Mindenki érti, hogy Ukrajna miért olyan fontos a nyugatiaknak. A kijevi kormány is tudatában van ennek, erre építi fel mostani taktikáját is, arról nem is beszélve, hogy ez számos előnyt jelent számára belpolitikai – elnökválasztási – szinten is. Washington és a NATO egy hatalmas lépéssel közelebb került az orosz határhoz, ráadásul a jelenleg csupán az ütközőzóna szerepére kárhoztatott ukránok kapnak amerikai fegyvereket, amelyek forgatására a katonáikat amerikai tanácsadók képezik ki. Ezért kell minden előzetes gondolkodás nélkül, azonnal a tengeri jog megsértésével és provokációval vádolni Moszkvát. Ez a dolgok rendje.
Ami aztán ebből következik, az is a megszokott módon halad tovább. Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke természetesen a kercsi konfliktusra hivatkozva lemondta a Buenos Aires-i G20-csúcson tervezett megbeszélést Vlagyimir Putyinnal, az orosz államfővel, csak egy kézfogás idejéig váltottak néhány szót. A megfigyelő számára is csalódás, aki pályája során a két világrendszer állandó szembenállását követte, majd felszabadulva üdvözölte a kommunizmus bukását, hogy most ismerős szót kell ízlelgetnie: hidegháború.
Egyes szakértők 2002-re teszik azt a dátumot, amikor a világon újraindult a hidegháború. Ekkor mondta fel amerikai részről az ifjabb Bush az ABM-szerződést, amely a hadászati ballisztikus atomrakéták számát korlátozta az oroszokkal. Most Trump készül hasonlóra, mégpedig a közepes hatótávolságú atomeszközökről szóló egyezmény felrúgásával, amely hamarosan tény lesz. Amerikának fejlesztenie kell, ugyanis a feltörekvő nemzetek – itt Kínáról van szó – előnyre tehetnek szert, nekik semmiféle megállapodás nem köti a kezüket – ez a washingtoni indoklás lényege.
Egyre erősebb az a meggyőződés, hogy az új hidegháborúnak – az Egyesült Államokon túl – még csak nem is Oroszország, hanem Peking a másik főszereplője. Nem véletlen a két nagy között dúló kereskedelmi összetűzések láncolata, amelyben most sikerült valamiféle tűzszünetet kötniük Buenos Airesben. Trump is felfogta annak kockázatát, hogy mihez vezetne az, ha január elsejétől az összes Amerikába irányuló kínai terméket – 500 milliárd dollárnyi! – büntetővámokkal sújtaná. Bekövetkezhet a világgazdaság teljes összeomlása. A szakadék felé száguldó harci szekeret a kínai elnöknek, Hszi Csin-pingnek és Trumpnak sikerült megállítani, legalább egy időre.
A kereskedelmi háború lehet a belépője a valós fegyverekkel vívandó igazi háborúnak. A Dél-kínai-tengeren pattanásig feszült a helyzet, bármelyik fél részéről eldördülhet egy lövés, amely gyilkos háborúvá fajulhat. Peking idén azon munkálkodott, hogy növelje technológiai önrendelkezését. Ez olyan jól sikerült neki, hogy az amerikai elnöknek kellett felszólalnia egy kínai mobiltelefoncég legújabb terméke ellen, amelyet Amerikában is forgalmaznak, mert az „a pekingi kormánynak kémkedik”.
Az biztos, hogy a technológiai iparban már régóta folyik az amerikai és kínai „hadviselés”. Egyesek szerint itt dől el a kérdés, hogy belátható időn belül megingatják-e Amerika fölényét, amely egyik záloga jelenlegi világhatalmának. A kínaiak jó úton járnak.
Oroszországgal már senki sem számol? – teszik fel a kérdést durcásan Moszkvában. De igen, csak éppen másodhegedűsként. Hiába rendelkezik még mindig elegendő számú atomtöltettel ahhoz, hogy elpusztítsa az életet a Földről, a gazdasági teljesítménye ugyancsak kérdéseket vet fel.
A 150 millió lakosra jutó nemzeti összterméke a majd harmadannyi népességű Spanyolországéval azonos. Vlagyimir Putyinnak sem sikerült a gazdaság modernizálása, jött a „bevonulás” a Krímbe, majd jöttek az Ukrajnával folytatott hibridháború következményei, amelyet követtek a nyugati szankciók. Ez nem törte meg az országot, de korántsem esett jól neki. Az orosz olajra és gázra mindig lesz vevő, de ez kevés ahhoz, hogy gazdasága új pályára álljon.
Putyinnak az idén tavasszal a duma előtt elmondott beszédében már elő sem fordult a gazdasági reform szó. Viszont olyan fejlesztés alatt lévő fegyverrendszerekről számolt be, amelyek kijátsszák a jelenlegi nyugati védelmi kapacitásokat, gyakorlatilag fegyvertelenül állnak az orosz csapások előtt. Erre még várni kell. Az igaz, hogy Putyin újra elemében volt, amikor az új orosz fegyverekről előadást tartott, de az utóbbi időben mintha lekopott volna arcáról a hamiskás mosoly, a közel húszéves hatalom rajta is nyomot hagyott. Keserű élményként kellett megélnie, hogy hiába akar jobb kapcsolatokat a Nyugattal, ennek elérésében valami vagy valakik mindig megakadályozzák.
Végül ezt tudomásul vette, és Keletre fordult. Ázsiában az itt szokásos vendégszeretettel fogadták. Ez kétségtelenül Amerika „érdeme”, hogy Oroszország és Kína között egyre mélyül a viszony, ma már barátinak mondható. Az Egyesült Államok nem tudta megakadályozni, hogy a két nagy vetélytárs egymásra találjon. A kínaiak beruháznak a hozzájuk közel eső Szibériában, a közelmúltban kötötték meg a megállapodást hatalmas orosz gázszállításokról, Ázsiában egyre inkább összefonódik a két gazdaság.
Mindkettő tudja, hogy együtt kellő ellensúlyt alkothatnak az Egyesült Államokkal szemben: Moszkva atomfegyverekkel, rengeteg nyersanyaggal és energiahordozókkal rendelkezik, Kína a kimeríthetetlen embertömegen felül ma már napról napra katonailag is egyre erősebb, köszönhetően technológiai fejlődésének. Washington ráhatására ezt a szövetséget sikerült összehozni.
Oroszország is eltökélte, hogy ahol csak tud, ott betesz Washingtonnak. Különösen kellemetlen az orosz erők sikere Szíriában. Az amerikai bombázások is hozzájárultak az Iszlám Állam megtöréséhez, de politikailag mégiscsak Moszkva érte el a célját azzal, hogy megmentette Bassár el-Aszad hatalmát. Megőrizte földközi-tengeri kikötőjét, ma már bármilyen közel-keleti kérdésben megkerülhetetlen tárgyaló fél.
Mindenhova beteszi a lábát, ahonnét Amerika valamiért kiszorul: az egyik legmodernebb fegyverrendszert adta el új barátjának, a török Erdoğannak, aki a NATO egyik kulcsállamát vezeti. De Vlagyimir Putyin hasonló fegyverüzleteket kötött Indiával is, amely eddig az amerikaiak zsebében volt. Ő sem megy a szomszédba, ha legfőbb vetélytársának bosszúságot kell okozni.
Így hát nincs azon semmi csodálkozni való, ha az olyan incidensben, mint amelyik a Kercsi-szorosban történt, az ítéletek villámgyorsan megszületnek. Valóban, ez már a hidegháború. Akkor legyen az, elviseljük ezt is. Csak valaki fel ne tegye melegedni.
