetnek, áttörést hozott. A pajtában galéria működik, a pajtaszínházban pedig fellépett már a Muzsikás együttes, de tartott estet Berecz András, Csuja Imre, Blaskó Péter és Fábry Sándor is. És Rátóti Zoltán színművész, aki Magyarföldön Tündérligetet hozott létre. Valamint Ambrus Lajos, aki végigjárta Európa nagy kertjeit, kutatója, írója, polihisztora a témának. Kovács Gyula szerint sok-sok Tündérkertre lenne szükség, hiszen az elmúlt évtizedekben az ámokfutás más téren is olyan kárt okozott, amelyet nem bír ki a környezetünk.
– Egyszerű példát mondok erre. Tavaly, egy forró augusztusi nap délután ötkor megjelent a falu fölött egy repülőgép, és büdös lével lepermetezte a falut. Megnéztem, 28 Celsius-fokot mutatott a hőmérő, állítólag szúnyogot irtottak. Ez azért is meglepő volt, mert hírmondóban sem volt szúnyog abban az évben. A méhészeket értesítették ugyan arról, hogy három napon keresztül gondoskodjanak a méhek elzárásáról, mert a permetszer a hasznos rovarokra veszélyes. Végül a harmadik nap permeteztek.
A kint lévő méheket elpusztította a vegyszer. Aki ezt elrendelte, feltételezem, nem olyan ostoba, hogy ne tudja, a méheket nem lehet birkaként beterelni a kaptárba, így ez szándékos károkozásnak, bűncselekménynek minősül. Elpusztul a rovarvilág, s hogy ez a madarakra, az emberre, az utódokra hogyan hat, azt senki sem tudja. Ha elpusztulnak a méhek, elpusztul a rovarvilág, elpusztul az ember is… A szúnyogok elleni felelőtlen védekezés néhány éven belül tönkreteszi hazánk vizes élőhelyeit.
Egyfolytában csörög a mobiltelefonja. A nagyvárosiak csodafákat keresnek rajta.
– Nem használok permetezőszert, nem metszek, mégis élnek és virulnak, roskadoznak a fák a terméstől. De ehhez a környezet harmóniájára van szükség. Az egyensúlyra – mondja nagy türelemmel a telefonba. Másoktól azt kéri, hogy inkább este hét után csörgessenek rá. – Az árudába vett hagyományos fa, bár két-három év múlva termést hoz, általában nem hosszú életű. A vadalanyba oltott régi alma-, körtefajták lassabban nőnek, általában csak három-hat év múlva fordulnak termőre, viszont száz év múlva is teremnek.
A gyümölcsfamentő erdész kinyitja az egyik présház alacsony faajtaját. Pálinkákat szagoltat, kóstoltat. Sárkörtét, cigánymeggyet, majd piros picsa szilvát. Úgy készíti a pálinkát, mint a régiek. Nem használ élesztőgombát az erjedés indításához, semmit nem tesz a cefrébe, csak a gyümölcsöt… Közben folyamatosan szól a telefonja. Gyümölcsfáért jönnek az ország másik feléből.
– Van olyan nap, hogy százötvenen is hívnak, sokan őrzik a számomat. Régebben ismeretterjesztő előadásokat tartottam, társaságokat láttam vendégül. Ezekre már nincs lehetőség, a gyűjtemény fenntartása óriási feladat a családnak. Három fiam közül Tamás a génbank adatbázisát kezeli, Attila az oltást végzi, Péter pedig a gyűjtemény ápolásában segít, amikor van szabad ideje.
Kimegyünk a szentegyházi tetőre, ahol a falu összefogásának köszönhetően hatalmas kereszt áll az egykori Medes falu helyén. Nyolcvan falunál is több pusztult el ezen a vidéken a török dúlás idején, szinte minden dombon volt egy település. Göcsej népe lemenekült a mocsaras vidékre. És itt, nyugat felé a legutolsó dombon áll erre emlékeztetve a kereszt. A medesi erdő legnagyobb fájából két hétig faragta Pórszombat apraja-nagyja. Húsz méter magas. Ez a világ legnagyobb fából faragott keresztje. Jó időben látni innét az Alpokat is. A kereszt árnyéka hosszan végigfut a földeken.